vissza a főoldalra

 2010.07.23. 

A kicsi, mérges öregúr
Barta János: Arany János és kortársai

A 60-as, 70-es években a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar irodalmi intézetének két állócsillaga volt: Bán Imre professzor és Barta János, akit kortársai a Kicsi Mérges Öregúr néven emlegettek. Ugyanis Barta roppant szigorú volt, és bizony fukarkodott a dicsérő jelzőkkel, amikor irodalomtörténeti és irodalomelméleti tanulmányait írta. Különösen nehéz korszak különösen nagy fajsúlyú embere volt Barta János.

A professzor úr 1901. augusztus 9-én született Szentesen, és 1988. április 18-án halt meg Debrecenben. Tanítványa, az irodalomtörténész Görömbei András így ír a kétkötetes Barta János-tanulmánysorozat élén:

„Életének első három évét egy Szentes környéki tanyán töltötte, majd szülei beköltöztek Szentesre, a város szélső házába. Tehetségét tanítója hamar felismerte, és rábeszélte szüleit, hogy taníttassák a jó képességű fiút. Így került a szentesi gimnáziumba. A szegénységgel küzdő paraszti életforma, a család mélyen vallásos és puritán szelleme nagy hatással volt a gimnazista diákra. A szülők szűkös anyagi helyzete miatt házitanítóskodással biztosította a megélhetését. Ekkor alakította ki azt a puritán és takarékos életformát, melyet egész életében megőrzött. Szelleme azonban szabadon kalandozott. Az önképző körben verseivel, bírálataival, műfordításaival szerepelt, regény és irodalomtörténet írását egyaránt tervezte. A mélyről jött embereknek ahhoz a típusához tartozott, amelyik nagy szellemi mohósággal próbálja birtokba venni azt a világot, amelyet ősei elől elzártak a mostoha körülmények. A sokoldalú szellemi kíváncsiság nehezítette meg pályaválasztását is: egyszerre szeretett volna lenni tanár, irodalomtörténész, filozófus, pszichológus lenni. Szellemi pályájának meghatározó élménye volt, hogy 1920 őszén felvették az Eötvös Kollégiumba. Horváth János és Kleinmayr Hugó óráit a szabadpolcos nagykönyvtárban a szellemi kalandozás örömét a kiváló közeg felnövesztő hatását később is hálával emlegette.”

Barta tanár úr először Budapesten tanított, a kereskedelmi akadémián. Aztán a háború után Debrecenbe került, ahol egy sajátos szellemi közeg fogadta. Ahogyan végigolvastam a kétkötetes tanulmánykötet Arany Jánosról szóló fejezeteit, meggyőződhettem róla, hogy páratlan kincs a Barta-életmű a magyar irodalomban. Természetesen korábban is ismertem őt debreceni diákéveim alatt. Ebben az időszakban az irodalomtörténetben és irodalomban a népi, a népies, a nemzet, és a magyar kultúra fogalmairól ő beszélt a legtöbbet. Gondoljunk bele, milyen hatást válthatott ki a kora kultúrájának marxista ihletettségű irodalmi világában. Ekkor volt kézikönyv Lukács György műve, „Az ész trónfosztása”. A mű a fasizmus születéséről beszélt, meg annak az eluralkodásáról, meg arról, hogy a nép, a népies, a folk egyenes következménye itt Magyarországon a Volksbund. Innen már csak egy ugrás maga Hitler és hitleráj. Ez Bartát nem zavarta, mert tudta, hogy gyökér hülyeségről van szó.

És milyen érdekes Barta története. 1956-ot követően – ne legyen kétségünk, hogyan ítélte meg az 1956-os szabadságharcot – tanítványai óvták és vigyázták a Kicsi Mérges Öregurat. Abban az időszakban egy Juhász Béla nevű fiatal tanársegéd vagy adjunktus volt a Kossuth Lajos Tudományegyetem párttitkára. Barta- tanítvány. Ez a Juhász Béla mindent elkövetett annak érdekében, hogy sérelem ne érje Barta professzort. Nem is érte.

