vissza a főoldalra

 2010.07.30. 

Kitiltva a pozsonyi koronázó templomból

Koltay Gábor a Szabadság ára c. filmjéről,

amelyet
Duray Miklós 65. születésnapján láthattunk az Urániában – egy zártkörű filmbemutatón

Koltay Gábor: Egy olyan igazságkereső, az ok-, okozati viszonyokat felismerő, az összefüggéseket bemutató, őszinte emberről van szó, aki ugyanakkor hiteles személy, semmilyen fogást sem lehet rajta találni, tehát ebben a sokfajta hazugsággal és becstelenséggel terhes két évtizedet  ideszámítva is azon kevesek közé tartozik, akik tiszták tudtak maradni. Ezért, hát újra és újra megkísérelik őt eltávolítani az útból, hiszen a korrupt szellemi és gazdasági összefonódások, a hazudozások, valamint az ezekkel együtt járó történelemhamisítások időszakában az ilyen ember, az ilyesfajta gondolkodásmód csak „veszélyeket” hordoz, zavarja az „elit” köreit. Régóta felfigyeltem a személyét övező szenvedélyek és a közéletből való eltávolítási kísérletek fondorlataira, amelyből számomra egy jellegzetes trianoni magyar sors elevenedik meg. Ugyanis a trianoni következmények nélkül nem lenne szükség arra az önfeláldozó, példamutató emberi és közéleti erőfeszítésre,

Duray Miklós korunk szabadságharcosa, aki számomra azon kevés hiteles ’68-asok egyike, akik ma is igazodási pontnak tekinthetők. Nemrég volt a 40. évfordulója a csehszlovákiai bevonulásnak, és általában a ’68-as európai történéseknek. Sokan és sokfélét mondanak, olyanok is, akik ma már a gyakorlatban réges-rég megtagadták a ’68-as eszméket és betagozódtak a mai korrupt társadalmakba, zsíros állásokba, nem kevés vagyont harácsolva. 1968-ban a mi agyunkat a táncdalfesztivállal kábították, s az Illés zenekar díjesőjével fedték el az eredményhirdetéssel szinte egy időben történő csehszlovákiai katonai intervenciót, amelyben szégyenszemre magyar csapatok is részt vettek. Se a sikeres beatzenészek, se a magyar értelmiség nem protestált, leszámítva néhány tucat embert. Duray a ’68 utáni „normalizáció” legkeményebb időszakában, a ’80-as évek elején a börtönt is vállalva küzdött az iskolákért, azaz a magyar szó becsületéért, hiszen a trianoni szándékok akkor fognak végképp beteljesülni, ha nem lehet majd magyarul beszélni. Vagy azért, mert nem engedik, vagy azért, mert már nincs, aki megszólalna magyarul. Ezért is jár drámai következményekkel a magyar iskolák elleni ma is tartó, nyílt vagy ravaszul álcázott támadássorozat, valamint az a drasztikus népességfogyás határon innen és túl, a Felvidéken párosulva az agresszív politikai asszimiláció hatékony formáival, amelynek eredményeként folyamatosan fogy a magyarság. Fikciós elemekkel folyamatosan átszőtt dokumentumfilmről van szó, amely bővelkedik drámai részletekben. Duray Miklós segítségével olyan helyekre is eljutottunk, ahová nélküle egész bizonyosan nem sikerült volna. Forgattunk például egykori börtöncelláiban, konspirációs lakásokban és helyszíneken, rekonstruáltuk az ellene végrehajtott merényleteket, s beszélgettünk olyanokkal is, akik tettüket ugyan mára megbánták, de egykor beszervezett besúgóként nehezítették Duray szabadságharcát. A film elgondolkodtató, sokfajta, ma is aktuális következtetés levonására alkalmas, krimiszerűen izgalmas alkotás, amely feltárja egy működésképtelen, beteglelkű társadalom jellegzetességeit, de bármily fájdalmas kimondani, arra is figyelmeztet, hogy ezek a módszerek a kelet-európai rendszerváltozásokkal sem szűntek meg, legfeljebb átalakultak.

Duray Miklós elmondja a filmben, hogy az 1990-es rendszerváltozásokat a két nagyhatalom megállapodása alapján a titkosszolgálatok szervezték meg és bonyolították le és ezek befolyása uralja a térséget mind a mai napig.

De ami igazán fájdalmas, hogy a titkosszolgálatok milyen mértékben tudtak beépülni az anyaországi és felvidéki magyarok közé, s nehezítik a kibontakozást. Duray likvidálása az 1990-et követő években eldöntött politikai szándék volt, például még néhány évvel ezelőtt is leszorították őt az útról, amikor kocsijával közlekedett. S ne feledjük: Alexander Dubcek autóbalesetének és halálának okait sem tárták fel a nyilvánosság előtt. Duray Miklóst 2008. augusztusában forgatócsoportunkkal nem engedték be a Pozsony szívében magasodó Szent Márton- templomba, azaz a magyar királyok koronázó templomába. Személye nem kívánatos, mert „politikai indulatokat” gerjeszt. Így aztán egy közeli presszóban várta meg, amíg a templomban munkánkat elvégezzük.

De ugyanez előfordult egy másik szent helyen is. Fadrusz János híres korpuszát akartuk felvenni, de az ottani plébánost az egyik magyar származású szlovák Európa-parlamenti képviselő testvére „utasította”, tehát egy magyar ember jelentette fel Durayt azzal, hogy ne engedjék be a templomba. Ezeket a képtelen, megalázó és hihetetlennek tűnő helyzeteket a filmben bemutatom, hiszen ha nem forgatásunk idején történik mindez, bizony magam is nehezen hittem volna el, hogy a XXI. század elején ilyesmikre még sor kerülhet. Ezek mögött természetesen félelmeket, a velünk élő Trianon összes gyötrelmes lelki következményét és mindenekelőtt mélységes bűntudatot, rossz lelkiismeretet kell feltételezni, hiszen csak ezek az okok vezethetnek az ilyen irracionális történésekhez. Ma is egyszerűbb valakit a szalagkorláthoz szorítani, mint gondolataival vitatkozni – főleg, ha igaza van…