vissza a főoldalra

 2010.06.11. 

Kolozsvár visszavár

Kádár Tibor festőművész Kolozsváron született 1946 áprilisában. 1971-ben végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán. 1971-74 között Marosújváron tanított műszaki rajzot egy vegyipari gimnáziumban, 1974-től 1987-ig pedig festészetet Kolozsváron a képzőművészeti gimnáziumban. Meghatározta pályáját találkozása a Korunk Galéria szellemi műhelyével, továbbá a tíz, munkával töltött nyár a szárhegyi művésztelepen (1976-86). Kalotaszegen ismerkedett meg a népművészettel. 1971-től rendszeresen kiállító művész. 1988-ban családjával elhagyta szülővárosát és Magyarországon telepedtek le. Egy évig Budapesten tanított egy általános iskolában. 1990-ben feleségével és három gyermekével beköltöztek egy veszprémi műteremlakásba. 1991-ig a Veszprém Megyei Múzeumban dolgozott művészettörténészként, ezt követően úgy döntött, hogy kizárólag a festészetre koncentrál. A következő kilenc évben műtermében dolgozott és folyamatosan kiállított Európa-szerte. 2000-től művészeti oktatóként, 2004-től-2009-ig pedig igazgatóként vett részt a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. porcelánfestő iskolájának munkájában. Jelenleg szakköröket vezet. Tagja a Magyar Alkotók Országos Szövetségének, a Magyar Képzőművészek Szövetségének és a Magyar Festők Társaságának. Évekig tagja és céhmestere volt a Veszprémi Művész Céhnek, majd 2004-ben öt művésztársával megalapította a figuralitást vállaló F-Csoportot. Egyéni kiállításai: 1980: Korunk Galéria, Kolozsvár, 1981: Repülősök Klubja, Kecskemét, 1982: Művelődési központ, Székelyudvarhely, 1983: Múzeum, Csíkszereda, 1984: Művelődési ház, Gyergyószentmiklós, 1984: Új Élet szerkesztőség, Marosvásárhely, 1985: Művelődési ház, Mákó (Kalotaszeg), 1986: Megyei könyvtár, Veszprém, 1989: Pesterzsébeti Múzeum, Budapest, 1990: Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém, 1990: Művelődési Központ, Leányfalu, 1990: Művelődési Központ, Tab, 1990: Művelődési Központ, Badacsonytomaj, 1990: Nagy László művelődési központ, Ajka, 1991: Művelődési Központ, Hajdúböszörmény, 1991: Járási Tanács Wunsiedel, Németország, 1991: Vetési Albert Gimnázium, Veszprém, 1992: Nagy László emlékház, Iszkáz, 1992: Die e Noite Galéri Geervliet (Hollandia), 1993: Illyés Gyula tanárképző Főiskola, Szekszárd, 1993: Blitzdrucker Galéria, München, 1993: Nova Galéria, Hágen, 1993: Petőfi Színház, Veszprém, 1994: Thorasmide Galéria, Koppenháha, 1994: G. S. D Galéria, Berlin, 1996: Staatlichen Nachbahnamt, Ulm, 1996: Star Galéria Lewess, Anglia, 1996: Gladsaxe (Dánia), 1996: Csikász Galéria, Veszprém, 2002: Passau, 2003: Csopak Galéria, 2005: Groningen (Hollandia), 2006: Duna TV, 2007: Gödöllő, 2007: Európa Galéria Budapest, 2008: Hágen (Németország). Csoportos kiállításai voltak Erdélyben, Romániában, Magyarországon, Hollandiában, Olaszországban, Horvátországban, Dániában, Németországban és Angliában. Díjai: Országos Diákfesztivál, Kolozsvár I. díj (1969), Ajkai őszi Tárlat Nívódíj (1990), Békéscsabai Alföldi Tárlat, Svédországi Magyarok Szövetségének Díja (1991), Veszprémi Tavaszi Tárlat nívódíj (1992, 1994), Pro Comitatu Díj (1996), Ajkai Tárlat nívódíja (1997), Veszprém, Az 1848-49-es jubileumi kortárs képző-és iparművészeti kiállítás I. díja (1998), Veszprémi Tavaszi tárlat – Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Nívódíj (2002), Veszprém megye Érdemrendje (2006), Prima Primissima megyei díja (2008).

