vissza a főoldalra

 2010.05.14. 

Pályakép hullámvonalakkal

Papp Zoltán színművész 1944-ben született Budapesten. 1963-tól az Állami Déryné Színház tagja. 1969-ben Szolnok a következő állomás. 1978-ban Székely Gábor rendezővel és a teátrum más művészeivel a Nemzeti Színházhoz szerződik. 1982-ben és 1994-ben szintén Székelyt követi. A Budapesti Katona József Színház, illetve az Új Színház alapító tagja. 1996-tól szabadúszó, 2002-ben Sopronba szerződik, egy év múlva azonban ismét a Nemzeti Színház társulatához csatlakozik. A Nemzeti Színháznak 2008-ig tagja, akkor jelenti be Alföldi Róbert, hogy nem akar neki szerződést adni. Jelenleg az Új Színház tagja. Vendégszerepelt a Vígszínházban, a Játékszínben, a Budapesti Kamarában, a Merlin Színházban és az Éjszakai Színházban. Színészként, dramaturgként és íróként is dolgozott a Gyulai Várszínházban. A legszebben beszélő magyar színészek egyike. Előadóművészként is közismert, önálló estjei nagy sikert arattak. Jelentős irodalmi munkássága. Több sikeres rádiójáték, színpadi adaptáció szerzője. A rádió meghatározó szerepet játszott életében. Irodalomtörténeti, nyelvtörténeti és verstani tárgykörökben publikált, versfordításai több könyvben szerepeltek.

Főbb színházi szerepei: Posa márki (Schiller: Don Carlos), Tusenbach (Csehov: Három nővér), Klescs (Gorkij: Éjjeli menedékhely), Cobraccio (Ben Jonson: Volpone), Bolyongó (Örkény: Kulcskeresők), Thyl Ulenspiegel (Gorin-Coster: Thyl Ulenspiegel), Proteus (Shakespeare: A két veronai), Truffaldino (Goldoni: Két úr szolgája), Zsoltuhin (Csehov: A manó), Tanár (Spiró: Csirkefej), Tanfelügyelő (Gogol: A revizor), Férfi (Dosztojevszkij – Papp: Egérlyuk), Polonius, Hamlet atyja szelleme, Színészkirály, Sírásó (Shakespeare: Hamlet), Gyula (Kárpáti: Az ismeretlen katona), Marhás (Csurka: Majális), Perris tiszteletes (Arthur Miller: A salemi boszorkányok), Dumitrache (Caragiale: Zűrzavaros éjszaka), Anderson lelkész (G.B. Shaw: Az ördög cimborája), Pásztor (Szophokles: Oidipusz), Wolff (Gerhart Hauptmann: A bunda), Jacques (Moliere: A fösvény), Wunderlich (Molnár Ferenc: A hattyú), Marmeladov (Dosztojevszkij –Hársing: Szonya).

Fontosabb filmszerepei: Bástyasétány 74, Amerikai cigaretta, Egyszeregy, A trombitás, A zsarnok szíve, Boszorkányszombat, Még új a szerelem, Anna filmje, Egyszer élünk.

Fontosabb televíziós szerepei: Az ember evvel a nagy sebével, Egész napos riport, Apáczai Csere János, Egy lócsiszár virágvasárnapja, Napóleon, A varázsló álma, Halottak gyertyafényben, A falu jegyzője, A dada, Éjszaka, Kisváros.

Drámái, hangjátékai: Áldozat, Mátyás király királysága, Semmi különös, Verziók, Álmatlanul. Színpadi adaptációi: Dosztojevszkij: Egérlyuk, Simonyi Imre: Természetes halál, Márai Sándor: A pisztoly, Hamvas Béla: Az Isten és a bor. Könyvei: Visszaélet (Versek, vegyes műfajú írások.) (Nap Kiadó - 1998.), Írogató színész (Nap Kiadó - 2010). Egyik szerkesztője és esszéírója a „Költők a költőről” sorozatnak: Petőfi Sándor: A puszta télen (Nap Kiadó, 2009), Radnóti Miklós: Levél a hitveshez (Nap Kiadó, 2009), József Attila: Óda (Nap Kiadó, 2010). Díjai: Jászai Mari-díj (1985), Magyar Rádió legjobb rendezés díja (1997), Kazinczy-díj (1998), Gyula város nívódíja (2002.)

 – 2010-ben jelent meg Írogató színész c. könyve. Ebben az ön drámáin, hangjátékain –sőt kabaréjelenetén – kívül egy kis magyar színháztörténetet is olvashatunk. Ráadásul még grafikai munkáiban is gyönyörködhetünk. Az 1998-as Visszaéletben pedig versek és más műfajú írások találhatók. Ezeken kívül még több kötetben megjelentek tanulmányai.

