vissza a főoldalra

 2010.07.09. 

A sodródás veszélyei

Van ebben a mai Európánkban valami olyasféle jóhiszemű vakság, mint a megvénült emberek nyugalmában: hiszik, mert hinni akarják, mert képtelenek másképpen érzékelni, hogy a világ pontosan olyan, mint egykoron volt, a kétségtelenül létező problémák pedig csak átmenetiek, esetiek, amik bölcs elemzés után nyom nélkül megszüntethetők. Bárcsak így lenne.

Talán nem tévedek túl nagyot, de megkockáztatom azt mondani, hogy ez az ország valamikor a pártállamiság alkonyi éveiben haladt utoljára egy valamiféle kanonizált, racionális döntések nyomán kijelölt, tervezett, menetrend szerinti úton. (Hogy ez hova vezetett volna tíz-húsz év múltán, szakadékba vagy zsákutcába, most ne kutassuk.) A rendszerváltást követően teljesen eltűntek a nagy, nemzeti koncepciók, a tervek, helyükbe alkalmi megoldások, amatőr kapkodások, privatizációnak mímelt leépítések, gátlástalan lopások, azaz a destruktivitást eredményként értékelő szemfényvesztés lépett. Nyilván ezért is van az, hogy Magyarország népe régen nem vágyott annyira a rendre, a regulára, a biztos fogódzót, irányítást, programot adó politikai vezetésre, mint ma. A Fidesz és Orbán páratlan felfutása ennek a megelőlegezett bizalomnak a következménye.

Szinte tapinthatóan érzékelhető az össznemzeti reménykedés abban, hogy visszaállíthatóak lesznek a klasszikus, megszokott viszonyok: a kisiklott kerekek visszakerülnek a sínekre, amelyek az általunk tervezett irányba, a mi céljaink felé tartanak, mert mi építettük őket magunknak. Csakhogy semmi sem úgy alakul, ahogy szeretnénk. A kisiklott kerekeket ugyanis „ismeretlen elkövetők” már rég eladták ócskavasként itthon vagy külföldön, és jó, ha ugyanők a síneket még nem darabolták fel. Ahol pedig megvan a pálya, ott az eső, a hurrikán, az árvíz, a belvíz mosta ki alóla a földet, és most a levegőben áll, mint valami torz fintor.

Az emberek az új kormánytól új törvényeket várnak, amelyek majd megtámogatják a rendcsinálás folyamatát. De vajon mennyire? Most például életbe lépett a három csapás elve, amely a visszaeső bűnözőket a korábbinál sokkal súlyosabban rendeli büntetni. Ez a tolvajok és ócskavas-csempészek elleni fellépésben hozhat ugyan javulást, de a közérzetben csak akkor, ha a politikusokra is kiterjesztik érvényét: az a magas beosztású állami hivatalnok, képviselő, pártvezető, miniszter, polgármester, akit harmadszor is hazugságon kapnak, szintén kiemelten szigorú retorzióra számíthat? Netán a három csapás csak a kiflitolvajokra áll?

Az új kormány láthatólag erőlködik, hogy úgy pénzügyileg, mint diplomáciailag rendbe szedje a megtépázott hazát, de láthatólag mérsékelt eredménnyel. (És még én voltam udvarias.) Az új kormány ugyanis ama bizonyos derűs vénember optimizmusával kezdte el munkáját, gondolván: kulturált, racionális, higgadt, művelt, európai módon minden felmerülő problémát meg lehet oldani. Csakhogy nem lehet. Ugyanis messze nem közös cél a problémamentes Európa: vannak érdekek és erők, amelyek szeretik és gerjesztik a problémákat. Az ő régi jelszavuk az „oszd meg és uralkodj!”

Az Európai Unió vezérkara például nem lát gondot abban, hogy Pozsony nem engedi beutazni Szlovákiába egy szomszédos EU-tagállam elnökét. Brüsszel, ha beleszakad sem érti, hogy mi ebben a probléma, és ugyan mit tehetne ő, hogy ebből ne legyen napi gyakorlat. (Emlékeztetnék rá, hogy félévvel korábban ugyanezen államelnök repülőgépét Bukarest tiltotta ki a román légtérből, persze csakis repülésbiztonsági okokból.) Mi persze – némileg bohócot csinálva magunkból – megyünk az igazságunk után, és ahhoz az EU bírósághoz fordulunk, amely annak idején semmi törvénytelent nem talált abban sem, hogy a szlovákok elterelték, majd óriási zsilipek közé szorították a Dunát a Sziget-köznél. Az integrált Európának nincs semmi hozzáfűzni valója a magyar államfőhöz címzett kedves kis pozsonyi, bukaresti tiltásokhoz, de még a délvidéki magyarverésekhez sem igen volt. Most viszont hirtelen feljajdult a roppantul jogérzékeny EBESZ: állítsuk le a médiacsomag parlamenti tárgyalását! – ezt követeli tőlünk a demokrácia nevében, és azért, mert veszélyben érzi Magyarországon a liberális agymosás hegemóniáját. Ez arra enged következtetni, hogy ők nagyon is figyelnek minket, de csak azt vesznek észre, amit jónak látnak észrevenni.

