vissza a főoldalra

 2010.06.25. 

Se nem szép, se nem rút
Mikszáth Kálmán: A tisztelt ház

A mi időnkben is eltelt húsz esztendő, most zárult le éppen ez a korszak.

„Vajon 20 év mindig ugyanazt az időtartamot jelenti? Mikszáth Kálmán nevezetes politikai karcolatai húsz évvel a kiegyezés után íródtak, amikor a nagy össznemzeti lelkesedést már feledtette a hétköznapok gondja: az ország eladósodása, a pártok szétesése, majd újak keletkezése. A politikusi glóriák csillogása elveszett, bizony sok új honatya csalafinta módon szerezte meg a szavazatokat, sokan váltak már a tisztelt házban, akik a képviselőségen kívül nem rendelkeztek jövedelemmel. 1886-ban a szintén képviselő Mikszáth Kálmán magáévá teszi a keleti bölcsek életfilozófiáját: ha nagyon bele vagy keseredve valamibe, hátrálj ki belőle, nézd meg kívülről, messzebbről. És amit ekkor látott, leírta: hol szarkasztikus humorral, hol finom iróniával, de mindig eleganciával, mindig hidegvérrel forgatva a kihegyezett tollat, akár Tisza Kálmán bajuszát rángatta meg, akár Istóczy Győző kirohanásait gúnyolta ki.”

Hát ez az a korszak volt, amikor a derék, jó palóc vagy tót atyafi írta zseniális regényeit és a parlamenti tudósításait. És most itt van a mi eltelt 20 esztendőnk, és rengeteg a hasonlóság e két húsz esztendő, 1887 és 1907, valamint 1990 és 2010 között. Mára megújult a parlamenti paletta. Sokan bekerültek a házba, jó megélhetési forrás lesz az, és mindenféle, a hazától kissé idegen izmusok híveinek vallják magukat. De most nem velük foglalkozunk, hanem a Mikszáth-i 20 esztendővel.

Ez a zseniális író 1847-ben született a Nógrád megyei Szklabonyán, egy úr és paraszt közötti világba. Rimaszombaton és Selmecbányán töltötte diákéveit. 1873 végén feleségével együtt Pestre költözött, megkezdte a harcát az írói érvényesüléséért. Nyomorúságos korszak volt ez Mikszáth Kálmán életében. Mivel nem tudta eltartani ifjú hitvesét, elvált tőle. Persze később újra feleségül vette, amikor jobbá váltak a körülményei. Aztán Mikszáth Kálmán megírta a Jó palócok novelláit, a Tót atyafiak című novelláskötetét, a Noszty fiú esetét Tót Marival, a Beszterce ostromát, meg a többi, ma is olvasható, ragyogó humorral, mély bájjal megírt könyveit. Mikszáth Kálmán úr 1887-ben képviselő lett, és az is maradt élete végéig. Valaki azt írta róla – Wéber Károly –: „Mikszáth Jókai nyomán indult, romantikus mesét, felhőtlen idillt, a könnyed, áttetsző humort szerette. Későbbi műveiben azonban a villanó, vidám színek mindinkább csak a felszínen játszottak már. Mögöttük a mélyben ott sötétlett a lélek szomorúsága. A kor kényszerítette rá, hogy megváltoztassa hangját.”

Mikszáth Kálmán nem lelkesedett a kiegyezés világáért. Mélyebbről látta a magyar társadalmat, amelyben magyarok, tótok, szerbek meg románok éltek. De nemcsak ez a soknemzetiség jelentett gondot, más is. Kései méltatója, Király István tanár úr, aki inkább a XX. századdal foglalkozott az Eötvös Loránd Tudományegyetem XX. századi irodalomtörténeti tanszékén, azt írta róla, hogy Mikszáth Kálmán a kritikai realizmus híve volt. Már bocsánatot kérek a rég elhunyt Rákosi és Kádár korabeli irodalomtörténésztől, de ez a jellemzés bizony nagy marhaság volt. Méghogy Mikszáth nem bírálta kellő eréllyel korabeli társadalmát? Hát nem abban a stílusban, amiben mostanában szokták bírálni Magyarországon mondjuk a nemzeti gondolkodású embereket. Ez a kritikai realizmus jelző úgy csüngött Mikszáth Kálmánon, mint tehénen a gatya. Ha belegondolunk abba, hogy Gorkij 1907-ben nyerte el a szovjet irodalomtörténészektől a kitüntető címet az Anya című regényért, ez a kitüntető cím meg a szocialista realizmus apja cím volt. Hát, ők tudják. Bár időnként Gorkijt is érdemes elővenni, meg természetesen Mikszáth Kálmánt.

