|
 2010.07.30.
Országos hiánycikk lett a komolyság
Próbálom megérteni
felemás helyzetünket, hogy végül is hova jutottunk húsz évvel
a nagy nekibuzdulás után? Tény, hogy a rendszerváltozást –
a szónak az eredeti, pártállami körülmények között megálmodott,
vagyis monori-lakiteleki értelmében – nem tudtuk véghezvinni.
Miképpen tény az is, hogy – neveztessék rendszerváltozásnak
vagy bármi más folyamatnak – valójában minden, de minden
alapjaiban változott meg 1989-hez képest. A változás, mint az
árvíz, letarolta korábbi életünket, de az áradat mocskos
hullámai között a régi rendszer is eredményesen átmentette
magát, sőt, a jelek szerint szegény túlélő még újjáépítési
segélyre is igényt tart, ha elég ostobák vagyunk adni neki.
Ami nagyon karakteresen érzékelhető a mai közérzületben –
és aminek kézzel fogható bizonyítéka a Fidesznek megelőlegezett
kétharmados parlamenti bizalom –, az a határozott igény a
rendcsinálásra, a korrekt, elfogadható, a nemzeti megmaradást
feltétel nélkül szolgáló politikai struktúra megteremtésére.
Én magam sosem
voltam a Fidesz túl nagy barátja. Indulásuk liberalizmusa taszított,
későbbi pályamódosításaikat pedig egyrészt radikálisként
keveselltem, másrészt gyanakvással figyeltem. Most mégis más
a helyzet, legalábbis egy kicsit: a Fideszt, mint pártot, ma sem
tudnám elfogadni magaménak, de Orbán Viktort, mint embert, ma
– 2010 nyarát írjuk – hitelesnek és politikailag követhetőnek
tartom. Hogy miért? Azért, mert az, és azért is, mert most éppen
nincs más, aki jobb lenne nála. A Fidesz vezérkarában és a
kormányban, Orbánon kívül valójában senkit sem érzek
kimagaslóan hitelesnek, de mert a Fideszben az történik, amit
Orbán mond, tiszta lelkiismerettel javaslom: ne bántsuk a
Fideszt, adjunk neki időt a bizonyításra. Várjunk a kiértékeléssel.
Próbáljuk meg elhinni Orbánnak, hogy tényleg komolyan
gondolja, tényleg akarja azt, amit mond.
Érdekes dolog ez
a komolyság, és a mi hozzá való viszonyunk. Ma nem divat
komolynak lenni, sőt, egyenesen cikis. Az oltár előtt ugyan jól
nevelten végigfeszengik a fiatalok a „holtomiglan,
holtodiglan” meg a „jóban, rosszban, betegségben kitartás”,
sőt még az „ásó, kapa, nagyharang” perspektíva felemlítését
is, de aztán az KSH válási statisztikái félre nem érthetően
bizonyítják, hogy egy percig sem gondolták komolyan az örökkön
örökké valóságos üzenetét. A komolyság, mint társadalmat
szilárdító malter, hol több, hol kevesebb mennyiségben
mutatható ki úgy a politika, mint a magánélet szféráiban. E
két sor tanúsága szerint ifjúként József Attila is átesett
egy komolyodási folyamaton: „Komoly lett már hejehuja lelkem,
/ Addig jártam ősz Uramhoz én.” Bárhogy volt is a költő életében,
ma a komolyság a legnagyobb hiánycikk Magyarországon: linkelődni,
viccelődni, bliccelődni, jópofán vállvonogatni, nagy hahotázások
közepette átverni, becsapni, kibalekolni a másikat, soha semmiért
felelősséget nem vállalni, és a legsúlyosabb kérdésekre is
maximum ennyit felelni: És akkor mi van? Ez a trendi, ez a
sikeres, ez a menő mentalitás, minek következtében az elmúlt
húsz évben a magyar társadalom egy vidám, kacagós, jókedvű
temetői piknik képét mutatta, csakhogy Vörösmarty vízióját,
a „sírt, hol nemzet süllyed el” nem népek vették körül,
hanem felelőtlen, komolytalan, idióta magyarok, akik – pártjelvényekkel
mellükön vagy anélkül – felfogni sem tudták, hogy egy történelmi
temetés asszisztálói lettek. Miképpen azt sem tudták felfogni
persze, hogy csakis rajtuk áll, senki máson: ha képesek lennének
megkomolyodni, ha jelentőségének megfelelően kezelnék a
helyzetet, visszacsinálhatnának mindent, betemethetnék ama sírt,
és elmaradhatna ama temetés. Csakhogy a komolytalanság és a
tisztánlátás nem összeegyeztethető sajátságok. (Részben
ide tartozik, ezért megkérdezem: ha több komolyság szorult
volna a felnőtt magyarságba, eladósodhatott volna ennyire,
ilyen végiggondolatlanul százezernyi magyar család?)