Nem vonom kétségbe – miért tenném? – a kormány elszántságát, segítőkészségét, de csak nem tud bennem szétáradni az optimizmus. Kimondom, bár nem nagy dicsőség: félek. Azt tapasztalom ugyanis, hogy erősen megváltozott az európai és a világtörténések működési mechanizmusa: a korábbi századokban a jó vagy rossz, megfontolt vagy megfontolatlan, felelős vagy felelőtlen irányítás következménye volt minden. Ennek már vége, az irányítás helyébe a sodródás lépett. A dolgok csak úgy jönnek és megtörténnek, anélkül, hogy fogalmunk lenne, kik vannak, mik vannak az események mögött. Mi csak futunk a történések után.  Látszólag minden észok nélkül néhány óra alatt drámaian legyengül (vagy erősödik) a magyar forint, csökken (vagy éppen nő) tőzsdei részvényeink értéke, kedvére hullámvasutazik az inflációs ráta, a különféle nemzetközi regiszterekben (pl. Freedom House) láthatatlan ujjak, hol előre, hol hátra pöccintenek minket. A múlt héten a román alkotmánybíróság érvénytelenített egy román törvényt, minek hatására két órán belül összeomlott a forint árfolyama. Miért is? És az időjárásról még nem beszéltem: átmenet és előzmények nélkül, mint a földrengés, úgy tarol le falvakat az új divatú, rejtélyes – erősen multikulturális – magyar időjárás, amely karibi orkánból, mediterrán frontokból, egyenlítői felhőszakadásból, nordikus jégverésből és afrikai hőségből áll egyszerre. Ehhez csatlakoznak a korábban ismeretlen, de mostanság az ország vezető híranyagául szolgáló kis patakok és folyók, amelyek áradásukkal fél megyéket rombolnak le, családok ezreit teszik koldussá.

Amíg Európában racionális irányítással lehetett meghatározni a holnapot, addig nem volt túl nagy elvárás a jövő tervezése, de most, hogy a sodródás befolyásolhatatlan korszaka jött el, már messze nem elég a kormány jó szándéka. Azt hiszem, nagy rakás szerencsére is szükségük lenne. Mi az események kezdetén rendszerváltozást akartunk. Ez nagy naivul valami olyasmit jelentett, hogy megszabadulunk az oroszoktól, a bolsevizmustól, a szocializmustól, és visszaállítjuk a mi 1945-ben felszámolt történelmi, magyar ancien régime-ünket, az ezeréves hazát, amely értünk van, és amelyért mi vagyunk, és amelynek morális alapvetése az, hogy „Minden magyar felelős minden magyarért!”. 1985-89 hőn vágyott rendszerváltozása helyett radikális klímaváltozás, monetáris változás, világpolitikai változás, életstílus-változás, ízlésváltozás köszöntött ránk. És az egészet az teszi különösen fanyarrá, hogy a jelek szerint ez akkor is bekövetkezett volna – lásd Bulgária, Románia, Ukrajna –, ha nem munkálkodunk a rendszerváltás szent ügyén.

Hogy bekövetkezett-e a rendszerváltozás? Igen, be, ugyanis eltűnt a gyűlölt gonosz. Csakhogy, ami helyette megjelent, nem sokkal vonzóbb, mint elődje volt, és ugyanolyan életveszélyes, ha nem veszélyesebb. A herceg megcsókolta a rút kis békát, és az egy még rútabb, nagy békává változott át.

Elismerem, lehangoló a kép, amit festettem, de szándékosan a végére hagytam a reményt. Azt is látok ugyanis ebben a nagy sodródásban. Figyelve az EU, az USA, a nemzetközi intézmények és hatóságok viselkedési szokásait, azt kell mondanom, ezeket egyáltalán nem érdeklik a kis államok. Szlovákia politikai ámokfutása, Románia balkanizálódása, Görögország és Portugália túlköltekezése, Szerbia kisebbségi politikája számukra ugyanúgy nem gond és nem probléma, mint Sólyom László kitiltása a komáromi hídon. És pontosan ez a cinikus közönyük a garancia arra, hogy a kis országok viszonylag szabadon járhatnak el saját ügyeikben. Szlovákia vagy Románia ezzel a helyzettel kiválóan él is. A lojalitásra túlzottan is hajlamos Magyarország eddig nem tette, de most talán, az új kormány vezetésével megpróbálhatnánk. Az EU-t ugyanis nem csak az érinti közömbösen, hogy Sólyom elnök urat feltartóztatják a szlovák határon, azt is ugyanilyen közömbösséggel venné tudomásul, ha mi a nekünk nem tetsző árukat, eszméket, szokásokat, törvényeket, elvárásokat tartóztatnánk fel Hegyeshalomnál, netán Záhonynál. Éppen a szlovákok és románok minden következmény nélküli magánakciói biztathatnak bennünket arra, hogy ne az EU-bíróságtól várjunk jogorvoslatot, de mindenütt, ahol ez elképzelhető, vegyük kezünkbe a döntést és mi döntsünk, úgy, ahogy az nekünk kedvező.

Brüsszel pedig – a szétesés előtt álló, mesterségesen kreált álnemzet fővárosa, amely saját elsodródásának reális rémével küszködik – hallgatni fog, mint a csuka. Elnézést, de egy román közmondással zárok, mert a nagy világsodródás közepette ennél most nem jut eszembe hasznosabb: Tace si face! – Cselekedj és hallgass!

Szőcs Zoltán