A Luna Könyvek gondozásában jelent meg a Tisztelt ház. Frenetikus olvasmány. Idézni fogunk belőle. Rögtön az elejéből. Mert Mikszáth úr is azzal kezdi, hogy:

„Ha a legelején akarom kezdeni, onnan kell kiindulnom, miképp keletkezik a tisztelt ház? Körülbelül olyan formán, mint ahogy a világ keletkezett. Legelőször van a káosz. (Csakhogy ez igen kellemes atmoszféra.). a szürke alaktalan gomolyból nem látszik ki semmi, csak a zászlók, és a roppant zavaros szóözön. Ez áradatban eveznek a különböző színű sajkák a jelöltekkel. Jelöltnek lenni tudvalevő a legszánalomraméltóbb állapot, de azért mindig akadtak és mindig fognak akadni mártírok, kivált a középosztályból, a jobbmódú nemesekből, az otthon unatkozó papokból, a sportkedvelő mágnásokból, nagyravágyó prókátorokból, s még azon felül léha szerencsevadászok egész tömege lepi el a választókerületeket: kicsapott hivatalnokok, tévesztett egzisztenciák, professzionátus népbolondítók rajokban bukkannak fel a követjelölések idején.”

No de nemcsak léhűtő jelöltek csinálták a káoszt, a tisztelt házban is voltak káoszkedvelők. Ugyanis azt írja Mikszáth Kálmán, hogy

„Egy ügyes fogás többet ér tíz beszédnél. Azaz hogy a beszéd egy idő óta már éppen már semmit sem ér. Talán ebben a véleményben volt Emich is. Amikor egyszerűen így szólt leendő választóihoz: –- Én Emőkei Emich vagyok. A többit majd elmondja tisztelt barátom, Ország Sándor.”

Se szeri se száma a tisztelt házban zajlott mulatságos történeteknek.

„Tisza Kálmán, a későbbi generális beszédje közben friss pápaszemet váltott.”

Tiszának az volt a szokása – mármint Kálmánnak –, hogy egyszerre két szemüveget hordott magával. De egyszer otthon hagyta az egyik szemüveget.

„Mosásban van – mondták tréfásan a parlamenti gúnyolódók.”

Körültekintően széjjelnézhetünk az Országgyűlés színhelyén, annak folyosóján.

„Egy évtized parlamenti története tehát még a Sándor utcai országházban játszódik le, melyhez két évtized emlékei tapadnak, s melyet már megszoktak a honatyák, kiknek nehéz érzés lesz elhurcolkodni. (Ez az épület ma is megtalálható a Bródy Sándor utcában, ebben lakik az Olasz Intézet.)”

Na most a honatyák ragaszkodtak a régi helyekhez és régi szokásaikhoz.

„Jellemző vonás nálunk, makacs ragaszkodás a régihez. Ebből magyarázható meg, miért törik magukat még ebbe a régi házba olyanok, kiknek nem ártana bevárni az újat, míg fölépül. Nem csoda, hogy mindjárt ideiglenesnek szánták, mert bizony vékonydongájú épület, mely közönséges bérháznak néz ki kívülről. Ha nem volna ott a homlokán az országcímer, senki sem gondolná, hogy itt lakik a legnagyobb úr, a nemzet. Ámbár eleget hirdeti az ország címeres botú, medvebőr süveges kapus is, aki a bejáratnál ácsorog. Nehéz hivatal az övé. Ha a nagyságos urak már azért is panaszkodnak, mert ülnek a hazáért, mit szóljon ő, aki állva szolgálja az országot?Megtörtént az is, hogy két párt  fuzionált, és amikor arról volt szó, hogy klubhelyiséget változtat a két fuzionáló párt, a régit esetleg egy harmadik párt bérli ki, nagy aggodalmakat állott ki, míg végül sok lelki tusa után abban állapodott meg, »– Én nem mozdulok egy tapodtat sem, én ahhoz a párthoz állok, amelyik idejön.«”

A folyosó sem érdektelen hely a parlamentben.

„Szentiványi elnöksége idejében nagy volt a különbség a bal és jobb folyosórész között. Tigris a világért sem ment volna át a túlsó oldali folyosóra, mert azt mindjárt gyanú alá vették, hogy disszidenskedik, s a mameluk is nagyon ritkán vetődik a bal tájékára, csak ha kénytelen volt a piros szoba miatt. (A piros szobába rakták le a miniszterek a felöltőiket, és itt adtak hevenyészett audienciákat is.)”

Na és egy jellemző történet Pulszky papáról.

