vissza a főoldalra

 2010.05.07. 

„Hajts, Szelifán!”
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Holt lelkek

Ez a címbéli Szelifán Csicsikovnak volt jobbágya, kocsisa. Csicsikov végigjárta – akarom mondani kocsikázta – a végtelen Oroszországot, holt lelkeket keresett, akiket felvásárolt. Hogy mi célból, ez majd a regény végén kiderül, így a mostani könyvismertetőm végén is rájöhet az olvasó, minek kell Oroszországban holt lelkeket vásárolni.

Ez a Csicsikov különös figura volt. Az általa meglátogatott vidék annyira orosz volt, hogy az elképesztő.

A XIX. század virágzásnak induló orosz irodalmában Gogol a legnagyobbak közé tartozott. Állítólag Dosztojevszkij azt mondta: mindannyian Gogol köpönyegéből bújtak ki. Ezt az állítást az irodalomtörténészek sorra- rendre bizonyították. Úgyannyira Gogol köpönyegéből bújt ki az orosz, illetve a későbbiek során a szovjet irodalom, hogy a csúcsponton ott találjuk Mihail Bulgakovot, akinek valóban ősatyja volt Nyikolaj Vasziljevics Gogol. De ebből a szóbeszéd szerinti köpönyegből bújt ki Ilf és Petrov is. Róluk mondta egy irodalomtörténeti tanulmány, hogy a fiatalon elhunyt szerzőpáros. Fiatalon hunytak el Ilfék és Petrovék, ebben nekik, a korai halálban, Sztalin úr segédkezett.

Végigolvasván ezt a különös regényt, az ember elámul. Hogyan lehet egyszerre egy regényben úgy írni, hogy az ember vaskosan röhög a történeten, majd a következő oldalakon elámul a lírai leírásokon, melyeket az orosz földről írtak. Nehezen tudja megmondani az ember, hogy Gogol, aki 1809. április 1-én született, orosz volt-e, ukrán vagy lengyel. Az orosz birodalomnak egy ma Ukrajnához tartozó részén a Poltavai kormányzóság Szorocsinszki falujában született ukrán nemesi családban. Apjának volt vagy ezer hektár földje, három-négyszáz jobbággyal. Régi kozák családból származott, de ősei között lengyelek is voltak. A mama a papánál tíz évvel fiatalabb volt, a mélyen vallásos, törékeny asszony nem sokkal gyermekei születése után sajnos meghalt.

 „Gogolban megvolt a szláv mélabú és a révedezés, az örökös leigázottság nyomában járó fásultság, mely tompa keserűségben emészti magát a hamu alatt, mégis izzik.” A holt lelkekben tömérdek arcképet rajzol meg az író. Gogol idejében valóságban megtörtént, hogy valami szédelgő potom pénzen összevásárolta a gazdáktól a holt jobbágyokat, akiknek neve még nem volt kitörölve a revíziós lajstromból, erre az „értékre” – na de ezt most nem írom le, hogy mit tett az értékkel, a holt lelkekkel. Szóval ez a kalandor kapóra jött Gogolnak, hogy ezt az országkóborlót végigkísérje jártában-keltében, leírhatja Oroszországnak minden vidékét, és mindenfajta emberét.

Milyen érdekes. Aztán Gogol figurái minduntalan visszatérnek majd Tolsztoj alakjaiban, például Bezuhovban és Levinben, Turgenyev alakjaiban, és Dosztojevszkij figuráiban. Szóval hibátlan mű a Holt lelkek. Mégis 1842-ben, amikor megjelent a könyv, a közönség felháborodással fogadta a művet. Aztán Gogol maga is megsokallt ennyi kietlenséget, melyeket a regényében feltárt, és hozzáfogott a regény második részének megírásához. Ám ezt a második részt meg a harmadikat halála előtt néhány nappal eltüzelte. Így csak az első részt ismerjük. Én magam egy 1905-ös kiadású könyvet olvastam, melyet Szabó Endre fordított. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Klasszikus Regénytárt Ambrus Zoltán és dr. Voinovich Géza szerkesztette. Voinovich Géza irodalomtörténész volt, Ambrus Zoltán kétségkívül nagytehetségű író a XIX. század fordulójánál, amelyik a XX. századra virradt, ő meg megírta nagyhírű regényét, a Midas királyt. Érdekes az a rokonság, ami Ambrus Zoltán és Gogol között fellelhető, Ambrus Zoltán a torzó nemzedék tagja volt, fiatalon halt meg, talán tüdőbajban, miként fiatalon hunyt el Gogol is 1852-ben. Még 50 éves sem volt.

De lapozzuk – illetve olvassuk – végig a Holt lelkeket.