S e kétkötetes könyvből, amit Imre László válogatott, megtudtam azt is, hogy Sőtér István és Király István korának két marxista irodalomtörténésze is vigyázott Bartára, nem engedték nyírni a professzort, elősegítették, hogy élni tudjon és dolgozni. Ezért hát magamnak is mondom: nagyon vigyázni kell a szélsőséges jelzőkre és ítéletekre. Királynak és Sőtérnek nemcsak rossz cselekedetei voltak, íme a példa, jó is.

Ha már Király István szóba került, egy másik megjegyzés az ő munkássága és Barta munkássága kapcsán. Király István váltig állította, hogy Mikszáth Kálmán kritikai realista volt. Éppen a napokban emlékeztünk Mikszáth Kálmán halálának 100. évfordulójára. Barta professzor meg állította, hogy:

„Az 1961-ben megjelentetett kisebb terjedelmű Mikszáth-problémák című tanulmánya a marxista irodalomtudomány által kritikai realistának besorolt Mikszáth művészetéről mutatta ki tüzetes elemzéssel és gazdag esztétikai szempontrendszer következetes alkalmazásával, hogy világképében a nem realista elemek viszik a főszerepet. Tarthatatlan tehát az az álláspont, amelyik Mikszáth életművét kritikai realistának minősíti.”

Király joggal méltó vitapartnernek tekintette Barta Jánost.

Barta János elkészítette a híres Madách Imre tanulmányát. Sok tanulmányt írt a XVIII. századi magyar irodalomról. Sok rövidebb lélegzetű tanulmány készült Arany Jánosról és Petőfi Sándorról. Bár készült rá, nagy lélegzetű monográfiákat nem írt. Nem volt már rá ideje. Érdekes megjegyzés Barta Jánostól:

„Ha az epikus életművet egészében nézzük, azt kell tapasztalnunk, hogy Arany egyaránt magáévá tudja tenni a világképek archaikus változatait: a mese mágikus, babonás világképét, a hős dalok és az ősi epopeiák mitikus emberfölötti atmoszféráját. De a legendák szakrális-karizmatikus sugalmai sem idegenek tőle. A modern empíria és a lelki élet szintjén lezajló folyamatok, a lelkiismeret, a szenvedélyek és szenvedések szintje valami korszerű realizmus gyanánt jelen van a balladák és a nagy epikai alkotások egy részében; lassan kialakul, és egyre inkább formálja Arany epikus szemléletét a legegyetemesebb szféra, az erkölcsi világrend, bűn és erény, vétség és bűnhődés ellentéteivel, és amaz „örök törvény” képzetével. Minden ismerő tudja, hogy erről a pontról nézve Aranynak még a balladákat is beleértve nincs két egyforma alkotása – az a bizonyos stabilitás, amelyről előbb a nagy epikusokkal kapcsolatban beszéltem, az ő életművében nem észlelhető: az ott kifejezett értelemben Arany soha nem ismétli önmagát.”

Majd így folytatja Barta János:

„Amikor a kutató az elmondottakat bizonyítani akarja, csak egy mozdulat elég, amellyel rámutat Arany epikai műveire, arra a sorozatra, amely Az elveszett alkotmánnyal indul, és Toldi szerelmével fejeződik be. Egyébként és összefüggésükben beszélnek ezek a művek. – az persze későbbi vizsgálódás feladata lesz, hogy sorra vegye és kielemezze a bennük megtestesült dimenzióváltozatokat. Arany költészetében, amelynek mostanában inkább a tragikus oldalát és belső válságait szokták kiemelni, magunk is meglepődnénk az eredmény mennyiségén. Már az emberi oldalon ott állnak kötődései baráti leveleiben Petőfivel (Illyés Gyula szerint lélekóriások hancúrozása), majd ameddig lehet, a lassan elsavanyodó pompával; eszünkbe juthat a kőrösi tanári kar, majd Arany tréfás leckéztetései, a Bach-korszak irodalmi életében.”