 – Ön alapító tagja és fő szervezője a figuratív művészeket tömörítő F-csoportnak. Lehet, hogy rosszul látom, de egynémely grafikájában, pl. a Közép-Európában nem fedezem fel azt a figuralitást, mint a 2008-as Vanitászban.

 –Nem is fedezheti fel, mert grafikáim egy része akkor készült, mikor az elvontabb dolgok érdekeltek. Ezen a téren főleg ezüstgrafikákról beszélhetünk. Itt a mondanivalón túl a kép belső dinamikájával foglalkoztam. 1984-ben Nagy László verseinek ihletésére készítettem egy grafika-sorozatot. Elvontak ezek a művek, de ugyanakkor a figuralitás is bennük van. Grafikáimon mindig ott van az ember, vagy az ember keze nyoma.

 – Egynémely grafikája hasonlít Filep Sándornak – az F-csoport másik tagjának – műveihez.

 – Pedig Sándort akkor még nem is ismertem. A közép-európai komoly képzőművészek, mint Filep Sándor, fantasztikus szintézisre képesek. Igazi nagy alkotó volt Kondor Béla is, aki a 20. század egyik legnagyobb festője volt, bár ezt külföldön igen kevesen tudják. Kondor is szintetizáló festő volt. Műveiben benne foglaltatik a 20. század szinte minden izmusa és ezek szintézise. Gondolom sokan meglepődnek azon a kijelentésemen, hogy Kondor Béla sokkal nagyobb festő Picassónál. Az utóbbi a könnyebb utat választotta, míg ez Kondorra nem jellemző.

 – Mennyire ismerik Nyugaton Kondor Béla művészetét?

 – Nem igazán. Ha ismerik is, akkor sem írnak, beszélnek róla a megfelelő módon. Ennek két oka van. A nyugati múzeumokban alig látni Kondor-alkotásokat, tehát Kondor Béla számukra nem létezik. A másik pedig az irigység. Csontváry képei sem láthatók Nyugaton.

 – Mindez nem a magyar kultúrmisszió hibája, vagy hiányossága?

 – De igen. Nagy hibákról és hiányosságokról beszélhetünk. Romváry Ferenc művészettörténész mindent elkövetett Csontváry elismertetésére, Csontváry-vándorkiállítást szervezett Nyugaton, de ez úgy tetszik nem elég. Mindenütt azt mondták a festményekről, hogy fantasztikusak, ám naivnak, primitívnek is nevezték őket. Ebben a féltékenység játszhat óriási szerepet. Ha a Guggenheim Múzeumban lenne két Csontváry-kép, akkor a mester a világ legnagyobb és elismert festői közé tartozna.

 – A hajdani szocialista blokk többi országa jobban ügyel arra, hogy kultúrkincseit külföldön is megismerjék?

 – Számos volt szocialista országban jobb a kultúrmisszió mint idehaza; a hazai nagy kultúrintézményeknek jelenlegi és volt vezetői is érthetetlenül viszonyultak a hazai képzőművészeti élethez. Példa rá az 1848-as forradalom 150. évfordulója, mikor is hiába volt óriási igény egy hazai képzőművészeti kiállítás bemutatójára, a Műcsarnok akkori igazgatója úgy döntött, hogy erre az időszakra lengyel fotóművészek munkáiból állít ki. Pedig a Műcsarnokot a mindenkori magyar művészet bemutatására hozták létre. Ha jól emlékszem, 1997-ben volt az utolsó nagy bemutatkozása a magyar alkotóknak; a Szalon kiállítása. Utána a „Vászon és ecset” című kiállítást hozták létre, ami megosztotta a képzőművész társadalmat. Ezen a kiállításon csak a „kiválasztottak” vehettek részt.

