vissza a főoldalra

 2010.07.16. 

Vitányi baloldala ma

Lapozgatás közben véletlenül szembesültem az adattal: a szocialisták egykor oly táncos lábú csillaga – (ifjú korában táncszövetségi vezető, majd a színművészetin tánctörténetet oktató) – Vitányi Iván elvtárs nemrég lett 85 éves. El kell ismernem, a táncot leszámítva is mozgalmas volt ez a 85 év. 1945-től 1956-ig tagja a vasöklű kommunista pártnak, ezt követően szünetet tart, csak 1972-től lép be az MSZMP-be, és válik újra intranzigens mozgalmárrá. Különösen érdekes, utólag nehezen is rekonstruálható az a meghurcoltatás, amit 1956-os ténykedése okozott az életében: büntetésül minden művészi tevékenységtől eltiltották szigorú, de következetes elvtársai, úgy tűnhetett, végleg elmúltak a táncos évek. 1957-ben vasesztergályos tanulónak ment. Nem tudom, akkoriban milyen gyors és széleskörű lehetett a fémipari képzés, de tény, hogy hamar végzett: 1958-ban már a Muzsika c. lap munkatársa, pár év múltán a Valóság rovatvezetője. A Kádár-rendszer megbízható, jellegzetes értelmiségi figurája lett a legkülönfélébb beosztásokban. Az Antall-éra óta, immár húsz éve folyamatosan az MSZP országgyűlési képviselője, jelenleg pártja frakciójának a legöregebbje. (Ez a gerontológiai teljesítmény egyben egyetlen sajátsága, amivel kitűnik.) A rendszerváltozás hozta politikai szabadságot egyebek mellett arra használta fel, hogy 1991-től a Magyar Ellenállási Szövetség (?) elnökségének oszlopos tagja lett, így végre – életében először – ellenállhatott, immár legálisan is.

 Vitányi elvtárs a hosszú évtizedek alatt benne felhalmozódó mozgalmi tapasztalatot egy ideológiai vallomásban foglalta össze a Népszabiban – hol másutt? – A baloldal ma címmel. Ezt olvasva, hosszasan eltűnődtem azon a létfilozófiai kérdésen, hogy az agg kor megélése vajon jutalom vagy büntetés az Úristen részéről? Netán egyszerre mindkettő: az érintett szempontjából jutalom, a környezetében lévők szempontjából büntetés. És most nem a notabilis szerző által kifejtett üvöltő ellentétekre gondolok – (a tanulmány elején még legfőbb nemzeti feladatunk a Szent István által elkezdett, ezeréves program mai befejezése, a végén pedig megtudjuk, hogy csak a csacsi következetes, Vitányi úr nem, mert ő ma másképpen magyar és szocialista, mint húsz vagy negyven éve volt) –, sokkal inkább taszított az a vegytiszta, ortodox bolsevizmus, amit Gyurcsány védelmében, valamint imádott pártjának fényesítése okán kifejtett. Megtudhattuk tőle, hogy a nemzeti politika valójában ókonzervatizmus, hogy Trianont megérdemeltük a honi kisebbségek méltósága ellen elkövetett bűneink miatt, hogy Gyurcsány őszödi beszéde korszakos revelációt hozott, mert a Nyugatot jelenthette volna nekünk, ha megértjük, nem „a magyar ugar mucsai rendjét”, amit a jobboldal képvisel. Amikor szerzőnk ilyen lelkesen belehecceli magát a baloldaliság bizsergetően izgalmas örömeibe, nyilván újraéli – hat-hét évtizeddel korábbi – fiatalságát, és egy történelmileg régen meghaladott magyar társadalmiság igazságtalanságai ellen veszi fel a harcot – némileg megkésve. 

Egy kipróbált elvtárs kipróbált toposzai ezek. Ugyanakkor veszélyes toposzok. Egy másik nagy öreg, bizonyos C. G. Jung figyelmeztetése jutott eszembe Vitányi Iván taszítóan lelkes baloldaliasságáról: a legveszélyesebb hazugságok nem a kitalációk, az illogikus, spekulatív csúsztatások világából, hanem az elöregedett igazságok felől fenyegetik a tudatot. Ezek ugyanis kezdetben, valaha találóak, igazak, meggyőzőek voltak, de az idő haladtával elveszítették az élettel való összefüggésüket, nem képesek magukba foglalni az életjelenségek teljességét, így aztán „a korábbi jó ártalommá változását jelentik”. A társadalmi hazugságok nagyobbik része elöregedett igazság. Sokat tudna erről beszélni az egyház, ha kérdeznénk, de sajnos semmit sem hallott még e szomorú folyamatról a magyar baloldal, amely képes egy 85 éves aggastyánnal képviseltetni magát a törvényhozásban. (Érdemes ezt összevetni a Vatikán új álláspontjával, mely szerint a 70 feletti püspököknek kötelező nyugdíjba vonulni!)

