vissza a főoldalra

 2010.06.25. 

Sajátságos nemlátó szemekkel

Az elmúlt hetekben gyakran előfordult, hogy direkte nem néztem a tévéhíradót, vagy ha igen, kényszeríteni kellett magamat, ugyanis az átlagnál jobban megviseltek, letaglóztak az árvízi pusztítást bemutató képek: az emberi kétségbeesés és tehetetlenség, házak megroggyanása, családok földönfutóvá válása, ártatlan állatok pusztulása, az ördög csimborasszója. Valójában írni is készülök róla hetek óta, de visszatartott a kötelező alázat: az újságíró ne fecsegjen bele, szóljanak a szakemberek! Ó, igen, a szakemberek, a vízügyisek. Kik is azok?

Jól emlékszem, ehhez hasonló katasztrofális képeket már 1970-ben, az akkori Tisza-árvíz kapcsán láttam, és hallgattam a helyszínt katonai csónakon bejáró Fock Jenő elvtársat, a „minisztertanács elnökét”, amint a sártengerré változott, csak a vízben álló templomtorony által őrzött, amúgy magára hagyott és evakuált, Szent István alapította Felső-Tisza-menti falvak pusztulásáról mondott: ezek rossz helyen épült, korszerűtlen falvak, árterületen voltak, tulajdonképpen nem kár értük, viszont ő intézkedett és napokon belül olyan árvízvédelmi beruházási tervet fog tárni a kormány elé, amely garantálja, hogy efféle pusztító áradatok többé ne veszélyeztessék a szocializmus építésének ütemes menetét.

Én akkoriban már olvastam Szabó Dezsőt és mosolyogtam Fock elvtárs naivitásán, ugyanis felrémlett bennem az Életeim egy 1880 körüli epizódja, amelyet a Kolozsvár melletti Szucság nevű faluban élt át az akkor még kisgyermek író, és amely négy évtized múltán Az elsodort falu egyik érzelmi ösztökéje lesz: „A kis falu két sárgás, panaszos hegy-domb között húzódik meg. A völgy mélyén egy patak fut. Most vize kicsinyke, de sárgásan zavart és rohanó volt. Partjait jó magasan, fel tizenöt-húsz méternyire a két hegy oldalán friss iszap fedte. Két oldalt sáros partjain szétrombolt házak, széttépett ólak és tyúkketrecek hevertek, mind friss iszappal fedve. Állati hullák s a mindennapi élet szükséges tárgyai idétlenkedtek mindenütt a haragos patakocska mentén. A parthoz közel az épen maradt házak falai is tele voltak sárral, trágyával, kitépett fűvel. De a dombok oldalán fentebb álló házakat nem érte az ár, érintetlen volt a templom is. A kék ég roppant sátra alatt, a nap csuhajos jókedvében rengeteg sárga virág kacagott a dombok oldalaira. És ebben a gigantikus kék és és sárga kacagásban olyan végtelen sírás, olyan szemekbe, lélekbe zuhanó tragédia volt a meggyötört falu. A romba dőlt házak közt egynéhány paraszt, magyar és román, sajátságos nemlátó szemekkel, egykedvű, panasztalan mozdulatokkal tett-vett.

Anyám megállott. (…)

– Látod, fiacskám,  milyen csodálatos az emberi sors és milyen csodálatosak az emberek. (…) Alig süt ki a nap, alig mennek el a haragos vizek: az elmenekült emberek visszajönnek, és megint csak oda építik házaikat és ólaikat.  Mert mindig azt hiszik sok száz év óta, hogy ez volt az utolsó istenharagja.”

De talán térjünk vissza a mába. Néhány év türelem – sugalmazta Fock elvtárs – és rossz álommá válnak a megyényi területet elöntő árvizek. Nos, ami azt illeti, az árvizek rossz álommá válási metamorfózisa elmaradt, de nemcsak Fock elvtárs (képen) hivatali ideje alatt, hanem az őt követő minden magyar kormány következetes és nyomatékos ígérgetései ellenére is. Voltak itt ilyen tervek, meg olyan tervek – a rendszerváltozást követően szavakban a jobb- és baloldal egyként egyet is értett velük –, de tavasszal vagy ősszel menetrend-szerűen jöttek az árvizek – láttam Hornot, Orbánt, majd Gyurcsányt gumicsizmában pózolni a gát tetején – és az illetékes szakemberek mindig nagyon meg voltak lepődve, s hogy ezt valahogy leplezzék, cikornyás nyilatkozatokban foglalták össze, hogy mit kellett volna tenni tavaly, tavalyelőtt és az előtt, hogy a „védművek” megszülessenek, és hogy mindezt miért nem tették meg. (Általában a pénzhiány volt a legfőbb „szakmai” érvük.) Hallgatva őket, úgy gondoltam, erkölcsi jogom van nem szakemberként is kifejteni néhány állampolgári észrevételemet e tárgyban.