 – Térjünk rá arra, hogy milyen széles is lehet a figurativitás tartománya? Mely izmusok férhetnek bele? Hiszen létezik figurális expresszionizmus is, melyben torzítottak a formák, de a valóság világosan felismerhető.

 – A figurativitás egy olyan állapot és gondolkodási mód, melybe az egyéni temperamentum függvényében férnek bele a különféle izmusok. A figurativitás alatt azt értem, amikor a művészek a környező világ látható, vagy érezhető dolgaival jelenítenek meg olyan dolgokat és problémákat, melyek az emberekhez szólnak. Az absztrakt, az elvont művészet pedig kerüli az emberekkel és a társadalommal kapcsolatos dolgokat és így gyakran öncélúvá válik és ez így zsákutca. Itt példaként említhetjük Mark Rothko és Jackson Pollock művészetét. Életművük teljes mértékben lezárt. Azt mondták: nincs tovább, s mind az alkotással, mind az életükkel leszámoltak. Az impresszionistákkal és főleg Marcel Duchamp „művészetével” vette kezdetét a művészet lezüllesztése, embertelenítése és „teszkósítása”. Ebben Duchamp nem is volt hibás, ő eszközként szerepelt a folyamatban. Milyen érdekes, hogy bátyjáról, Villonról, aki komoly, nagy művész volt, alig lehet olvasni, hallani. Óriási a hasonlóság a bankoknak a világ uniformalizálására való törekvése, és a vezető nagy galériáknak a művészet „teszkósítására” való hajlama között.

 – Ha valaki ma figurálisan ábrázol, azt könnyen azzal vádolhatják, hogy múltba néző, konzervatív, s nem modern?

 – Így van, az F-csoport tagjait egyfolytában megalázzák és címkézik. Az egyik képemet, a Hitetleneket azért zsűrizte ki egy felkapott műítész, mert szerinte a festmény szocreál. Én viszont azt mondom, hogy mi, figuratív művészek vagyunk a legmodernebbek. Nem igaz, hogy most, a 21. században ennek az elavult, absztrakt művészetnek kell folytatódnia.

 – Egyáltalán lehet-e úgy alkotni, festeni figurálisan, mint a régebbi mesterek tették?

 – Nem, hiszen mi ebben a korban vagyunk figurális művészek. Tehát nem úgy alkotunk, mint Giotto, vagy Caravaggio. Olyan viszont előfordul, hogy a régi mesterek művészetét – ahogy a Bibliát is – jelrendszerként használom, hogy érthetővé tegyem az alkotást. Be merem vallani, hogy az embereknek festek és nem magamnak, a kollégáknak, vagy a kritikusoknak. Aktuálisnak és modernnek érzem tehát az F-csoportot. Van egy jóslatom: néhány évtized múlva a jelenlegi absztrakt, kozmopolita művészek visszatérnek a figuratív ábrázoláshoz. Természetesen egy nagyon kiürült figurativitást fognak használni, de azt fogják mondani: „fontos a figurális ábrázolás, vissza kell hozni, s ezt mi – hajdani absztrahálók – találtuk ki”. A futuristák hajdan azt mondták: robbantsuk fel a múzeumokat. Én ennek ellenkezőjét állítom, sőt vigyük el a gyerekeket is a múzeumokba, mert így alakulhat ki bennük egy egészséges világlátás.

 – Kiállításokra is vigyek el a gyerekeket?

 – Igazi, jó kiállítást alig lehet látni. Így a válaszom: előbb mi, felnőttek bizonyosodjunk meg arról, hogy érdemes. A mostani kiállításokon figyelem az arcokat. Sokan szégyellik bevallani azt, hogy nem értik azt, amit látnak. Nem csodálom, hiszen maga a művész sem érti sokszor, amit alkot. Ha a mai művész nem azt festi, amit a felkapott művészettörténészek elvárnak tőle, akkor jobb helyeken, főleg Budapesten nincs keresnivalója.

