|
 2010.06.09.
Megjelent a Magyar Fórum XXII. évfolyamának
23. száma!
Csurka István: Gáza és a Piacok (2.oldal)
Az IMF és a
Bajnai- Oszkó által kialkudott hiánycél tartásának vállalása,
akár akarjuk, akár nem, meghátrálásnak látszik. Az ellenség
legalább ezt a látszatot akarja megteremteni.. Hála Istennek,
ez csak vasárnap estig tartott. Akkor valamelyik kereskedelmi tévé
– lehet mindkettő – a hírek között beolvasott egy a „The
New York Times”-ra való hivatkozást. A Sulzberger Jr. tulajdonú
világlap is oda nyilatkozott, hogy a magyar kormányférfiaknak
tartaniuk kell a pofájukat, mert „a piacok” fölöttébb érzékenyek
és, lám, egy ilyen freudi elszólásra kivonulnak. Ha akarják,
ha nekik úgy tetszik, ha úri kedvük úgy találja, leütik
fekete huszárjaikkal a magyar gyalogot a tábláról. Jobb, ha
alkalmazkodunk, behúzzuk a farkunkat, és folytatjuk azt a
nemzetvesztő hitel-kamat, megint hitel, megint kamat politikát,
amely az utolsó húsz évben a magyarság koporsóját feltette a
megásott sír száját áthidaló deszkákra. Majd ők, amikor jónak
látják, kirántják ezeket a hídlásokat, noha a halott még
felül a koporsójában, és időnként enni kér. (Nem vitatom,
ebben a levezetésben van valami összeesküvés szerű, de kérdezem:
miben nincs ma összesküvés? Az „a piacok” maga, nem összeesküvés?)
Valóságos megkönnyebbülés volt tehát számomra, hogy megint
a New York Times felől fúj a szél. Mint 1987-ben, a lakiteleki
sátorozás közben, amikor még helyben vettük a hírt, hogy összebújtunk
a nem-jurta sátorban, mi, magyar nacionalisták és antiszemiták.
A
kettős állampolgárság ügyéről és a Magyar Nemzeti Tanács-választásokról
Ágoston Andrást, a Vajdasági
Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnökét kérdezte Medveczky
Attila. (5.oldal)
– A vajdasági magyarok hogyan fogadták a
magyar parlament döntését a kettős állampolgárságról?
–
Nem akkora örömmel, mint amekkora a kiábrándultság volt 2004.
december 5-e után. Akkor azonban a fogcsikorgatás, a düh
gyorsan belesimult a vajdasági magyarok többségénél már
meglevő, a reménytelenségében is elszánt hangulatába. A düh
a Nagy Gáspár-i düh volt, „Hogy még mindig a Haynauké a világ...”
Most viszont egy ezzel ellentétes folyamat zajlik. A reménytelenségben
is elszánt hangulatot a kettős állampolgárságról szóló törvény
alapjában változtatta meg. De nincs kirobbanó öröm. Ma a reményteljes
óvatosság ambivalens érzelmei uralkodnak közösségünkben.
Meg a végletes racionalizmus: akkor hova mehetünk ezzel az útlevéllel
szerencsét próbálni? Ismeretes, hogy a múlt század
hatvanas-hetvenes éveiben mintegy 40 ezer vajdasági magyar ment
el vendégmunkásnak a nyugati államokba. A mítosz máig hat:
mehessek csak dolgozni, feltalálom én magam. Idő kell hozzá, s
a Fidesz-KDNP határozott nemzetépítő tevékenysége, hogy az
ambivalens érzelmek bizalommá, s egyszer talán hálává
nemesedjenek. Mi a Vajdasági Magyar Demokrata Pártban nagy elégtételt
érzünk. Bizakodunk.
„Az MKP-nak az elkövetkező időszakban erőteljesebben
kellene foglalkoznia a nemzetstratégiai kérdésekkel is.” –
nyilatkozta Ladányi Lajos, a Magyar Koalíció Pártja országos elnökségének
tagja, képviselőjelöltje a Szabad Újság hetilapnak. Egy
leendő felvidéki magyar közalapítványról, annak feladatairól
és a szlovák nyelvrendőrség eljárásairól Ladányi Lajost kérdezte
Medveczky Attila. (5.oldal)
– Milyen nemzetstratégiai kérdéseket kéne
erőteljesebben megfogalmazni?
–A
legfontosabb az önmeghatározásunk: kik vagyunk, s mit szeretnénk
abban a specifikus helyzetben, amibe a felvidéki magyarság került.
Az MKP az egyedüli politikai képviselete a felvidéki magyarságnak.
Így az, hogy ez a párt mit szeretne elérni, az meghatározó az
egész felvidéki magyarságra nézve. Sokszor még a fogalmak
sincsenek tisztázva az önmeghatározáson belül. Beszélünk
szlovákiai, máskor pedig felvidéki magyar kisebbségről, szlovákiai
magyar közösségről és arról is, hogy a magyar nemzet része
vagyunk. Világosan ki kell fejezni tehát a státuszunkat, s ebből
kiindulva azon céljainkat, amelyek megvalósulásai a felvidéki
magyarság javát szolgálnák.