Ugyanis hazánkban két impozáns példa is van rá, hogy ha egyszer nekigyürkőzünk, képesek vagyunk örökre múlttá tenni az árvizek veszélyét: a millenniumi ünnepre készülő-épülő Budapest alsó és felső rakpartja olyan tökéletesen fegyelmezi a Dunát, hogy gyakorlatilag nem képzelhető el akkora árvíz, amely veszélyt jelent a fővárosra. Az 1879-es alföldi katasztrófát követően pedig Szegedet is olyan jól tervezett és jól épített gátrendszer védi a Tiszától, hogy még 1970-ben sem – pedig az magasabb volt ama elhíresült nagy árvíznél – történt katasztrófa. Hogy ez sokba kerül? Nyilván nincs ingyen, bár gyanítom, völgyhidas, alagutas, státusz szimbólumos sztrádáink bekerülési árához képest nem is lehet olyan sok. Egy biztos: ha volna politikai döntés, volna pénz is. Ugyanis alapvetően a magyar politika volt az, amely 1970-től napjainkig – most ne tekintsünk régebbre – minden ideológiai különbözősége ellenére is, abban egyetértett, hogy az árvízvédelemre adott pénz kidobott pénz. Nem is adtak rá soha.

Pedig nem is olyan ördögi bonyolultságú munkákat kellene elvégezni itt, és a mai munkanélküliségi mutatók mellett – normális bért tételezve fel –, aligha lenne hiány jelentkezőkből. Alapvetően egész évben, folyamatosan gondoskodni kellene az áradásra hajlamos kisebb folyók (Hernád, Sajó, Szinva, Zagyva, Bódva stb.) hatékony kotrásáról és mélyítéséről. Rendkívül elhanyagolt állapotban vannak ugyanis, iszaposak, üledékesek, és némely helyeken szinte összefüggő szeméthalmok, mint valami dugók gátolják a víz folyását. Ezek a műanyag, illetve természetes szemétből összeálló gátak – láttunk ilyet a tévében – nem ritkán éppen a hidak pilléreinél, vagyis lakott területen akadnak fenn és képeznek folyási akadályt. Megfelelő odafigyeléssel a kis folyók vízáteresztő kapacitása lényegesen javítható lenne. A meder kotrása és mélyítése ér annyit, sőt többet, mint a gátak arányos magasítása. Ugyanez, vagyis az állandó kotrás, karbantartás, tisztítás szükségessége vonatkozik a falvak belvízelvezető árokrendszerének, csatornahálózatának esetében is: számos községben csak akkor figyeltek fel rá, hogy évek óta el van tömve egyik-másik vízáteresztő, amikor már tocsogtak a vízben.

Aztán van még valami, amiről történelmi tapintatból senki sem szokott szólni. Nevesen az, hogy a Széchenyi és Vásárhelyi nevéhez kapcsolható, XIX. századi folyószabályozási munkálatok legalább annyit ártottak, mint használtak nekünk. A munkákat irányító és felkaroló férfiak jóindulatában és nemzetet szolgáló akaratában nem volt hiány, de – mai korunkból visszatekintve – az elméleti felkészültségükben igen. Ők még a „le kell győzni a természetet” illúziójában éltek. Nem vették figyelembe, mert akkoriban ezt még nem látta senki, hogy milyen mély és szerteágazó összefüggésben állnak egymással a természeti jelenségek, nem vették figyelembe, hogy a Tisza – a Nílus után – a világ második legtöbb iszapot és hordalékot szállító folyója, ezért nem volt véletlen kacskaringós mivolta: minél egyenesebb, annál intenzívebben tölti fel saját medrét saját hordalékával. Ahol egykoron dús erdők burjánoztak, ott ma új nemzeti büszkeségünk a kietlen hortobágyi puszta van, amit Széchenyi álmában sem képzelt volna oda. Vásárhelyi érthető módon ki akarta szárítani, mezőgazdasági művelés alá akarta vonni a Tisza-melléki pangó vizeket, iszapot és lápot, de sajnos átesett a ló másik oldalára. Laikusként úgy vélem, hogy csak egyet tehetünk, mentenünk kell a menthetőt, ami ez esetben azt jelenti, hogy a nem túl régen kialakított Tisza-tó mintájára minél több és nagyobb kapacitású, eseti víztárolót kell létrehoznunk, ahová kedvére nyújtózkodhat áradáskor a Tisza. Vagyis részben vissza kell állítani a Kárpát-medence történelmi arcát: a Tisza-menti iszapos, nádas vízi világot rekonstruálni kell, méghozzá a beépített, illetve megművelt földek rovására is. Ennek vannak komoly költséghatásai, de még inkább politikai feltételei. Ha teljes tekintélyével nem támogatja a kormány, akkor minden évben nézhetjük a reality show-t az árvíztől tönkretett magyar családok tragédiájáról.

Biztos vagyok benne, hogy a vízügyi mérnökök nagyon jól tudnák, mit kellene tenni. Mikor fogjuk megérni végre, hogy a politikusok megkérdezzék őket, és azt tegyék, amit a szakember javasol, és ami nyilvánvalóan össznemzeti érdek, és hogy ne kelljen a Szabó Dezső által leírt „sajátságos nemlátó szemekkel” tenni-venni ebben az országban.

Szőcs Zoltán