vissza a főoldalra

 2010.06.25. 

Kitörni a szellemi drogok rabságából

Horváth Lajos festőművész 1941-ben született Pápán, s itt is élt 1998-ig, Veszprémbe költözéséig. Rajzolni, festeni már gyerekkorában szeretett, azonban művésznek nem készült. Gondolatait, világlátását akarta kifejezni, s ehhez találta meg – hosszú felkészülés után – a formát. 1954-61: A pápai Képzőművészeti Szabadiskolában Cziráki Lajostól és A. Tóth Sándortól tanult. Mesterei a magyar és az európai művészettörténet alakjai, akiknek műveivel könyvekben, múzeumokban, képtárakban találkozott. 1980-ban lett a Művészeti Alap tagja, s ezután kezdett egyéni és csoportos kiállításokon bemutatkozni. A Veszprémi Művészeti Céh, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és az F-csoport tagja. A Pápai Képzőművész Kör és az Alsóörsi Festő Örs vezetője. Egyéni kiállítások: Szombathely, Tanárképző Főiskola (1969), Veszprém, Vegyipari Egyetem (1983), Pápa, Városi Galéria (1983), Dombóvár, Városi Galéria (1984), Veszprém, Bakonyi Múzeum (1986), Zalaegerszeg, Városi Kiállítóterem (1986), Budapest, Dózsa Gy. Művelődési Központ (1987), Miskolc, Szőnyi István-terem (1987), Budapest, Csontváry Galéria (1988), Tihany, Tihanyi Múzeum (1990), Budapest, Csontváry Galéria (1993), Pápa, Somogyi József Galéria (1994), Losonc, Nógrádi Galéria (1993), Uden (Hollandia) (1998), Los Angeles (USA) (1999), Veszprém, Csikász Galéria (2002), Passau (2002), Budapest, Európa Galéria (2007), Veszprém, Csikász Galéria (2007). Fontosabb csoportos kiállításai: 1982-től Veszprém Megyei őszi, majd Tavaszi Tárlat, Szeged, Országos Festészeti Biennálé (1985), Kaposvár, Dunántúli Képzőművészeti Tárlat (1987), Budapest, Mű-csarnok, Szalon Kiállítás (1998), Leonding (Ausztria) (1999), Passau (2001), Veszprém, Vár Galéria – Figuratív festők (2004), Székesfehérvár, Szt. István Művelődési Központ (2004), Veszprém, Laczkó Dezső Múzeum – Veszprémi Művész Céh kiállítása (2004), Az F-csoport erdélyi vándorkiállítása (2009). Díjai: Pápa város érdemrendje, Veszprém megye érdemrendje.

 – Az F-csoport tagjai közül Filep Sándort, Párkányi Raab Pétert és Kádár Tibort már bemutatta lapunk. Annak idején a nazarénusok egy csoportja meg akarta újítani a figurális művészetet, önöknek is ez a céljuk?

 – Nem működik bennünk a megújítás szándéka. Célunk: beszéljünk az emberről az emberért. Fontosnak tartjuk, hogy megfogalmazzuk a társadalomhoz fűződő viszonyunkat. S ez a viszony jelenjen meg alkotásainkban. Nem félünk visszanyúlni a hagyományokhoz, s azokból építkezni. Az, hogy ez milyen eredményeket hoz, azt nem nekünk kell eldönteni. Kérdés: milyen lehetőségeink lesznek arra a jövőben, hogy bemutatkozzunk. Az F-csoport festői általában nagy méretű képeket alkotnak, s ezek bemutatásához pedig nagyobb kiállítóterem szükséges. Ahol pedig lennének számunkra megfelelő terek, oda nem engednek bejutni minket.

 – 2009 nyarán az F-csoport tagjai Erdélyben rendeztek egy vándorkiállítást. Oda mennyi festményt tudtak kivinni?

 – Fejenként tizet. Harminc nagyméretű és tíz – ezek Filep Sándor munkái – közepes méretű festményt állítottunk ki.  