 A cselekmény mozgatója a közepes rangú hivatalnok, Csicsikov. Érkezésével kezdődik és elutazásával fejeződik be a története. Tehát megérkezik Csicsikov.

„N. kormányzósági város vendégfogadójának kapuján elég csinos, ruganyos kis bricska fordult be; olyan, amilyenen legényemberek szoktak járni, a nyugalmazott alezredesek, törzskapitányok, legalább százléleknyi jobbágysággal rendelkező földbirtokosok rendjéből, röviden mindazok, akiket középosztály néven ismerünk. A bricskában egy úr ült. Nem volt éppen szép, de csúnya sem: nem volt se kövér, se szikár; nem lehetett róla azt mondani, hogy vén, de azt sem, hogy nagyon fiatal. Megérkezése a városba semminemű feltűnést nem keltett, mert nem volt benne semmi különös. Csak a vendégfogadóval szemben lévő kocsma ajtajában álldogáló két paraszt tett rá némi megjegyzést, s ami különben inkább a kocsira vonatkozott, mint az utasára. Mit gondolsz, kitartanának azok Moszkváig, ha odáig kellene rajtuk menni? – Ki – felelte a másik – de azt hiszem: Kazányig ki nem tartanának.”

Ez a sem nem szép, se nem csúf, se nem kövér, se nem sovány ember a szállodába kicuccolt, elhelyezkedett, és tájékozódott. Kifogástalan volt a modora és sima. Megtudta, ki a kormányzó, és kik a jelentékeny emberek ebben az Istentől távol létező városkában. Elsőként aztán megismerkedett Manilovval. Erről a Manilovról azt mondja Gogol:

„Se hús, se hal, se hideg, se meleg. Szemre ő tekintélyes ember volt, arcvonásai nem nélkülözték a kellemességet, de ez a kellemesség, mint látszott, túlságosan meg volt czukrozva. Modorában és érintkezésében volt valami keresett nyájasság és barátság.”

Ennél a Manilovnál kötött ki először Csicsikov. Manilov meghívta vendégét ebédre.

„Bocsásson meg, ha nem szolgálhatunk olyan kitűnő ételekkel, mint a nagyvárosokban, de mi egyszerűen, oroszosan élünk, csak scsível (káposztaleves) kedveskedhetünk, de ezt tiszta szívvel adjuk. Legyen szerencsém. Az ebédlőben már két kisfiú várakozott. A Manilov két fia, kik abban a korban voltak, amelyben a gyerekeket odaültetik ugyan az asztalhoz, de magas székre. Mellettük a nevelő állt, aki udvariasan és mosolyogva hajtotta meg magát. A háziasszony leült a levesestálja mellé, a vendéget a háziasszony és a házigazda közé ültették; az inas felkötötte az asztalkendőt a gyerekek nyakába – milyen kedves gyerekek! – mondta Csicsikov. Hány évesek? – az idősebbik nyolcadikba jár, a kisebbik pedig csak tegnap múlt hatéves, mondá Manilovné.

– Temisztoklyusz! – szólt Manilov az idősebbik fiúhoz, aki az állát igyekezett kiszabadítani, minthogy az inas azt is bekötötte az asztalkendővel.”

Ebben az időben némi sznobéria terjedt Oroszországban. Idegen földről származó neveket adtak gyermekeiknek az oroszok. Így ez a Temisztoklyusz is görög nevet kapott, Oroszországban, egy neve nincs kormányzósági városkában. (Ne csodálkozzon az olvasó az orosz szokásokon, csak gondoljon Kisvárdára, ahol Rézműves lányát Mercédeszre kereszteltek.)

Aztán Csicsikov röviden a tárgyra tért vendéglátójánál. Gazdálkodásról és a jobbágyokról beszélgettek. Vándorunk feltette a kérdést:

„– Mikor tetszett utoljára beadni a revíziós lajstromot?

– Ó, már régen; helyesebben szólva: nem is tudom, hogy mikor.

– Sok jobbágya halt meg azóta?

– Fogalmam sincs róla; legjobb lesz az ispántól megkérdezni.”

Persze az ispán sem tudta, mert bevallotta, hogy senki sem vette számba a volt jobbágyokat. Majd Manilov kiadta a parancsot az ispánnak, hogy számlálja meg a másvilágra költözött jobbágy lelkeket. Nyomatékként elmondta Csicsikov, hogy holtakat akar beszerezni, de akik a revíziós listában mint élők volnának bevezetve. Szóval az a lényeg, hogy Manilovval megállapodott a se nem kövér, se nem sovány, se nem szép, se nem csúnya vendégeskedő, hogy kap tőle sok-sok megholt jobbágy nevet.