Vitányi Iván keresztény ember, de mert a balos-liberális értékek dominálják világnézetét, olyan, mintha pogány lenne. Feltételezem egyetért a Nyugat hangját képviselő strasbourg-i emberi jogi bíróság döntésével: az olasz állami iskolák tantermeiből távolítsák el a feszületet, hátha jár oda egy – talpig rituálisan öltözködő – moszlim tanuló, akit a kereszt nyomaszthat. Feltételezem egyetért az ugyancsak pedigrésen nyugati FIFA döntésével: a futballisták meccs előtti izgalmukban, gól utáni örömükben nem vethetnek ezentúl keresztet, mert más vallásúak is nézik a meccset, akiket esetleg irritálhat a keresztvetés. (Nota bene: 2010-et írunk Krisztus születése után!). Túl korán kapcsoltam be a tévét, véletlenül elkaptam egy amerikai limonádé sorozat epizódjának zárómondatát: „Minden lehetséges, mert ez New York!” Hosszú meditálásra inspirált a mondatot lelkesen elsikongó Barbi-baba: ennek a mondatnak a hamissága és beszűkült Amerika-őrülete szinte bántó. Talán bizony Párizsra, Londonra, Rómára, Barcelonára, Athénra, Stockholmra, Bécsre, vagy akár Budapestre nem érvényes ugyanez a „minden lehetséges”? Csak egy dolog lenne, amit elképzelni tudok New Yorkban, de az említett nagyvárosokban nem: a roppantul felszínes és híg tájékozottságot, a kulturálatlanságot és a szellemi gyökértelenséget. Ha van hely, ahol egyetértenek a feszület nélküli tanterem ideáljával, és ahol semmiféle ellenállást nem vált ki a FIFA elvárása a vallási hovatartozás eltitkolását illetően, az New York.

Vitányi apó és az ő szertelen titánja, Gyurcsány Fecó, amikor célként a Nyugatról beszélnek, és az euró-atlanti közeledést szeretnék minél inkább megvalósítani, ennek az ostoba, műveletlen, múlt-, történelem- és gyökérnélküli New York-i művilágnak az ide importálását kívánják. Ki hogy van vele, de ennél még a mi nehézkes, ugaros, feudalizmus-maradványos – de ezeréves! – magyar életünk is különb és emberibb.

És noha a New York-i szellemiség Budapestre telepítése még folyamatban van, az MSZP máris fixre veszi, hogy minden magyar hülye. Ennek bizonyítására érdemes átlapozni a 12 oldalas kis füzetet, amely Horváth Csabát mint főpolgármester-jelöltet van hivatva szíves figyelmünkbe ajánlani. Ami ebben a füzetben van, az nincs benne ugyan Illyés Hetvenhét magyar népmeséjében, de hogy annál nagyobb fantáziavilágot elevenít meg, az vitathatatlan. Van benne minden: ingyen BKV, rengeteg parkolóhely, tiszta levegőjű Budapest, felgyorsuló közlekedés, sok-sok pénz a fejlesztésre, vadonatúj villamosok, buszok, trolik, jó tündérek varázspálcával és piros szegfűvel. Mindezt összevetve az elmúlt nyolc év városfejlesztési eredményeivel, amikor is – egyetlenegy főnyi többségük révén – Horváth Csabáék voltak az urak, vagy akár az elmúlt húsz évvel, Demszky regnálásának fekete időszakával, joggal kérdezhető: Vitányi pártja ennyire stupidnak tekinti a társadalmat, amelyet szolgálni lenne hivatott?

A kérdést Vitányi Iván kezdte el feszegetni, én csak csatlakoznék a témához, mint afféle szerény lakossági véleményező, ugyanis kézenfekvőnek tartom a választ arra, hogy milyen is a baloldal ma. Ugyanolyan, mint Robespierre óta mindig is volt: kártékony és kétszínű.