– A kolozsvári tárlat megnyitója mintegy négyszáz látogatót vonzott. Ez igen nagy szám, ha belegondolunk abba, hogy egy hazai, kortárskiállításon mennyien jelennek meg.

 – Megdöbbentő volt ez az érdeklődés. A kolozsvári megnyitón valóban tömeg volt. Csoportos és egyéni kiállításainkat idehaza nem kísérte ekkora érdeklődés, mint Erdélyben. Az F-csoport első kiállítása Székesfehérváron volt, majd Veszprémben, a harmadik volt az erdélyi tárlat.

 – Még azt a kijelentést is meg lehet kockáztatni, hogy Erdélyben jobban ismerik az önök alkotásait, mint Magyarországon?

 – Ezt nem merném állítani. Azt viszont igen: az erdélyi nézőkben viszont jobban megmaradt a kiállítás. Kérdés, hogy ennek később milyen hatásai lesznek. Engem az bosszantott, hogy amikor a Duna Tv-ben leadtak egy kb. harminc másodperces anyagot a kiállításról, meg sem említették a művészek nevét. Azóta sem hangzott el a nevünk. Ennyi propagandát kaptunk tehát Magyarországon.

 – Már annak is örülhetünk, hogy megemlítették a kiállítást, hírül adták mindezt.

 – Nem beszélhetünk akkor hírről, ha a kiállító művészek neve nem hangzik el.

 – Ön szerint mit kezd a kortárs művészet a figuralitás kérdésével, hogyan viszonyul hozzá?

 – Jelenünkben a figuralitás újra divatos lett. Érdekes módon, ez a trend újfent Nyugatról indul el, s a magyarok – tisztelet a kivételnek– állandóan a külföldhöz igazodnak. Az is gondot jelent, hogy több magyar figurális festő túlságosan felszínesen alkot. Hiába ábrázolnak pl. egy aktot, az nem közöl a nézővel semmit, hanem önmagáért létező. Így formai kérdéssé válik a figura, s nem egy gondolat hordozójává, s ennek következtében „üresek” a képek. Mintha a művész csak azt akarná megmutatni, hogy milyen bravúrosan bánik az anyaggal. Kérdés: ezzel a bravúrral meg lehet-e szólítani a nézőket?

 – Létezik egy vád, miszerint a művészek nagy része csak kényelemből figurális festő, akik nem mozdulnak ki a betanult konzervatív akadémiai állapotból. Mások a hetvenes évek fotó- és hiperrealizmusát másolják, vagy valamelyik másik, hatásos, régi „realizmust’’.

 – Ebben van igazság, de nem jelenti azt, hogy ez a fajta figurális festészet el fog jutni odáig, hogy ténylegesen a társadalomhoz való viszonyát fogalmazza meg. Egy példát mondanék. Rembrandt egy-egy önarcképe olyan mélységeket fogalmaz meg, amelyek ma is felfedezhetők az emberben. Azt a kérdést is fel kell vetni: mennyire lehet a képzőművészet ténylegesen a kultúránk része. Ha azt feltételezem, hogy a kollektív tudatnak, vagy tudattalannak részévé kell válnia, akkor olyan műveket kell létrehozni, melyek integrálhatóak. Ellenkező esetben a mű csak önmagáért létező. A 20. századi művészettörténetben gyakran elhangzik: illik igazodni a nyugat-európai meghatározó művészegyéniségekhez, mert ők biztos pontok.

 – A nyugati izmusok eddig mindig „fáziskéséssel” érkeztek Magyarországra.

 – Ez igaz, de kérdem: feltétlenül szükséges egy nyugati irányzatra reagálnunk? Nem hiszem, hogy ami Nyugaton kellő propagandával létrejött, az számunkra feltétlenül egy igazodási pont. Itt nem arról van szó, hogy ne figyeljünk a világ művészeti törekvéseire, de képesek legyünk eldönteni azt: mit kell ezekből átvennünk. Sokkal több olyan irányzat jelent meg a 20.században Nyugaton, melyekre nem kellett volna reagálnunk. Sajnos mi szinte minden módosítás nélkül átvettük ezeket az izmusokat, mert arra gondoltunk: ezt kívánja a korszerűség parancsa. Itt érkeztünk el a kor-szerűség kérdéséhez. Az F-csoport tagjait konzervativizmussal vádolják, azzal, hogy nem korszerűek.  