„A folyosón ült Pulszky papa, panaszkodva, hogy a fiai leszavazták, vagy dicsekedve, hogy a fiai ellen szavazott. Gazdag szellemének sziporkáit, dús tapasztalatainak poénokba szűrt extraktumát pazarul szórja a hallgatók közé. Valóságos lexikonnak használják az öregurat. Ha valaki valamit elfelejtett, és vagy még meg sem tanult, őtőle kérdezik; memóriája majdnem olyan mesés, mint a Sonntagé, aki húsz év előtti tarokk-partikat tud elmondani hiteles bizonysággal. Az öregúr azelőtt vagy tudta a dolgot, vagy nem de mindenre megfelelt egy idő óta, azonban, mióta a fiai (kik mind különböző párton ülnek) megnőttek, felosztotta közöttük a tudományok országát, s ha valaki valami jogi  dolgot kérdeznek, mogorván förmed fel: Azt a Guszti tudja! Ha ellenben művészeti kérdésben kérik tanácsát, bosszúsan int a kezével: – Ej no, hisz ez a Károly szakmája. S magának önzetlenül a politika egy részét tartotta meg. (Azt a részét, hogy a szivarja hamuját szereti az oltárokra leverni (és a régészetet.).”

Így biztatták egymást vizsgált korszakunk országgyűlési képviselői.

„– Úgy úgy, szeressétek egymást fiúk, mert más úgysem szeret benneteket.”

Szóval rengeteg érdekes és tipikus alakból található ekkora házban.

„A büfé felé húz Bánffy György, az operettszerző, akit azzal haragítanak, hogy a zene elsősorban úgy érdemel figyelmet, mint a hajnövesztő szer. (Innen van a zongoravirtuózoknak a nagy hajuk.) Csak említeni kell a nagy hajat, s már elénkbe lógázza magát Herman Ottó, akit a nagy haj és a pókok tettek híressé, de nagyon lassan, mert nálunk még az ilyenfajta tudományt hiábavaló szőrszálhasogatásnak tartják. Mikor az erdélyi ember előtt dicsekedett, hogy tizenkét pókfajt talált a környékükön, az kételkedve rázta fejét: ugyan, ugyan, hiszen az egész világon csak háromféle pókfaj van. A közönséges pók, a keresztes és a kaszáspók. – Már a szeme is más mindeniknek. Bizonykodott Herman.”

Na és vessünk egy tekintetet a generálisra, Tisza Kálmánra, a se nem szép, se nem rút, hosszú életű, liberális magyar miniszterelnökre. Két abszolút pontosan kiszámítható útja volt, amikor lényeges törvényhozási aktusra került sor. Vonatra szállt – vagy valamire –, és elment Bécsbe, ahol megkereste a javaslattal – na kit? Magát Ferenc Józsefet. Aztán dolga végeztével hazajött, és felkereste Deák Ferencet az ő kedvenc szállodájában. Hogy nézett ki Tisza Kálmán? Leírta Mikszáth Kálmán.

„Hosszú, soványalak, hosszúkás körtearca. Kissé bicegve jár, igen egyszerűen öltözik. Sárgásfehér szakálla legyező alakban környezi állát, ősz haját fölösleges hosszúra növeszti, és e fölösleggel takarja el a deficitet. Tegyük hozzá még e képhez azt, hogy szemeit többnyire sötét színű szemüveg födi, és ez ad csontos, szögletes arcának némi fagyasztói ridegséget; meglehet taktikából viseli, mert szemeinek őszinte, majdnem szelíd fényével nem bírna a tábora felett uralkodni. De így azt sejthetik, hogy a barna szemüveg alatt villámok laknak.”

A karzat, a parlamenti karzat kiváltképp télidőben mindig zsúfolt volt. Sokan idejártak melegedni.

„Sok feljegyzésre méltót találni azokban a rekeszekben, ahol a férfiak ülnek, ámbár egy-egy Haluska János, köhécselő főispán, vagy gróf még nem olyan látnivaló.”

„De legállandóbb alak, a legfigyelmesebb hallgató Ivánka Zsigmond, akinek a helyére majd emléktáblát fog kelleni csináltatni: Itt üldögélt sok esztendeig Ivánka Zsigmond.

Olyan szenzációs esemény, ahol legnagyobb ritkaságok közé tartozik, mint aminő tavaly történt, hogy a karzatról egy egzaltált asztalos lekiáltott:

– Pusztuljatok innen hazaárulók, akik az országot eladták a zsidóknak!

A teremőrök gyorsan eltuszkolták.

– Szörnyűség – sopánkodék Péchy –, hogy ilyesmit mer pláne a karzaton! Idelent föl se venném. (Egyébként Péchy, amikor Vadnay Andor szűzbeszédében Eötvös Károlyt támadta, odaszólt: „Itt nem szokás ám mindjárt gorombáskodni.”

Különös szeretettel rajzolja meg Mikszáth a két törzsfőnök portréját, Apponyi Albertét és Szilágyi Dezsőét.

