vissza a főoldalra

 2010.05.07. 

Én itt vagyok, te pedig ott

Fontos változások, jelentős döntések előtt furcsa, amúgy rokontalan gondolatok tudnak egymásra találni a magamfajta meditálgató, összefüggések után matató, okok és okozatok törésvonalait kereső publicista agyában. E sorokat a választások második fordulója előtt írom, és teljes bizonyossággal hiszem: végre- valahára nagyon jelentős, nagyon fontos, a kommunistákat kiebrudaló, valódi életet és erőt hozó változások előtt áll a nemzet. Hajlamos vagyok – bárcsak ne tévednék ezúttal! – osztani azt a véleményt, hogy húsz év késéssel most fog elkezdődni a magyar rend-szerváltozás, mert most fog befejeződni a sztalinista mélyreflexek 1945 óta belénk telepített görcseinek maradék nélküli elpárolgása. Nézem a tévében a hazudozás, csúsztatás és korrupció pártjának gátlástalan, érvelésre mindig kész papnőjét, a jó vastag arcbőrű Lendvai Ildikót, és szörnyűséges pártkreációját, az ugyancsak gátlástalan, de szürke és buta Mesterházy Attilát. A Fideszt gyalázzák, nevesen Orbánt. Mi mást csinálhatnának? Elviselésükhöz fizikai erőfeszítést kell kifejtenem, de a tudat, hogy ezek most egyszer s mindenkorra kikerülnek a szereposztásból, erőt ad azon néhány hét elviseléséhez, amíg színpadon maradhatnak.

Bárhogy is számolok: az Antall-éra négy évét (1990-1994), és az előző Fidesz-kormányzat négy évét (1998-2002) leszámítva 1945 óta, vagyis az elmúlt 65 évben ők voltak hangadók, irányadók, munkaadók, törvényadók, rendszeradók, értékadók, kultúraadók, kölcsönadók, útlevéladók, dicséret-, kitüntetés- és büntetésadók, ők voltak a vállon veregetők és a gumibotozók: ők voltak a világot teremtő úristen. Most már csak kibírom valahogy azt az egy hónapot az új parlament felállásáig.

És ezen a ponton – vajon miképpen juthatott eszembe Lendvai Ildikóról a japán zenfilozófia néhai nagymestere, Jaszutani Rosi? – felrémlik bennem egy korábban olvasott mondat: „A legtöbb ember így gondolkodik: én itt vagyok, te pedig ott vagy. Mekkorát tévednek.”

A választások idején különösen jól látszott az, ami amúgy hosszú évek óta domináns eleme a magyar létnek: katasztrofálisan megosztott nemzet lettünk. A Lendvai-Mesterházy duó Fideszt gyalázó szólamai egyszerre idézik az ószövetségi átkok és az óvodai logikájú érvelések világát: ráció még nyomokban sem, kizárólag indulat található bennük. Sokan és sokat beszélnek újabban az árkokról, és arról, hogy ezeket be kellene tömni. Nagy butaság, amivel nem szabad egyetérteni. Az árkok valóságos társadalmi mozgások vájta realitások, mesterséges megszüntetésük éppen olyan beláthatatlan következményekkel járna, mint árvíz vagy belvíz idején a pénzhiány miatt betemetődött falusi árkok hiánya: mindent elönt és elnyel a sáros mocsok, mert nincs elvezetési hálózat. Úgy tűnik, a politikai áramlások esetenként modellálhatók a víz áramlásának mintájára. Ezt már Petőfi is észrevette: „azért a víz az úr!”. De hagyjuk a vizet és nézzük a lelket: én legalább annyira utálom Lendvaiékat, pártjukat és világukat, mint ők engem és az én világomat. Semmiképpen sem szeretnék átköltözni az ő árkukba, és ahhoz sem járulnék hozzá, hogy kiegyezést mímelve ők bútorozzanak be hozzám. Sőt, annál nagyobb biztonságban érzem magamat, minél erősebb és magasabb kerítést tudhatok kettőnk között.

Mégis azt mondom, ami most ebben az országban van, nem normális.

A nemzet jövője, minden nemzet jövője a nemzeti szolidaritás erején alapul. Ahol nincs szolidaritás, ott nincs jövő. És bármennyire nyögvenyelősen teszem, le kell írnom, hogy szolidaritásból a világnak éppen a zsidók adnak örök példát. Ez még akkor is igaz, ha az ő kritikát nem tűrő, agresszív, a nem-zsidó érdekeket eleve elutasító faji szolidaritásuk már-már kóros megnyilvánulásai, az amúgy követésre méltó erénynek, a faji összetartásnak. Ha Málnásligetújfalun egy részeg kliens lezsidózza a patikust, három napon belül ezen fog szörnyűlködni a Los Angeles-i „szabad” sajtó. Nos, a szolidaritásnak ez a foka talán túlzás, miképpen szomorú túlzás a teljes hiánya is, ami köreinkben tapasztalható.