– Holott a mi korunkban festenek.

 – Így van, de ez még önmagában nem igazolja a korszerűséget. Ha valaki kellő figyelemmel nézi a festményeimet, akkor rá kell jönnie: a mai kor szellemiségéről „beszélek” hangulati, érzelmi megfogalmazásokon keresztül. Színnel, színformával dolgozom, szerkesztek, rajzolok, de mindig egy nemes cél érdekében.

 – „A kortárs képzőművészet az absztraktból kilépve a figuralitás felé irányul, keresi az új megoldásokat, a festészetre óriási hatással bír a számítógép, a videó. A festészet területén jelenleg a New York-i és berlini művészeti centrumok diktálják a trendeket” – nyilatkozta még 2007-ben az Art Flexum Nemzetközi Művésztelepen Radosza Attila, festőművész. Ezzel egyet tud érteni?

 – Valóban többen számítógéppel „alkotnak”, de kérdés, ezt lehet-e művészetnek nevezni. Nem hiszem, hogy egy számítógéppel meg lehetne válaszolni olyan kérdéseket, melyek az emberi pszichét foglalkoztatják. A megyei tavaszi tárlaton is megjelentek számítógépes művekkel, de olyanokkal, melyek nem közvetítenek mélyebb gondolatot.

 – Fogadjuk el, hogy nem kell feltétlenül átvenni a nyugati irányzatokat. Ám létezik-e még magyar, nemzeti művészet?

 –Létezik, de erre kevésbé figyelünk oda. Akkor nem tartjuk létezőnek a magyar művészetet, ha állandóan összehasonlítjuk a hazai alkotásokat a nyugatiakkal. Akkor, ha csak azt figyeljük: egy adott nyugati izmusnak kik a hazai követőik. A magyar műítészek pedig szinte kivétel nélkül azt akarják bebizonyítani, hogy egy magyar alkotó munkája nem lehet olyan szép, mint egy ugyanolyan izmusban alkotó nyugatié. Ebben finoman szólva kételkedem, ahogy abban is, hogy a nagybányai művésztelep festői elmaradtak volna a nyugat-európai természetelvű festészettől, vagy realizmustól. Lapozzunk fel egy művészettörténeti könyvet, akkor abban nagy művésznek titulálják Henri Rousseau-t. Ha felületesen szemléljük Csontváry képeit, akkor a magyar mestert is ezzel a jelzővel illethetjük. Pedig Csontváry nem csupán nagy művész, hanem egy rendkívül céltudatos alkotó. Tudta, hogy mit, s hogyan akar festeni, s aszerint is élt. Ezért nekünk Csontváryra büszkének kéne lennünk. A mai napig nem haladtuk meg Csontváryt. Ha egy mű jó, akkor azt nem is lehet meghaladni, mert akkor örökérvényű dolgokat fejez ki.  

– Önről azt írják, hogy a példaképe: Kondor Béla.

 – Így van, mert az ő élete egy valódi tájékozódási pontot jelent számomra. Kondor a korát rendkívül magas színvonalon tudta kifejezni. A Szentek bevonulása a városba c. műve jó példa erre. Sajnos a mai napig nem elemezték azt, hogy miért is lehet ő, vagy Kokas Ignác tájékozódási pont. Ha ezeket a kérdéseket megválaszoljuk, akkor azzal együtt, hogy figyelünk Nyugatra, sokkal inkább a hazai mesterekhez, a múltunk felé is fordulnánk. Ma sokan csak azt figyelik, hogy egy képben van-e valami új, olyan, ami eddig még nem volt. Attól, hogy valami jó, vagy érdekes, az még nem minősít. Azt írta az egyik műítész egy hazai festőről, hogy vicces, érdekes. Jómagam vérig sértődnék, ha rólam ilyet írnának.