„Mikor a két mérsékelt ellenzéki funkció egyesült két fej alatt, így okoskodtak köztük a tudákosabbak. Majd meglássátok, hogy gyümölcsöző viszony lesz. Apponyival fölfele hódítunk híveket, Szilágyival lefele. Hanem a valóságban megfordítva ütött ki. Apponyi azért vesztett fölfelé híveket, mert Szilágyival van karonfogva, Szilágyi pedig Apponyi miatt vált kevésbé kedveltté lent.”

Történt pedig, hogy a tisztelt házba egyszer csak berepült egy csíz, felült egy ablak párkányára. Ez a csíz a képviselőktől a Svindler nevet kapta. Valami háziszolgáé volt a madárka.

„Mondják, hogy ennek a csíznek a nagyapja valóságos kanári volt még. Úgy viszi, és úgy fogyatkozik, mint a dzsentri. Az unokái bizonyosan már csak közönséges verebek lesznek. A nevezetes madár tulajdonképpen nem a maga ura, hanem a képviselőházi házmester tulajdonát képezi, s valaha igen szépen jövedelmezett gazdájának…

Valamikor Lisznyai Kálmánt nevezték a madarak pajtásának. De ő csak pajtáskodott, s versenyt énekelt velük; inkább konkurensük volt. A madarak igazi jótevője báró Kemény István. Ez a báró István aztán megvásárolta a Svindlert, a csízt a későbbi verebek ősét.”

A házmester a báróúrnak két forintért eladta a csízt, majd a csíz megszökött, visszament a házmesterhez, innentől kezdve a báró úr az újabb csízeket egy forintért vásárolta. Hogy ez a csíz csíz volt-e vagy veréb, már csak a jó Isten tudja.

Nézzünk széjjel a miniszterek között is.

„A miniszteri székeken dús, ólomszín hajában kotorász gróf Szapáry Gyula; homlokát összeráncolja, szemeit szendén lesüti, mint ha imazsámoly előtt fohászkodnék, gróf Széchenyi Pál. Táncolva jön át a médiumon, a fürge Trefort, és bonbonokat majszol. Magát összehúzva ül a vén Pauler. Bajuszát pödri a szép, délceg Fejérváry Géza fumigative nézvén a sok civilt, mégis bizonyos irigységgel, nyárspolgárias külsejű szomszédját, Kemény Gábort, hogy „Istenem, milyen okos ember ez”. Csak egy miniszter van, aki örökké hallgat és örökké figyel, Bedekovics. Beszéljen Apponyi, vagy Vámos, Istóczy vagy Cserkó Ignác, Jókai vagy Münnich. Ő egyforma áhítatos csodálattal csügg rajtuk, elöntvén kedves, keleties arcát az élvezet derűje. Örök rejtély lesz ő emiatt az utókor előtt, míg végre is úgy fogják megfejteni, hogy bizonyosan nem tudott magyarul.”

Történt pedig, hogy egyszer egy macska is beszökött a tisztelt házba. Reagált az Országgyűlés.

„A különben komoly Beöthy Ödön félig emelkedvén helyéről, több mint félhangosan mondá: – Indítványozom, hogy a két Madarász küldessék ki a veréb elfogására.”

Ugyanis a macska éppen egy verebet kergetett.

Emlékezzünk meg két, a nemzet szeretetét élvező honatyáról:

„A legnagyobb szónoka a legkisebb pártnak van. Ha Apponyi nevét olvassa a jegyző, rohan be mindenki a folyosóról, mint ha ebédre harangoznának.”

„A legnagyobb szónokok után a legkedvesebb jön, Jókai Mór. Vannak, akik elragadják, felvilágosítják, megnevettetik, elálmosítják, hazakergetik a tisztelt házat. Jókai megpezsgőzteti.”

És végezetül adjunk szót a ház sárkányának, Ugron Gábornak.

„Gyakran történik meg nagy viták elején, hogy beszédekkel akarják az időt kihúzni, amíg elkészülnek a többi feliratkozott pártbeli orátorok. Ugron hátrafordul ilyenkor beszéd közben társaihoz. – Beszéljek még?

– Még egy fél óráig.

Beszél tehát még egy fél óráig, és pedig zamatosan, lendülettel a meggyőződés melegségével. Majd ismét hátrafordul Ugron:

– Elhagyhatom már? – kérdi a letelt idő múlva, miközben már patakokban csorog le kivörösödött arcán az izzadság.

– No még egy negyed óráig!

Egy kendőt csavar nyakára mikor bevégzi, és rohan a folyosóra kihűlni, ott fogadva felvillanyozott párthíveinek kézszorítását.”

Mikszáth Kálmánra soha nem haragudott meg egyetlenegy képviselő sem, hogy megírta őket, szinte valamennyit kifigurázta, azokat töltötte el harag, akikről soha egy árva szót sem szólt.

 (Mikszáth Kálmán: A tisztelt ház, megjelent a Luna Könyvek gondozásában 2010-ben.)

Győri Béla