 – Jelenleg a képzőművészet tehát egy határvonal előtt áll?

 – Így van, ennek az uniformalizált, „teszkósított” művészetnek elérkezett a végórája. Lehet, hogy átveszi a helyét egy rosszabb? Lehet. De remélem, hogy jobb korszak köszönt be a művészeti életben. Ma már egyre több fiatal művészpalánta jelenti ki: szeretnék megtanulni figurát rajzolni, s anatómiát tanulni. Hiszen a pesti és a pécsi főiskoláról kiirtották az anatómiát, s a tanárok gúny tárgyává tették a figurativitást. A tanár kijelenti: gyűlöli a terpentin és az olajfesték szagát, s nem akar festőállványt látni a műteremben. Elképzelheti a kedves olvasó, hogy milyen tanítás is folyik, illetve nem folyik ezekben az intézményekben. A diákok nem ismerik a mesterséget, nem tudnak rajzolni, nem ismerik a színelméletet – ez még nem az igazi művészet –, tehát igen nagy a baj. A közelmúltban volt szerencsém a kolozsvári művészeti egyetem oktatási módszereit megismerni. Ott tanítanak anatómiát, rajzot. Ha valaki nem tanul meg rajzolni, annak semmi keresnivalója a kolozsvári egyetemen. A rajz az egyik alapja a képzőművészet oktatásának. Mesterségbeli tudás nélkül nem beszélhetünk képzőművészet oktatásáról.

 – Mit gondol, létezik-e még a művészetben a szép, mint esztétikai kategória?

 – Az impresszionizmus óta nem létezik. A posztimpresszionista Cezanne-tól kezdve félreértések sorozata kapcsán született a kubizmus, a dada és a futurizmus. Ez a klasszikus értelemben vett festészet halálához vezetett. Ez azért nem jelenti azt, hogy nem születettek volna fantasztikus alkotások. Itt Max Ernst, vagy Paul Klee műveire is gondolhatunk. A félreértések sorozatából odajutott a festészet, hogy mindenki egyéni akart lenni, s a szép helyett kategóriaként megjelent az érdekes, a különleges. Emlékezzünk rá, mikor Nitsch a Kiscelli Múzeum hajdani felszentelt oltárát marhabelekkel rakta tele. Ilyen értelemben totálisan degenerálódott a művészet, hiszen a fő cél anno sosem a polgár megdöbbentése volt. De még a megdöbbentés sem akkora nagy baj, mint a művészet egyenruhásítása. Negyvenötéves koromig nem mehettem ki Nyugatra. 1991-től több évig látogattam a nagy nyugati múzeumokat, mert érdekeltek a múlt század fordulójának alkotásai. Meg kellett állapítanom, hogy a „nagybányai festők” alkotásai gyakran jóval felülmúlják a nyugat-európaiakat. Tehát a nagy szintézis itt valahol, a Kárpát-medencében jött létre.

 – Térjünk rá az ön pályájára. 1946-ban, egy évvel a világháború után született Kolozsvárott.

 – Édesapám Budapesten dolgozott egy postahivatalban. 1945-ben úgy döntött: hazatér Kolozsvárra, hogy meglátogassa szüleit, hiszen akkor arrafelé nagy erőkkel bombáztak, s teljes hírzárlat volt. Édesanyám, aki akkor állapotos volt, elkísérte erre az útra. 1946-ban megszülettem, de míg apám úgy döntött, hogy Kolozsvárott marad, anyám visszatért Budapestre. Édesapám ezután elvett egy székely asszonyt, akiről tizenhatéves koromig azt hittem, hogy az édesanyám, hiszen olyan gondosan nevelt fel engem. 16 éves koromban láttam először édesanyámat. Későbbi történet: a helyi szeku vezetőjének gyermekét eltaná-csoltam a művészeti gimnáziumból. Erre ő nem engedélyezte nekem, hogy beteg édesanyámat meglátogassam Magyarországon. „Majd ha anyád meghalt, elmehetsz a temetésére” – közölte velem. Arról a Velearól van szó, akinek igen dicstelen szerepe volt a romániai forradalom idején. Végül is nagy küzdelem árán és a Jóisten segítségével másként alakult a történet és nagyon boldog vagyok, hogy Erdélyben nevelkedtem fel.