 –Tehát a viccesség és az érdekesség esztétikai kategória lett?

 – Nagyon remélem, hogy nem. Eljutottunk odáig, hogy – tisztelet a kivételnek– azon gondolkodik a művész, milyen újdonságot találjon ki, olyat, ami megdöbbenti a nézőt.

 – Az új kitalálása feltétlenül rossz? Nem szükséges, hogy fejlődjön a művészet?

 – Nem célszerű arról beszélni, hogy létezik a művészetben fejlődés. Nem hiszem, hogy a 21. század képzőművésze meghaladta Mantegnát, Leonardót vagy Caravaggiót.

 – Akkor csak eszközbeli különbségek vannak?

 – Nem, hanem viszonybeliek. Nézzük csak meg, miként festi meg Caravaggio, s hogyan mintázza meg Michelangelo a maga Dávidját.

 – A művésznek a témához való viszonyáról van szó?

 – A témához és a saját korához való viszonyáról. A reneszánszban még élt egy olyan szellemiség, ami összefűzte az embereket. Ezen belül az említett két művész is – anélkül, hogy ezt megfogalmazta volna – a közösségért dolgozott úgy, hogy egyéniség is volt. Rendkívüli nagy alázattal viszonyultak a témához, a mű tárgyához. Napjaink művésze sem függetlenítheti magát a felgyorsult társadalmi változásoktól. Az viszont gond, ha a fogyasztói társadalomnak s a műkereskedelemnek akar megfelelni. Ha azt nézi az alkotó, hogy műve eladható legyen. Ma már nem a közönség dönti el azt, hogy jó-e egy alkotás, hanem néhány olyan műítész, aki ezzel foglalkozik. Ha egy felkapott művészeti író valakiről azt mondja, hogy nagy művész, akkor ezt szinte mindenki elfogadja. Fel sem vetődik, hogy tévedhet is a műítész. Gondoljunk bele: Kondor Bélával kapcsolatban mennyien tévedtek?

 – Az F-csoport tagjainak milyen a társadalomhoz való viszonya?

 – Azt a léthelyzetet igyekszünk megfogalmazni, amiben élünk. Ez mindegyünk munkásságában kimutatható. Minket az ember érdekel. Gondoljunk csak Filep Sándor Tolnay-Baudelaire képére. Ezen az öreg színésznő rendkívül szuggesztív arca néz reánk. A csoport tagjait az emberközpontúság jellemzi, s az is, hogy nem állítanak, nem ítélkeznek, csupán kérdéseket tesznek fel. Bízunk abban, hogy a néző ezekre a kérdésekre keresi a választ a művön keresztül önmagában és tágabb körben is. Ma több művész tévesen kitörési pontot keres, de anélkül, hogy megfogalmazná: honnan hová és miért szeretne kitörni. A ’80-as években azt sulykolták bele a fiatalokba: valósítsd meg önmagad! Az igazi, tehetséges művész úgy tudja önmagát megvalósítani, hogy az számára nem az elsőrangú, kizárólagos célja. Jó lenne, ha jobban odafigyelnénk környezetünkre, önmagunkra, s az általános emberi értékekre.

 – Ha már a műítészek kerültek szóba: Kádár Tibor említette, hogy az ön képeit kizsűrizték az idei Veszprémi Tavaszi Tárlatból.

 – Nem csak egyet, hanem kettőt, azzal az indokkal, hogy szocreálosak a képeim. Az egyik kizsűrizett festményem címe: A költő. A vásznon József Attilát láthatjuk.