Aztán továbbállt Manilovtól. Rászólt Szelifánra, a kocsisra, hogy hajts, Szelifán. És kikötöttek egy öreg zsugori asszonynál Korobocskánál. A gyanakvó öregasszonytól nem volt könnyű holt lelkeket szerezni, de Csicsikov tiszta keresztényi emberszeretetből segítséget ígért Korobocskának, így itt is hozzájutott holt lelkekhez a mi emberünk. Majd rászólt Szelifánra: hajts, Szelifán! És útközben találkozott a világ legrészegesebb szélhámosával, Nozdrojovval, ezzel a féktelen természetű pofával, aki erőnek erejével magához hívta vendégeskedésbe barátját, akit a városban ismert meg, akarom mondani, a kormányzósági székhelyen, de ezt a Nozdrojovot nem sikerült rávennie a holt lelkek eladására, sőt, ki akarta fosztani, becsapni vendégét, ezért a vendég gyorsan eltűnt ismerősétől.

Aztán találkozott Szobákeviccsel. Szobákevics egy csudapofa volt.

„Csicsikovnak amint egy pillantást vetett Szobákevicsre, úgy tetszett, mintha ez nagyon hasonlítana egy középnagyságú medvéhez. Hogy a hasonlatosság még nagyobb legyen, Szobákevicsen tökéletesen medveszínű frakk volt, hosszú ujjakkal, azután hosszú nadrág; talpát befelé fordítva lépegetett, s minduntalan ráhágott a másik lábára. Arca szinte vörösen izzó volt, mint a rézpeták. Tudvalevő dolog, hogy a világon sok olyan arc van, amelynek megformálásával a természet nem sokat bíbelt, nem használt finomabb szerszámokat, minők: gyalu, véső, stb., hanem egyszerűen csak kinagyolta; egyet vágott a fejszével, készen volt az orr, másikat vágott, előtűntek az ajkak, egy nagy fúróval szemeket lyukasztott rá, s gyalulatlanul világgá eresztette, mondván: „eredj és élj.”

Éppen ilyen kinagyolt feje volt Szobákevicsnek, inkább lefele tartotta azt, mintsem fölfelé, a nyakát egyáltalán nem forgathatta, s emiatt ritkán nézett arra, akivel beszélt, hanem mindig a kályha szögletébe, vagy az ajtóra. Lehet, hogy az ajtóra nézett, miközben mondta Szobákevics:

„– No lelkecském, talán mennénk ebédelni – mondá a férjének a háziasszony. – Kérem! – szólt Szobákevics. Erre az asztalhoz menve, amelyen a zakuszki volt, vendég és házigazda megittak a szokáshoz képest egy-egy pohár pálinkát; haraptak egyet-mást a harapnivalókból, mint ahogy azt egész Oroszországban, városon és falun cselekedni szokták, tudniillik különféle sózott és nem sózott étvágygerjesztőt, azzal bementek az ebédlőbe, legelöl mint valami úszó liba, a háziasszony.”

Majd néhány bekezdéssel lejjebb azt olvasom:

„Szobákevics odahúzta magához a bárányderék felét, rátette a tányérjára, megette mind, le is rágta, leszopogatva az utolsó ízig.

– No, – gondolta Csicsikov, – ez úgy beszél, ahogy gondolkodik.

– Énnálam nem úgy van – folytatta Szobákevics  megtörölgetve kezét az asztalkendőbe, – nem úgy van, mint Plyuskinnál: nyolcszáz lelke van, s rosszabbul él, mint az én disznópásztorom.

– Ki az a Plyuskin? – kérdezte Csicsikov.

– Egy gazember – felelte Szobákevics.

– Olyan zsugori, hogy nincs párja. A gályarabok jobban élnek, mint ő. Éhenhalatja az embereit.

– Igazán? – kapott a szón Csicsikov. Azt mondja ön, hogy nagyobb számban halnak el az emberei?

– Úgy hullanak, mint a legyek.”

 Na így már sejthetjük, hogy Csicsikov következő útja a vénséges vén, ronda külsejű Plyuskinhoz vezetett. Plyuskin fogadta is. Vendégét az öreg zsugori teával kínálta cukor nélkül, majd beszédbe elegyedtek, mármint a holt lelkek áráról. Az öreg száz rubelért akarta adni a holt lelkek darabját. Majd alkudni kezdtek. 25 rubelnél tartottak. Majd végül lementek 35 kopejkára. Itt is megkötötték az üzletet, és a jól végzett munka után Csicsikov visszatért a kormányzósági városba, magához a kormányzóhoz. A kormányzónál a következő esetek történtek. Csicsikov szeme megakadt a kormányzó 16 éves szöszke lányán. A lányka nagyon megtetszett a nőtlen Csicsikovnak. Ez még nem lett volna baj. A baj ott kezdődött, hogy a kormányzói fogadáson megjelent a bajkeverő Nozdrev, és a következőket mondta:

„– Higgye el, méltóságos uram – folytatta Nozdrev –, hogy amikor ő azt mondta nekem, adj

el nekem holt lelkeket, én majd megrepedtem nevettemben. Idejövök ma, hát hallom, hogy három millió ára jobbágyságot vásárolt átköltöztetésre. Szép átköltöztetés! Hiszen velem holtakra alkudott. Hallod-e Csicsikov, nagy bestia vagy te, bizony Isten nagy bestia! Itt mondom ezt szemedbe, őméltósága előtt… igaz-e ügyész úr? De az ügyész meg Csicsikov, sőt a kormányzó is anynyira megzavarodtak, hogy nem tudtak mit szólni; azalatt pedig Nozdrev nem törődve semmivel, fél ittasan folytatta.”

A dologból dulakodás lett:

„Nozdrev olyan lökést kapott, hogy csaknem végigesett a földön. Erre mindenki otthagyta, és senki sem hallgatott rá többé. Hanem a holt lelkek vásárlásáról mondott szavai mégiscsak elhangzottak, mégpedig egész harsányan, és oly hangos kacaj kíséretében, hogy még azok figyelmét is felkeltették, akik a terem legszélső szögletében álltak. Ez az újság oly különösnek látszott, hogy mindenki elképedt, és ostobán kérdő tekintettel bámult.”

Száz szónak is egy a vége, Nozdrev pofázása miatt Csicsikovot kiutálták a városból, nem fogadta a kormányzó, de az ügyész sem, aki amúgy is meghalt. A postamester sem, meg senki. Meg az is baj volt, hogy már a pletyka a városban az égig ért. Arról is pletykáltak, hogy Csicsikov a 16 éves szöszkét szöktetni akarja. Tehát mondom, menni kellett Csicsikovnak. Rászólt hát kocsisára: hajts, Szelifán! És Szelifán hajtott.

 „Orosz szokás szerint keresztet vetvén magára, Csicsikov hozzálátott a dologhoz annak az ürügye alatt, hogy letelepedési helyet keres, meg egyéb álokokkal is bejárta az ország egyik és másik zugát, de különösen olyan helyekre látogatott el, ahol nagyobb mértékben dúlt a szerencsétlenség, mint: rossz aratás, sűrű halálozás stb. stb., – egyszóval ahol alkalmasabb és olcsóbb volt a kívánt vásár. Nem szólított meg csak úgy bolondjára minden földbirtokost, de megválogatta a neki megfelelőbbeket.”

Valamilyen oknál fogva aztán kiderült, nemcsak úgy, hanem a nyilvánosság előtt is egy feljelentés nyomán, hogy minek Csicsikovnak a töméntelen sok holt lélek. Azért, mert a holt lelkek lajstromát szándékában állt benyújtani egy banknál, és a bank erre tetemes hitelt nyújtott volna a kérelmezőnek. Mire kiderült volna, hogy a jobbágyok holt lelkek, Csicsikov már árkon-bokron túl lett volna, és a hatalmas kölcsönből hatalmas életre rendezkedhetett volna be. De hát Csicsikov lebukott. Aztán börtönbe került. A börtönben módfelett szomorkodott.

 „Bizonyítékok kerültek felszínre aziránt is, hogy Csicsikov holt lelkeket vásárolt, hogy vámhivatalnoksága idején csempárusokkal üzérkedett. Kikapartak mindent, megtudták előbbeni életének adatait, Isten tudja hogy tudják mindezt kiszimatolni? Elég az hozzá, hogy még olyan dolgok is kisültek, melyekről azt hitte Csicsikov, hogy azokról rajta és a négy falon kívül senki semmit nem tudhat. Egyelőre mindez még a bíróság titka, s ő még nem értesült róla, ámbár az ügyvédnek egy bizalmas leveléből sejthette a pecsenyeillatot. A levél röviden így szólt:

»Sietek önt értesíteni, hogy baj keveredik; de ne feledje, hogy sohasem szabad kétségbe esni. Fő dolog a nyugalom, mindent rendbe hozunk.«

Ez a levél teljesen megnyugtatta őt. – geniális ember – mondta magában Csicsikov.”

S mi lett a dolog vége? A börtönből kiszabadult Csicsikov szabadulásához feltételt szabtak az illetékesek. Nevezetesen azt, hogy azonnal tűnjön el a városból minél meszszebbre. Csicsikov kis táskájával kisétált a börtönből, felült bricskájára, és jókedvűen rászólt kocsisára: hajts, Szelifán! El-hajtottak!

 (Gogol: Holt lelkek, Budapest, Révai Testvérek Irod. Int. R.t. 1905.)

Győri Béla