Barta professzor meghökkentő, ám eredeti megállapításokat tesz a magyar irodalom XVIII. századáról. Ez Arany számára nincs is.

„A magyar irodalomtörténet új kora kezdődik a mohácsi vész után, és tart Bessenyei György fölléptéig, 1526-1772; ezen belül a harmadik időszak a szatmári békétől Bessenyeiig terjedő 60 évet foglalja magába. 1772-vel kezdődik, 1848-ig viszi a legújabb kort, mert a dolog természete úgy kívánja, egy előkészítő s egy virágzási időszakra tagolja; az első terjed a nyelvújítási vitákig, azaz 1811-ig. Bessenyeivel kezdte el ő is. Ha kiadja verseit, íratásuk idejében; ma nemzeti irodalmunk újjászületését nem Bessenyeitől Orczytól számítanánk.”

Arany János és a tudós Barta egyaránt korszakos embernek tekinti Bessenyei Györgyöt. Nem érdektelen néhány mondattal Bessenyei Györgynél megállnunk. Ki is ő? Tiszabercelen született 1747-ben, és Pusztakovácsiban (ma Bakonyszeg) halt meg 1811. február 24-én. Bessenyei Zsigmond vármegyei táblabíró és Ilosvay Mária fia. 1755-ig a szülőfalujában élt, majd Sárospatakon volt diák. Később Bécsbe kerül, és Mária Terézia frissen felállított magyar testőrségében teljesített szolgálatot. Itt kezdett tanulni, az irodalomnak szentelte magát. 1772-ben megjelent az Ágis tragédiája című műve. Az Ágis tragédiájának megjelenése a magyar felvilágosodás kezdete. Pályáját a protestáns ügyek képviselőjeként folytatta, majd a kalapos király, II. József császár elvette a díjait és jövedelmét. Visszavonult, és szinte remeteként élt. Emlékezzünk műveire: Ágis tragédiája, A magyar néző, A filozófus, A  magyarság, A holmi, Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék, A természet világa, A tariménes utazása. Bessenyei korszakos alakja a magyar irodalomnak. Arany János sűrűn emlegeti, ennek nyomán Barta János behatóan foglalkozik életművével. Olvasom a könyvben:

„Az irodalomnak a népköltészet forrásaiban való megújhodása, tehát egy más típusú újjászületés. Hogy eligazodjunk, a szemlélet kulcsfogalmait kell tisztáznunk. Legelőször azt, milyen volt Arany népfogalma, mit tartott a népnek, többé vagy kevésbé tudatosan milyen társadalmi hordozóra gondolt, amikor népiességet és népköltészetet emlegetett. Egy-egy levélbeli illetve tanulmányba beleszőtt nyilatkozatból lehet kiindulni, amelyek a magyarság régi évszázadaira vonatkoznak. „Ha én valaha népies eposz írására vetném fejemet; a fejedelmek korából venném tárgyamat. Festeném a népet szabadnak, nemesnek, fegyverforgatónak. A fejedelmet atyának, patriarchának, elsőnek az egyenlők között. Festenék szabad hazát, közös hazát.” (Levele Petőfinek 1847. február 28-án.) A népeposz még tervben sincs meg, lehetne venni ilyet a vezérek, főleg Árpád korából, akkor még az egész magyar nép szabad és harcos volt.”

Majd később, néhány sorral lejjebb azt írja Arany János:

„Én paraszt esztétikámmal a szépet sem a népieshez, sem a nem népieshez nem kötöm kizárólag, nekem a szép, szép minden alakban, hogy inkább a népiest mívelem: oka hajlam, ismerése saját erőmnek, s talán némi princípium is, mert azt hiszem, hogy amely népnek nem volt, nincsen gazdag népköltészete: annak nem lesz önálló, nemzeti költészete, hanem mások hulladékain fog élődni, mint Róma a Hellászén, Virgilje lehet legföllebb; Homérja soha.”

