|
 2010.07.30.
Háború a szavakkal
A Magyar
Szocialista Munkáspárt Központi és Politikai Bizottságának
szélső baloldala 1972-től az emlékezetes szektás KB-üléstől
kezdve háborút indított egy újkeletű fogalom – „az élelmiszergazdaság”
– ellen. A reformisták használták előszeretettel. Egy
Csizmadia Ernő nevű központi bizottsági osztályvezető, egyébként
széles látókörű egyetemi tanár vezette be ezt a fogalmat
nagydoktori értekezésében. A szó nem eredeti találmány,
Amerikában akkor már javában használták az agrobiznisz szót,
ami magába foglalta a földművelést, annak műszaki kiszolgálását,
és a feldolgozóipart. Az amerikaiak fittyet hánytak az osztályszempontokra.
Nálunk az váltott ki a Biszku Béla köré csoportosuló
holdudvartól felháborodást, hogy nem vette figyelembe az osztályszempontokat.
Hogy hogyan lehet összekeverni a fejlettet a fejletlennel, a munkásosztályt
a parasztsággal, az ipart a mezőgazdasággal? Ez gyanús.
Megindult hát a háború, elsősorban a Népszabadság vezényelte
szóüldözési hadjárat.
Furcsa helyzet
volt ebben az időben a Népszabadság vezetésében. Szamos Károly
főszerkesztő helyettes – Szamóca – Biszku embere volt, Földes
István Nyers Rezsőé, Rényi Péter meg Aczél Györgyé. El
lehet képzelni, milyen háború dúlt e három főújságíró között.
Akik a gyakorlatban az élelmiszergazdaság fogalmának hívei
voltak, cselekedni is próbáltak. Ez időben a mezőgazdasági és
élelmezésügyi miniszter dr. Dimény Imre (képen) volt. Az ő
vezénylete alatt fejlesztették a mezőgépipart is, mert a
rendelkezésünkre bocsátott szovjet gépek, román gépek és
NDK-ból származó gépek nem tartoztak a világ mezőgépiparának
élvonalához. Csak egy példát használjunk: az SZK-típusú
kombájnokon 178 zsírzóhely volt, egy John Deer kombájnon meg
16. Aztán nem beszélve a szovjet kombájnok által produkált
szemveszteségről és a nyugati gépek hasonló paramétereiről.
Abban az időben
alakította ki Dimény Imre a MÉM, az egységes mezőgépipari hálózatot.
A mezőgéptröszt a MÉM felügyelete alatt dolgozott. A
Budapesti Mezőgazdasági Gépgyár, a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági
Gépgyár, az ÉLGÉP – élelmiszergépgyártó vállalkozás
– meg a „KGM tulajdonában” volt. A mezőgépgyártó és
szolgáltató tröszt, a mezőgép tröszt vezére egy híres mezőgépész,
Pesti László volt. Elhatározták, hogy szépen a fű alatt hozzákezdenek
a magyarországi traktorgyártáshoz is. Pesti helyettese, Csillag
Nándor kiváló szakemberként ténykedett. Nyugat-Európában összevásárolták
a különböző alkatrészeket, és itthon Budaörsön a mezőgéptröszt
udvarán összeszereltek egy komplett traktort. Ez volt a bemutató
példány. Ebben az akcióban volt egy gyenge pont, az engedély nélküli
külkereskedelem. Mert ugyebár különbség van az alkatrészbehozatal
vagy a traktorbehozatal között. A Népszabadságék e fogalommal
operáltak, és az engedély nélküli külkereskedés miatt perbe
fogták a MEGÉV vállalat (Mezőgazdasági Gépalkatrészgyártó
Vállalat) igazgatóját, Kovács Andort. Kovács Andor jó káder
volt, párttag, munkásőr, és ráadásul zsidó is. Mindez nem
jelentett védelmet Kovács Andornak, a Biszku-féle gépezet
beindult, és Kovács Andort 18 hónapi börtönbüntetésre ítélték.
Szamosi Károly, a Népszabadság főszerkesztője telefonálgatott
különböző szerkesztőségekbe, hogy ne foglalkozzanak az élelmiszergazdaság
fogalmával, különösen ne a mezőgéptröszttel, mert az a társaság
úgy ahogy van, ülni fog. Így is történt, hogy pert zúdítottak
a mezőgéptröszt invenciózus vezérigazgatójának nyakába,
helyettesét, Csillag Nándort is elkapták „a jog őrei”.
Pesti László, aki egyébként egy rendkívül jó megjelenésű,
elegáns, fess idős úr volt és eredményes gazdasági
parancsnok, egy este hazasétált a budai lakásába, megírta a búcsúlevelét,
amiben közölte, hogy nem engedi, hogy egy tisztességes életet
– mármint az övét – beszennyezzenek, ezért tenkezével véget
vet magának, és öngyilkos lett. Ez volt 1974-ben. Pesti Lászlót
a párt temette el, és a megye kommunistái hozsannával búcsúztak
el a párt hű katonájától, aki 1945-től kezdve volt
kommunista.
Ekkor volt igazságügyminiszter
Korom Mihály. Csillag Nándor vezérigazgató-helyettest a bíróság
6 hónapi börtönre ítélte, és börtönbe is csukta. Ekkor nyüzsögtek
Biszku Béláék a nagyipari munkásság érdekében. 50 nagyipari
vállalatot kiemeltek a többi közül, és őket állami stafírunggal
kisegítették, mert a csőd szélén állt valamennyi. Lényegében
ez volt az utolsó baloldali akciója Biszku Bélának, természetesen
mérhetetlen károkat okozva ezzel a „népgazdaságnak”. Még
talán annyi időre futotta erejükből, hogy néhány perbe
fogott budapesti és Budapest környéki tsz-elnököt is börtönbe
zártak. Ők meg a melléküzemükben ipari tevékenységet
folytattak. Ebben Biszku Bélának segítségére Cservenka
Ferencné megyei elsőtitkár volt. De ez már igencsak 1975-76 tájéka
lehetett, amikor látva, hogy egyre több tsz-elnök kerül hűvösre,
Szabó István, a TOT elnöke felkereste pályatársát, Losonczi
Pált, az Elnöki Tanács elnökét, aki szintén tsz-elnök volt
korábban: „Pali, ez lehetetlen. Mi itt furikázunk a belvárosban
az A-s számú Mercedeseinkkel, közben a paraszt testvéreinket
meg börtönbe vágják.” Losonczi megértette Szabó méltatlankodását,
délután a perbe fogott tsz-elnökök már szabadlábon voltak.
Biszku azután nem sokkal elköszönhetett a hatalomtól, mert Kádár
János őt is kivágta. Kapott egy új funkciót a párttól, ő
lett a SZOT számvevőbizottságának egyik tagja.
A történethez még
annyi tartozik hozzá – a végkifejlet 1980-as évek végén
–, hogy Losonczi Pál józan paraszti eszű ember, odafigyelt
Pozsgay Imre okfejtéseire, és szimpátiával hallgatta az ideológiailag
igencsak képzett Pozsgayt. Erre Kádár magához rendelte
Losonczit, és közölte vele: „az a szék, amiben maga ül, oda
nem osztottak hatalmat”. Ezek után mi történhetett más,
Losonczi Pál lemondott az Elnöki Tanács elnökének tisztéről.
–bégyé –
|