 – Mégpedig úgy, hogy összekötötték egy piros-fehér-zöld szalaggal a testét. – Amikor ezt a képet festettem, akkor volt a Költészet napja. Mi úgy emlékezünk meg József Attiláról, hogy arra ügyelünk: a szelleme ne jöjjön át az olvasóhoz. Ha átjön, az bizony veszélyes lehet egyesekre nézve. Ezért sem él egy igazi József Attila-kép az emberekben. Lekötöttük József Attila szellemét, ahogy Kondor Béláét is. Tehát ez a kép inkább szimbolista, de nem szocreál.

– Két képéről beszéljünk. Az egyik a 2004-ben készült Hegedűs. Egy majdnem csupasz férfi a kezében tart egy húrok nélküli hangszert, s vonó sincs a kezében. Bár jobb kezének ujjait úgy tartja, mintha benne lenne a vonó. A háttérben pedig a viharos táj. A kép a művészek jelenlegi helyzetét szimbolizálja?

 – Arról szól, hogy a művész akkor is játsszon, ha kivették a kezéből a vonót, s letépték hangszere húrjait. Ez a hegedűs magányosan, vonó és húrok nélkül, de mégis átszellemülten játszik hangszerével.

 – A másik képe a Ló címet viseli. Ez a ló bekötött szemű, s hideg környezetben áll. A ló várakozik, de nem tudni mire. Van ott egy karó, amihez kiköthető lenne a ló.

 – Valóban ez a kép – ahogy Legéndy Péter is említette – érdekes asszociációt indíthat el a nézőben. Nem lehet azt sem tudni, hogy elmegy-e innen a ló. Egy olyan állapotot akartam megfogalmazni, amelyben a kiszolgáltatottságról beszélek.

 – Magát a magyar sorsot is láthatjuk benne. 1990-ben a karóról leoldozták a magyarságot, de szeme bekötött maradt, s nem mozdul semerre sem.

 – Nagyon szeretem Tornyai János Bús magyar sors c. festményét, amely vészjósló felhők alatt ácsorgó lovat ábrázol, melyet majdnem feldönt a viharos szél. A lovon kívül a puszta üres. Ezt a magyar sorsot szeretném megfogalmazni. Nem azt állítom ezzel a lóval, hogy mindennek vége, hanem ezt kérem: nézzünk szembe saját állapotunkkal.

 – Képei háttere viharosak. Nem süt a Nap, nem világít a Hold. De! Az alak mégis világos. Vajon hol a fényforrás? Belül?

 – Ezt nem akarom egyértelművé tenni. Éppen az benne az izgató, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolását a nézőre bízom.

 – Kiválasztott c. képén ül egy férfi, s kezében a kőtábla. Ez Mózesre asszociál.

 – Megfestettem Mózest, de üres kőtáblát tart kezeiben. A törvényeket nem jelöltem. Ezeket a törvényeket nekünk kell megírni, mert ha mi nem tesszük, akkor más teszi meg helyettünk, ami nem biztos, hogy üdvös reánk nézve.

 – Festményei alakjai magányosak. Ott az ember, aki a tömegben él, de mégis magányosan.

 – Tömegben élünk, de egyedül. Ezeket a kérdéseket elemezték már szociológusok, filozófusok. A társadalom civilizációs fejlődés következménye az, hogy az egyén magára maradt. Atomizálódott a társadalom. Ahhoz, hogy „jó fogyasztó” legyek, ez kell. A cél: az egyén ne gondolkozzon, ne éljen közösségben, ne tegyen semmit a környezetéért, mert akkor nem irányítható. Régebben, ha a közösség vezetője visszaélt a hatalmával, akkor a közösség megbüntette. Ezt akarják elkerülni azok, akiknek az a céljuk, hogy magányosan éljünk.

 – Az F-csoportot jellemzi a klasszikus mitológiához és Bibliához visszavezethető képi és motívumvilág. Önnek is vannak bibliai témájú képei. Ilyen pl. a Saul és az Ábrahám és Izsák. Mondhatják: őket többen is ábrázolták, s mi ebben a különös?