Érdekes módon főleg
a jövőt nem vesszük komolyan, és ha szorult is belénk némi
komolyság, arra kizárólagosan a múlt tarthat igényt: a történelem
emléke, Trianon gyalázata, ’56 dicsősége, az újratemetések
emelkedettsége belső komolyságra utal, de ez a komolyság csak
hátra tekint, előre nem, ami növeli helyzetünk tragédiáját.
A hit és a
politika egy valamiben rokonok: akkora és annyi mozgósító
energiát találunk bennük, amennyit tulajdonítunk nekik. Valójában
tükrök, amelyek a beletekintő arcát adják vissza, méghozzá
torzítatlanul. Az MSZP és az LMP destrukciója sosem érdekelt,
ők nem léteznek számomra, viszont szomorúan tapasztalom
nemzetinek minősülő körök társalgásaiban is, hogy kötelezően
elvárt, kéjes gúnnyal, kétkedéssel beszélnek Orbán
politikai célkitűzéséről, a 29 pontról, valamint a közintézményekben
kötelezően kifüggesztendő Nemzeti Együttműködési
Nyilatkozat szelleméről. Hangos hahota, vérszegény poénkodás,
önsajnálat és történelmi álokoskodás kíséri az orbáni
kilábalás meghirdetését. Valahogy úgy csinál a jobboldal
jelentős része, mintha ezt eleve nem lehetne komolyan venni,
mert ab ovo komolytalan.
Így aztán
kialakult egy képtelenül visszás helyzet: a nemzet
legfontosabb, vérkomoly gondjainak orvoslására felírt recepten
– (a korrupció kiirtása, az állami intézmények hatékonyságának
és szolgáltatási jellegének növelése, a mindenkori népakarat
tudomásulvétele, a munka, az otthon, a család, az egészség és
a rend jogaiba való visszaállítása stb.) – úgy röhögnek
azok, akikért íratott, mint egykoron vihogtak az azóta bezárt
lipótmezei sárga ház folyosóján sétálgató beutaltak.
Teremtő Isten,
adj végre megnyugvást, békét és tisztánlátó komolyságot
ennek a fáradt, elcsigázott népnek, hogy legyen képes legalább
annyira hinni önmaga és gyermekei jövőjében, hogy kapásból
nem röhögi szembe azt, aki a segítségét ajánlja fel neki. Méltósággal
és bölcsen adjunk néhány évet Orbán Viktornak, nézzük meg,
hogy mennyire veszi komolyan saját 29 pontját és a Nemzeti Együttműködési
Nyilatkozatot. Ugyanis nincs okunk feltételezni, hogy nem tekinti
kötelezőnek önmagára és kormányára nézve. Ha pedig – és
ezt nem kívánom egyikőnknek sem – csak újabb csalódás és
átverés bújna elő a szép mondatparavánok mögül, akkor ráérünk
sutba dobni a bizalmunkat, és komolyan – akkor is nagyon
komolyan! – oda csapni, ahova kell.
Szőcs Zoltán
|