Az idei budapesti nemzetközi könyvfesztivál díszvendége az ünnepelt zsidó író, Ámosz Oz (képen) volt. Arcát nézve nem tűnik zsidónak, inkább gondolnám egy kemény, sokat dolgozott, öregedő orosz parasztnak: odesszai ősei letagadhatatlanul jelen vannak tekintetében, pedig értelmiségi család sarja. Tőle semmit, róla néhány bemutató tanulmányt olvastam, melyek alapján úgy tűnik, hogy a palesztin-zsidó háborúban a békésebb, kiegyezésre hajló nézetet képviseli. Szerinte a közel-keleti háború valójában nem több „ingatlan-vitánál”, amit kulturált ingatlanrendezéssel (területfelosztással) egyszer s mindenkorra le lehetne zárni. Hogy én ezzel egyetértek-e, az teljesen lényegtelen, fontos viszont, hogy az izraeli külügyminiszter, az erőszakosságáról, paranoiáiról, minden határt túllépő szélsőséges nézeteiről hírhedt Avigdor Lieberman egészen biztosan más véleményt vall. Lieberman úr ugyanis – nyilván a nemrég elhunyt Samuel Huntington elmélete nyomán – azt vallja, hogy ami ma a Közel-Keleten folyik, az bizony nem több és nem kevesebb, mint „civilizációk harca”. Az pedig életre-halálra szokott menni, és szükségszerűen eszkalálódik. (Irán szíves figyelmébe ajánlva!)  A külügyminiszter úr nézeteinek ismeretében azt kell, hogy mondjam, még ismeretlenül és olvasatlanul is szimpatikusabbak Oz meglátásai.

Mindezt azért idéztem ide, hogy éreztessem: amikor én azt mondom, hogy nem szabad betömni az árkokat, felszedni a sáncok közötti kerítést, csupán bölcs önvédelemről beszélek, és legkevésbé osztom az eszement Lieberman háborúba, a szomszédos népek tervszerű kiirtására irányuló „faji szolida-ritását”. (Persze szigorúan és csakis a demokrácia és a humanizmus védelmében!) Ha ez lenne a szolidaritás, nem kérnék belőle.

A szolidaritás az valahol középen van a magyarországi teljes hiány és az izraeli túlpangás között. A hiperaktív zsidó szolidaritás más népeknek jelent életveszélyt, a magyar szolidaritás hiánya viszont nekünk, magunknak, jelent azt. Én azt hiszem, hogy a szolidaritás és a ráció valahol mindig is rokonok voltak, kézen fogva jártak. Olvasom, hogy a franciák kétharmados többsége támogatta Sárközy elnök új törvényjavaslatát: csak akkor fizethető családi pótlék, ha a gyerek jár iskolába. Az igazolatlanul mulasztott napok után nem. És ami lényeges: a támogatottsági arányokon nem mutatható ki a pártállás nyoma. Hát, ezt nevezem én nemzeti szolidaritásnak, és irigylem a franciákat, hogy náluk ez él, hat és működik. Nálunk, ha az egyik oldal benyújtaná ugyanezt, egészen biztos, hogy a másik oldal – érvek tucatjait sorjáztatva fel – kötelezően elutasítaná. Csak azért, mert onnan jött az ötlet.

Még véletlenül sem azt propagálom, hogy bárki is adja fel politikai nézeteit, elveit, ideológiai irányultságát – (ahhoz túl individualista vagyok, hogy ilyesmi egyáltalán eszembe jusson) –, csakis azt szeretném már látni Magyarországon, hogy bizonyos alapvetően közös ügyek, nemzeti érdekek, magyar szempontok, pártállástól nem függve, minden egyes magyarból ugyanazokat az őszinte és praktikus reakciókat váltsa ki, és ne legyen szégyen, netán „árulás” az, hogy én is igent vagy nemet mondok akkor, amikor a másik árokból is igen vagy nem hangzik el.

A saját árok, a különállás és a különvélemény jogának legteljesebb fenntartásával is vallom, ha nem tévedett Szabó Dezső és valóban „Minden magyar felelős minden magyarért”, akkor igenis vannak közös ügyeink, és kell, hogy legyenek alkalmi, praktikus, racionális közös nevezőink.

Szerintem az elkövetkező évek legnagyobb magyar politikai kihívása az lesz, hogy az új parlamentben – és a begyöpösödött magyar fejekben – sikerül-e rátalálnunk a nemzeti szolidaritás közös nevezőjére. „A legtöbb ember így gondolkodik: én itt vagyok, te pedig ott vagy. Mekkorát tévednek.”