 – Mi nem a Biblia történeteit adjuk vissza képi formában, hanem a leírt dolgokhoz való viszonyunkat fogalmazzuk meg. Próbálunk értékeset alkotni. Akkor beszélünk értékes műről, ha annak megtekintése után a néző belső szellemisége is épül. Ekkor az alkotás beépül az egyén tudatába.

 – Elképzelhető, hogy a műítészek direkte elpalástolják az értékeket?

 – Ez azért túlzás. Ők a fejlődéselméletben hisznek, s igyekeznek megfelelni a piacnak, hiszen az újdonság könnyebben eladható, mint egy tradicionális kép.

 – Térjünk rá pályájára. Azt olvastam önről, hogy nem készült festőművésznek. Akkor mi szeretett volna lenni gyermekkorában?

 – Nem volt semmilyen konkrét célom. Dolgoztam dekoratőrként üzemekben, neonreklámokat terveztem, de nem volt semmilyen elkötelezettségem. A ’70-es években kezdtem el a festészetet komolyan venni. Akkor kezdődtek a bajok, mert nem kevés energiát kellett befektetnem a művészethez. Válaszút elé érkeztem: figuratív, vagy nonfiguratív festő legyek? Közösségben élek, láttam emberi sorsokat, így a figurativitás mellett döntöttem.

 – Hét éven át a pápai Képzőművészeti Szabadiskolában Cziráki Lajostól és A. Tóth Sándortól tanult. Ők a technikára tanították meg, vagy pedig valamilyen izmus felé is terelték az útját?

 – Semmilyen izmusról nem volt ott szó. Cziráki Lajos természetelvű, emberközpontú festő, a Római Iskola kiváló tagja volt, s mégis méltatlanul elfelejtették. A. Tóth Sándor expresszívebb művész volt, és sok kubisztikus festményt alkotott. Cziráki pedig olyan dolgokról „beszélt”, melyek fájnak, illetve, kellenek, hogy fájjanak.

 – Kellene? Tehát annyira el vagyunk kábítva – akár a média által –, hogy már a fájdalmat sem érzékeljük?

 – Annyira. Manapság sokat beszélünk a kábítószerekről, a drogokról. A szellemi drogokról is szólni kell! Azt mondják: azért megy egy adott show a tévében, mert azt igényli a nép, s így lesz eladható a műsor. Ha valakit megkínálunk egy kemény droggal, s rászoktatjuk a kokainra, akkor igényelni is fogja azt. Ahogy ma valaki nem tud drog nélkül élni, úgy nem tud bárgyú, szellemromboló műsorok hiányában sem. Ezért kell kitörni a szellemi drogok rabságából. Nem arról beszélek, hogy ne legyenek szórakoztató műsorok, hanem arról, hogy azok igényesek legyenek.

 – A Pápai Képzőművész Kör és az Alsóörsi Festő Örs vezetője. Amatőr művészekről van szó?

 – Így van. Nem azért foglalkozom a körök tagjaival, hogy belőlük mindenáron művészt neveljek. Egy olyan közösséget hozunk létre, melynek tagjai az alkotás közben másként figyelnek a világra, mint korábban. Arra is ügyelek, hogy emberközpontú, de ugyanakkor giccsmentes alkotásokat hozzanak létre. Tanuljanak meg rajzolni, ismerjék meg az alapokat, s ezután eldönthetik, hogy milyen irányban haladnak.

 – Mi a különbség az amatőr és a dilettáns között?

 – Amatőr festő is lehet tehetséges. A dilettáns azt festi, amit nem tud. A tehetséges, amit tud, a zseni meg azt fest, amit akar.

 – Külföldi kiállításainak milyen sikerük volt?

 – Mind az itthoni, mind a külföldi egyéni kiállításaim sikeresek voltak. Ebben az értelemben nem panaszkodhatom.

 – Többen Dali szürrealizmusához hasonlítják az ön művészetét. Tehát szürrealista festő?

 – Konkrétan egyetlenegy izmushoz nem tartozom. Ahogy a szürrealizmus, úgy a szimbolizmus is felvethető művészetemben.

Medveczky Attila