Köveket a lábára! (6.oldal)
(Zsille Gábor fordítása)
Varsóban
különleges eseményre került sor június 6-án, vasárnap: ünnepi
szentmise keretében boldoggá avatták Jerzy Popieluszkót
(1947– 1984), a kommunista titkosszolgálat által kegyetlenül
meggyilkolt katolikus papot. Popieluszko szoros összeköttetésben
állt a lengyel ellenzéket tömörítő, Lech Walesa vezette
Szolidaritás-mozgalommal. Vértanúhalála a nyolcvanas évek
Lengyelországában a hősiesség jelképévé nemesült. Az alábbi
részletek egy ismert történész, Grazyna Sikorska Jerzy
Popieluszko, a kommunizmus áldozata című kötetéből valók.
„Jerzy
atya még ezt a verést is túlélte. Megint eszméletre tért, és
megpróbálta felrúgni a csomagtartó tetejét. A kocsi megállt
az erdőben, kivonszolták a csomagtartóból, és újra verni
kezdték. Nyaka és lábfeje köré kötelet hurkoltak, úgy, hogy
kapálódzás vagy ellenállás esetén megfojtsa magát. Szájába
különféle rongyokat tömtek, és ragasztószalaggal
letapasztották. A ragtapaszra egy köteg gézt is tettek, amit úgy
rögzítettek egy hosszú csík ragasztószalaggal, hogy teljesen
lefedték vele az orrát, a végét pedig a nyaka köré tekerték.
Ennek következtében Jerzy atya légzése nagymértékben
megnehezedett. Piotrowski kiadta a parancsot: „Köveket a lábára!”
Mindkét lábfejéhez egy-egy súlyos követ kötöztek, és
visszagyömöszölték a csomagtartóba. Piotrowski
megparancsolta, hogy hajtsanak a Visztula töltéséhez. Útközben
megállította őket egy rendőrautó, de meglengették előtte a
különleges igazolványukat, amely mindennemű közúti ellenőrzés
alól mentesített. Megérkeztek a folyó töltéséhez. Kiemelték
Jerzy atyát a csomagtartóból, és bedobták a vízbe. A nehéz
kövek lehúzták a mélybe.”
Remegve, félve álmodnak a nők
Krúdy Gyula: Aranykéz-utcai szép napok c. könyvét
Győri Béla ismerteti (7.oldal)
Az
elmúlt hetek és hónapok tömény politikai csatározásai kissé
elfárasztották a lelket. Vágyunk valami különös, szép
csendességre. Jó lenne elutazni Podolinba, és sétálni a
macskaköves téren, ott, ahol valamikor a gyerek Krúdy
bolyongott. Oda németet tanulni ment. Soha nem tanult meg németül,
de sok álmot látott, és találkozott régmúlt idők daliás
embereivel, és persze sok-sok hölggyel. Szálljunk fel ismét Krúdy
vörös postakocsijára, érkezzünk meg Pesten az Aranykéz utcába,
és idézzük fel azokat a szép napokat.
„Néha
15 év előtt megholt apám ellátogat hozzám az éj csendjében.
Ilyenkor kisírt szemmel ébredek fel. És miután senkit és
semmit nem szeretek már, bizonyos nyugodt fölénnyel nézek
vissza elmúlt esztendőkre, ősz hajakra, kínszenvedésekre, írásokra.
Mennyit szerettem volna írni, ami igaz. Semmit nem írtam, csak
színhazugságokat. Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi
könyveimre, mint az árvaházi igazgató növendékeire. Sokan
vannak. Egyiket-másikat vasárnapiasan megmosdatták, a cipője
sem lyukas, és talán elbolondít valahol egy ártatlan szívet
magános délután. Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem
azonban nem jelent meg nyomtatóműhelyben. Amit magamban
gondoltam, amit egyedülvalóságomban láttam, amit gőgös
elvonultságomban kinevettem, vagy sajnáltam.
Jó-e az erős forint Magyarországnak? (9.oldal)
A
magyar véleményferdítők rácsatlakoztak a bolhára és akkora
elefántot fújtak belőle, hogy még a CNN adásába is belelógott.
Kósa Lajos ténymegállapítása, a gazdaság és az állam
katasztrofális helyzetéről természetesen semmit sem befolyásolt,
nagyjából mindenki tudta évek óta, hogy a magyar állam a
teljes csőd szélén táncol. Ezért és az új rendszer megbéklyózása
szándékával – adott az IMF egy csomó hitelt, ezért magyarázta
Bajnai egyfolytában a világválság okozta károkat. A 70-es évektől
fennálló permanens államcsőd-közeli állapot elsődleges oka
a teljes gazdasági dilettantizmus, a tervgazdálkodás, a Fekete
János fémjelezte új gazdasági mechanizmus, majd a privatizáció
és a félreértelmezett szabad piac, másodlagos pedig az ezeket
kihasználó folyamatos lopás. Oda jutottunk, hogy a magyar
gazdaság legnagyobb szereplője és pénzforrása a magyar állam,
így a sikeres gazdasági tevékenységek lényegében az állam
fejésében merültek ki.