Majd megállapítja Arany János, a nagyszalontai jobbágyivadék:

„A Bessenyeitől Kisfaludy Sándorig terjedő 35 év irodalmunk s főleg költészetünk valóságos újjászületési kora.”

Az ám, Kisfaludy Sándor, a sümegi, badacsonyi nagy költő, aki öt éven keresztül hiába epekedett kedvese, szerelme, Róza után. Aztán kikerült Franciaországba, és minden útjába kerülő kedves francia hölgynek tette a szépet, meg mást is. Majd visszatért Magyarországra öt év után, s ennek nyomán olvashatjuk a Himfy-ciklust. Kis ékszerek ezek, sajátos költészet, de más, nagyon más, mint mondjuk Petőfi, vagy Arany János költészete. E két óriás a világirodalomban is egyedülállót teremtett. De térjünk vissza arra, hogy Arany János megírta Az elveszett alkotmányt. Ezt az eposzt Arany János százszor is megtagadta, és le akarta tagadni. A darabot nem is szánta a nagyközönség elé. Kereszturi Dezső azt írja róla, hogy egy spontán nagyarányú rögtönzés. Szóval mondom, a művet a szerzője a legnyilvánvalóbban és a legtöbbször megtagadta.

Arany János azt mondta saját művéről:

„Az bánt, hogy víg eposz helyett csak alant járó humoristico – satirico – allegorico – comicus valami.”

Hála a Teremtőnek, Az elveszett alkotmány nem vált a tűz martalékává, mint ahogy Arany szerette volna.

Arany alkatával és tehetségével szorosan összekapcsolódott a humorizáló képesség. Szerinte:

„A komikum birodalma alapvetően két nagy bár egymással határos területre bomlik: egyik első a tiszta önmagáért való csak nevetésért vagy kinevetésért élő nevetség, amely sem támadni, sem oktatni, sem javítani vagy pláne megsemmisíteni nem akar; legfeljebb egy kis fölényérzés üdíti fel. Ámde komikus hatás forrása lehet olyan tény is, amely önmagában nem komikus, sőt olykor nagyon is komoly.”

És a lényeg:

„A szatirikusokat mindig az intellektuális, morális fölény lendíti fel.”

Térjünk rá a lényegre, Arany János Toldijára. Mielőtt sűrűn idéznénk Arany János és Barta professzor véleményét, egy, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen (Debrecen) egy kollokviumi párbeszédet idéznék Barta és a kolokváló diákja között. A diák mondja: „És akkor Toldi Miklós édesanyja egy vaskazettában száz aranyat küldött bujdokoló fiának.” Ma is látom lelki szemeimmel, amikor a kis mérges öregúr, Barta János professzor homlokán hirtelen ezernyi ránc torlódik össze. „Mit mondott? Vas kazettában küldte Toldi édesanyja a száz aranyat fiának? Az nem lehet. Toldi Miklós édesanyja szelencében küldött száz aranyat dédelgetett gyermekének. Micsoda különbség a vaskazetta és a szelence között!” A legmélyebb mélységig ismerte Arany Jánost Barta, és tudta, hogy milyen nyelven beszélt. Ezért írja:

„Arany ráébred önmagában és szalontai környezetében egy olyan jellemkomplexumra, amelyet speciálisan magyarnak és népinek érez. Ehhez aztán egyre mélyebb átéléssel egész életében ragaszkodik, benne találja meg egyik fő világnézeti támaszát, sőt egyénisége és költészete erejével átsugároztatja korára és nyomában támadt egész irodalmi mozgalomra. Végső megfogalmazását ez az ember és magyarság ideál Horváth János nemzeti kalasszicizmus koncepciójában kapta meg: minket most érdeklő vezérszavak: erkölcsi megfontolás, tudatosság művelt akarat, világos, józan értelem és valóságérzék, a történeti magyarság kifejlett erkölcsi öntudata és effélék. A modern karaterológia fogalmaival: ez az az etikailag is rögzíthető típus, amelyben az egyéniség ösztönös, emocionális, szenvedélyes erői és impulzusai megvannak ugyan, kell is, hogy meglegyenek, de a fölöttük a személyiség felépítménye, az erkölcsi, eszmei akarati intellektuális erők uralkodnak. Ellenőrzésük kiterjed az egyéniség egész belső magjára, a személyiség kiforrásában, magatartásában néhány nagy érzületé a vezető szólam, aminek az önismeret és önbecsülés bizonyos erkölcsi normákhoz való föltétlen igazodás, ragaszkodás a jellem nemességéhez és tisztaságához.”

Ezt a nyelvet, amivel Arany János beszélt: „A bihar megyei nép szájából ismerte, amelyeket maga hallott azon nép közt, amelynek a Toldi nyelvét köszönöm.”

Toldi remekmű. Mondták róla, hogy Homérosz gyakorolt hatást Arany Jánosra a Toldi megírásakor. Homérosz csak annyira gyakorolt hatást Arany Jánosra, ahogy egy remekmű hat egy másik remekműre. Arany soha semmikor nem akart írni, sem újabb Iliászt, és Goethe nyomán sem akart írni újabb Faustot, de van ettől egy nagyobb kérdés is: Petőfi Sándor. A gyerek géniusz János vitéze pár évvel korábban született meg, mint a Toldi. Többen mondták, a János vitéz nagy hatással volt a Toldi születésére és megírására. Egészen biztos, hogy így igaz. Nem is hatással volt a János vitéz a Toldira, hanem felhajtóerőként működött, mint egyik remekmű a másikra. De nem János vitézt írt Arany János, hanem Toldit. Vegyünk egy példát. Először a példaadó János vitéz:

„Tüzesen süt le a nyári nap sugára

Az ég tetejéről a juhászbojtárra.

Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,

A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.”

Csak néhány versszak. Megvan a helyszín, a történet helyszíne, az egyik főszereplője a juhász, a nyáj, amely legelész, aztán rögtön a szőke kislány, akinek karcsú a termete,  és a szoknyája térdig föl van hajtva. Tehát Kukorica Jancsi és Juliska. Aztán feltűnik a gonosz, ronda boszorkány, a mostoha. Néhány versszak, és Petőfi az egész költeményt elhelyezi térben, időben és lélekben. Mi hát ez a Petőfi? Zseni, géniusz. De mi Arany János? Figyeljük csak!

A Toldi első versszaka:

„Mint ha pásztortűz ég őszi éjtszakákon,

Messziről lobogva tenger pusztaságon:

Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem

Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.

Rémlik, mintha látnám termetes növését,

Pusztító csatában szálfa-öklelését,

Hallanám dübörgő hangjait szavának,

Kit ma képzelnétek Isten haragjának.”

Az egyik tehát a János vitéz szavai csilingelnek, elbűvölnek, mesét mondanak, a másik szinte mélytengeri áramlás. Ha zenéről lenne szó, azt mondaná az ember, meleg, mély és barna. De hogy a János vitéz nyomán írta Arany a Toldit, az nem valóságos. Ezt Barta János kimutatta. Ihlette! Az más! És amiért hálás lehetünk Barta professzornak, miközben Arany és Petőfi barátságát elemzi, felmutat arcokat a magyar költők közül: Tompa Mihályét, Lévai Józsefét, és még sok más arcot, teljes magyar népi, nemzeti arcképcsarnokot kapunk. Barta János nem a múlttal foglalkozik, üzen nekünk ma és holnap.

 (Barta János: Arany János és kortársai, Debrecen, 2003.)

Győri Béla