 – Mikor bontakozott ki a rajz, a festészet iránti érdeklődése?

 – Édesapám amatőr festőként minden vasárnap festett. Ilyenkor félrevonult és kezembe adott egy ecsetet, hogy azzal „alkossak valamit”. A kolozsvári képzőművészeti gimnáziumban tanultam, s igen körülményes viszonyok között ebbe a kemény intézménybe kerültem vissza tanárnak.

 – A főiskola elvégzése után kényszerkinevezéssel Marosújváron kellett műszaki rajzot tanítania.

 – Szörnyű volt. Négy éven keresztül minden nap több mint 160 kilométert kellett vonatoznom ahhoz, hogy egy vegyipari gimnáziumban oktathassak. Télen még rosszabb volt a helyzet, mert sokszor fűtetlen kocsikban kellett utaznom. Akkoriban hosszú hajam volt, s ez nem tetszett az iskola igazgatójának. „Ki fogom rúgni” – mondta. No ennek igazán örültem, de sajnos nem tehette meg a kényszerkinevezés miatt. Mivel nem értettem a műszaki rajzhoz, így művészettörténetet tanítottam. Elő is vett engem ezért az akkori Fehér megyei párttitkár, a későbbi bel-ügyminiszter, Homostean elvtárs. Az ő nevéhez fűződik a megye románosítása. Nem az egyedüli magyar voltam, akit a román hatalom ingázásra kényszerített.

 – Az erdélyi népművészet mennyire hatott pályájára?

 – Apai dédapám a kalotaszegi Mákófalván élt. Ez a település Alszeg legcifrább falva. Mákófalvát még gimnazistaként fedeztem fel a rokonaim révén. Később, főiskolás koromban Kallós Zoltán néprajzkutatóval sok helyre jártunk gyűjteni. Ezek az utak ihlették kalotaszegi témájú képeimet. Mindig is érdekelt a komolyzene, s főleg Bartók munkássága. Hasonlóságot fedeztem fel a bartóki népzene és a kalotaszegi építészet, fafaragás jelrendszere között. Történt, hogy egyszer megfestettem egy bedeszkázott székelykaput. A festményt beadtam egy kiállításra, ám a végső zsűri, a szeku tagjai még a megnyitó előtt levetették a falról.

 – Mákófalván még házat is vett.

 – Igen, s nagyon jól éreztem magam ezen a településen. Kovács Pali Ferenccel együtt szerveztük a helyi Népszínházat. Ez a kultúrház épületében történt, amit 1938-ban Kós Károly épített. Amikor Mákófalvára kerültem, ez a kultúrház eléggé el volt hanyagolva. Rávettem a fiatalokat arra, hogy meszeljük ki az épületet. Később díszleteket festettem a színház produkcióihoz. Kiállítást is rendeztünk a Népszínházban. Erre a kiállításra elhívtam a Korunk, s az Igazság és Utunk szerkesztőségét. Meg is jelent 30-40 író és költő a településen. Kántor Lajos, a Korunk szerkesztője nyitotta meg a kiállítást, melyen a falusiak gyönyörű népviseletben vettek részt.

 – Többször nyilatkozta, hogy fontosnak tartotta találkozását a Korunk szerkesztősége és a Galéria műhelyével.

 – A Korunk Galériában Kántor Lajos jóvoltából nagyszerű kiállításokat rendeztek Erdély legnagyobb művészeinek festményeiből. Akkoriban nem ő volt a főszerkesztő, hanem Gáll Ernő, aki bár szocialista volt, de nagyon sokszor kiállt mellettünk, tartotta a hátát miattunk.