Isten éltesse Buzánszky Jenőt!
Puskás Öcsi: „Bányász, ne félj, minden
rendben lesz!” (10.oldal,
Kovács Attila interjúja)
– Milyennek látja a magyar labdarúgás
jelenét?
–A
futball és az ország sorsa összefügg. A magyar foci is mélyponton
van, és bizony úgy érzem, nem lesz könnyű és gyors a kilábalás.
A mélypont okát pedig elsősorban a fiatalok mentális problémájában
látom. A futballhoz fizikai és lelki erő is kell. Csak a kettő
együtt vezethet sikerre. Manapság sajnos nem látom a lelki erőt
a futballistáinkban. Ugyanígy hiányolom az alázatot is, ami
szintén nélkülözhetetlen. Ezek azonban társadalmi okokra
vezethetőek vissza, és máris érthető, miért mondtam azt,
hogy a futball és az ország sorsa összefügg egymással. Nem érdemes
áltatni magunkat a fociban sem. Ahogyan nehéz lesz az országot
talpra állítani, ugyanúgy nehéz lesz a futballfeltámadás is.
A mélyből felkapaszkodni ugyanis mindig sokkal-sokkal nehezebb,
mint oda lezuhanni. Ennek ellenére azért reménykedem a jobb
magyar futballjövőben is!
Magyarok a „román néptengerben”
(11.oldal, Medveczky Attila interjúja)
Batizán Attila, rákosdi református lelkész,
az Erdélyi IKE elnöke: Nálunk,
Hunyad megyében egy 1895-ös jegyzőkönyvben írja le egy református
lelkész azt, hogy az emberek azért nem járnak istentiszteletre,
„mert egymás közt az oláh nyelvet beszélve nem értik az
istentisztelet nyelvét, a magyart”. Tehát már a trianoni békediktátum
előtt is megvoltak sajnos a beolvadás jelei. Nagyon sok oka
lehet annak, amiért a magyarok ebben a „román tengerben”
feladják identitásukat. Dél-Erdély a bécsi döntés után is
Románia része maradt, s ekkor fokozatosan üldözték a
magyarokat. Rákosdon még az is előfordult, hogy a saját házában
verték meg azt, aki otthon magyarul beszélt. Könnyű a tömbvidéken
élőknek elítélni a beolvadás miatt az ittenieket, azonban
semmiképp sem szabad ezt tenniük. Inkább azért kell
dolgoznunk, hogy ez a folyamat lelassuljon, s minél többen beszéljék
őseink nyelvét. Ma már nem olyan erős az asszimiláció, a
beolvadás. Ami igazán aggasztó: a népességfogyás.
Pest megye kultúrájáért (12.oldal)
Noseda Tibor, karnagy:
Részt vettem 1956-ban a gimnázium diáktanácsában. Osztályfőnököm
az a Berzsák Béla volt, aki a megtorlás éveiben büszkén
hangoztatta: néhány orosz tankot ő vezetett be a főváros utcáira.
A tanári szobába hosszú ideig géppisztollyal a vállán járt
be. Berzsák tudott a forradalmi szerepemről, így az iskolában
ott tett nekem keresztbe, ahol csak tudott. Így a Kölcsey Gimnáziumban
érettségiztem. Ebben az iskolában mindenben támogattak. Majd műszaki
tanári diplomát szereztem. Azzal először Kispesten tanítottam
a Rózsa téri általános iskolában. Ezt követően az Ady Endre
úti általános iskolában oktattam.
Elillanó évek
–
Portréfilm
Csurkáról – (15.oldal, Szőcs
Zoltán írása)
A
film címe becsapós: valójában nem is foglalkozik az elillanó,
csapodár évekkel, sokkal inkább azzal a változatlan és változtathatatlan
sorssal, ami ezen évek hozadéka volt. Hogy az embereknek hozzájuk
csatolt sorsuk van, és ez a sorsuk a jellemükben nyilatkozik meg
leginkább, már a preszókratikus filozófusok is tudták. Két
és fél ezer évvel később Thomas Mann tette hozzá: a fejlődés
egy a sorssal. Erre hivatkozva felelősséggel mondhatom, a most
76 éves Csurka István írói és politikai pályája – (e kettő
néha szétválasztható, néha nem) – folyamatos és töretlen
fejlődési ívet mutat. Ez még akkor is így van, hogy látszólag
betemette az idő leggrandiózusabb álmait, a MIÉP-et, vagy a
Magyar Út Köröket! Nem árt vigyázni az ilyen summázatos
kijelentésekkel, ugyanis az életet hirdető, a jövő felé
mutató eszmék váratlan feltámadása, az idő mély kútjából
való hirtelen kicsobbanása a legkevésbé sem ritka. Sőt,
szinte prognosztálható.
Keresse
a Magyar Fórumot csütörtöktől az újságárusoknál!
Vagy
fizessen rá elő!
info@magyraforum.hu
|