 – Az 1974-ben alakult szárhegyi művésztelepet is kiemeli életrajzában, mint fontos állomást. Tudtommal egy régi ferences kolostor falai közt folyt a munka.

 – Ennek a művésztelepnek egyik alapítója voltam. Először magát a kolostor épületét újítottuk fel, hogy falai között lakhassunk. Ezt követte a szárhegyi várkastély restaurálása. A felújításhoz építőanyagra is szükség volt. A homokért, a cementért, sőt az élelmiszerért is műalkotásainkkal fizettünk. Összesen 195 festményt hagytam ott Szárhegyen, amíg felépült a szoborpark, megújult a kastély, s nagyon örülök annak, hogy a kolostor épülete visszakerült a ferencesek tulajdonába, s most Böjte Csaba testvér „gyermekei” laknak benne. A Gyergyói-medence és az ott élő emberek nagy hatással voltak munkásságomra.

 – 1987-ben milyen indokkal bocsátották el állásából?

 – Mert beadtam a kérelmemet a végleges kitelepedésre. A már említett szekus tiszt, Velea azt mondta, ha „beadod a végleges kitelepedésre a kérelmet, akkor egy hét alatt megkapod az engedélyt.” Tegeződtünk egymással, mert Velea képzőművészetet tanult a főiskolán, majd a harmadik évfolyamból a belügy kötelekébe került. Velea, csakhogy ártson nekem – haragos volt, mert gyermekét eltanácsoltam –, még egy évig nem adta meg az engedélyt. 1988-ban települtem át feleségemmel Magyarországra. Egy évet Budapesten tanítottam egy soroksári iskolában. A veszprémi műteremlakást egy korábbi kiállításomnak köszönhetem. Még Erdélyben éltem, mikor Nagy László-grafikáimat kicsempészték az országból azért, hogy Veszprémben kiállíthassák. Tehát emlékeztek rám. Szekeres Károly keramikusművész akkoriban épített egy házat Balatonfüreden, így neki már nem volt szüksége a veszprémire. Így a város és a Művészeti Alap támogatásával megkaptam ezt a házat.

 – Azt veszem észre eddigi beszélgetésünkből, hogy nem az a művész, aki azt hirdeti: „szabadon lebegő értelmiségiként, a társadalomtól elszakadva lehet igazán alkotni.”

 – Úgy nem is lehet alkotni. Fontosak az emberek és a gyökereink.

 – Ünnepi alkalmakra is szokott festeni?

 – Sosem. Egy példa: jóval korábban megfestettem az 1848-as portrékompozíció sorozatomat, mint mikor a 150. évfordulót ünnepeltük. A veszprémi kulturális központ igazgatója felkeresett azzal, hogy erre az alkalomra kiállítaná a képeimet. Ezt követően kiírtak erre az alkalomra egy pályázatot. Szinte mindenki kapott pénzt a pályázók közül, én viszont egy fillért sem.

 – Jelenleg nyugdíjasként szakkört tart a herendi porcelánfestő iskolában és Csopakon. Hívták máshova is tanítani?

 – Igen, volt főiskolám román rektora felkért, hogy tanítsak Kolozsvárott. Nagyon szeretnek és tisztelnek abban a városban.

 – Tehát míg Magyarországon mindenféle idétlen indokkal kizsűrizik a képét, nem részesül pályázati pénzekből, addig a kolozsvári román rektor meghívja önt tanárnak. Ez elég abszurd és keserű történet.

 - Valóban abszurd, ahogy sok minden ebben a régióban, de nem keserű. Sosem panaszkodtam, hanem a felháborító tényeket mesélem el okulásképpen. Örömmel fogadtam el az Erdélyből jött felkérést. A kolozsvári Vizuális Művészeti és Design Egyetemen erős és színvonalas oktatás folyik. Ennek az intézménynek összesen nyolcvanhárom egyetemmel van virágzó kapcsolata. A rektor azért is örül annak, hogy szeptembertől ott tanítok, mert legalább lesz egy olyan tanár, aki anyanyelven tud a székely diákokkal beszélgetni.