 – Egyik szerkesztője és esszéírója vagyok a Nap Kiadó „Költők a költőről” sorozatának. Sebestyén Ilona főszerkesztő a Nap Kiadó szerzői közül kilenc költőt kért fel arra a feladatra, hogy állítsák össze a magyar líra legjobbjainak újszerű válogatott köteteit. De mindenki csak öt verset választhatott és a választást egy esszében, vallomásban, tanulmányban kellett megindokolni. Munkájuk közben a költők nem tudhattak egymás választásairól. Az pedig az első két kötet –Petőfi Sándor: A puszta télen és Radnóti Miklós: Levél a hitveshez – megjelenése után sokakat meglepett, hogy a választott versek között alig van átfedés. A kötetek terve a 2006-ban elhunyt Domokos Mátyás író, kritikus szellemisége jegyében fogant. A kötetek címe pedig mindig a legtöbb szavazatot kapott vers címe. A versválogatást a költők önvallomásai követik. Ez azért is különleges, mert a felkért költők nem csak verseket írnak. Ezek a költők irodalomtörténészek, írók, forgatókönyvírók is, de képzőművész is van közöttük és két színész is, Lukács Sándor és jómagam. Van egy Petőfi-vers, ami az általam választott versek között szerepel, s nem nevezethető az ismert, az ún. nagy költemények egyikének, de azért érdekes, mert általa bekerültem az akadémiai kiadásba. Tudjuk, hogy egy kritikai kiadás az összes elképzelhető jegyzetet, megjegyzést ismerteti. Előkerült a ‘90-es években két olyan Petőfi-vers kézirata, melyet korábban nem ismertünk. A **Színésztársamhoz c. költeményt nekem kellett bemutatnom az Írószövetségben, majd a Duna Televízióban. Ebben a költeményben bizony három durva verstani hiba van. Én, aki költő is vagyok, azt mondtam: ezt a tévében nem tudom elmondani kísérőszöveg nélkül, mert engem minősít majd az említett három hiba. Ezért írtam egy kis tanulmányt, s közöltem az akkor még kevésbé pártosnak mondható Élet és irodalomban. Ebben leírtam a verstani problémákat. Néhány év múlva Kerényi Ferenc, aki a legnagyobb Petőfi-kutató volt, s egyben főszerkesztője az akadémiai kiadásnak, megírta nekem: tiszteli és becsüli munkámat, s azt be is emelték az akadémiai kiadásba.

 – Petőfi vétette ezt a verstani hibát?

 – Először olvasati hibáról van szó. Egy „ó” szócskát az irodalomtörténészek „s”-nek értelmeztek. Az „ó” pedig már egy szótag. Ez a hiba azért megbocsátható, mert Petőfi életművében az „oh” alak a jellemző. A sor így hangzik: „Övé a nő…o hogyha volna hangom”. Az „o” rövid, hiszen ez egy jambus első szótagja. És az „oh” sem lenne szerencsés, egy „h”-val kezdődő szó előtt. A másik probléma viszont érdekesebb: tizenegy hatos jambusban íródott a vers, s egyszer csak két helyen – nem egy szakaszon belül – átvált tizenegy tízes jambusba. Valószínűleg Petőfi változtatni szeretett volna a költeményen, mert a cím mellett két kis csillagot láthatunk. Erre viszont eddig még senki sem tért ki. A Nap Kiadó Petőfi-kötetében újra felvetem ezt a kérdést, de tudjuk, ahhoz kellő anyagi támogatás szükséges, hogy az irodalomtörténészek újra kutathassák ezt a verset.

 – Ha már a költeményeknél tartunk: több versfordítása is megjelent. Mi az igazi, a jó műfordítás titka?

 – Elöljáróban: a magyar műfordítás igazi ismérve az, hogy Magyarországon nagy költők fordítottak. Így Tóth Árpád, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Arany János és Petőfi Sándor. Kosztolányi azt írja a műfordításról, hogy sokat küzdött a minél pontosabb szószerintiséggel, míg egyszer csak rájött, hogy egy remek költeményt kell írni, ami nyílván elénk idézi az eredetit. Nemes-Nagy Ágnes véleménye pedig az, hogy a fordítás minden esetben a fordító költői minőségét mutatja meg. Tehát a fordító költői minősége jelenik meg egy adott műfordításban. Lator László szerint verset csak anyanyelven lehet olvasni, s ezért fontos a jó műfordítás.

 – Hangjátékai közül melyik volt a legsikeresebb?

 – A Verziók. Ezt a hangjátékomat a Rádió elindította Berlinben a Prix Európa médiafesztiválon és Bolognában a Prix Itálián. A teljes felvételt kiküldték, s annak angol és francia fordításában lehetett meghallgatni a hangjátékot. Tehát olyan magyar író vagyok, aki elmondhatja magáról: művét több nyelvre is lefordították.

 – Miért pont a rádiójáték felé vitte a szerzői útja? Azért, mert egy hangjáték bemutatásához elég egy stúdió, nem kell jelmez, sem díszlet?

 – 1978-ban szerződtem Szolnokról a Nemzeti Színházhoz. Ahogy megjelentem a fővárosi szakmában, pillanatok alatt ún. rádiós színész lett belőlem. Szerették a hangom, s az is előnyömre vált, hogy irodalmi műveltségem miatt rendkívül gyorsan tudtam belehelyezkedni a munkafolyamatokba. A Rádióban gyors munkatempóban dolgoztak, néhány nap alatt kellett elkészülnie egy teljes drámának. Alkatilag megfeleltem ennek a kihívásnak, s ezért voltam hosszú ideig a legtöbbet „rádiózó” magyar színész. Kamaszkorom óta írtam verseket, s talán húsz éves se lehettem, amikor az első „egész estét betöltő” drámámat megírtam. Ez egy magyar történelmi dráma volt. A ‘60-as évek végén kétféle dráma foglalkoztatott. Az egyik: a nagy barokkos, klaszszicizáló, történelmi témájú drámatípus. A másik: az akkor rendkívül divatossá vált abszurd, „mrozeki” dráma volt. Tehát folyamatosan írtam a színészet mellett. Először, a ‘90-es évek elején rádiójátékokat rendeztem. Amikor a Rádiószínház vezetői is megtudták, hogy írogatok, arra kértek fel, hogy írjak hangjátékokat. A már említett Mrozekről át is térhetünk Csurka István munkásságára.

 – Csurka István darabjaira nem lehet azt mondani, hogy az abszurd irodalomba tartoznak.

 – Valóban nem. De! A mrozeki dramaturgiát képlet-drámának is nevezik. A szerző felvázol egy nagy képletet, különböző fordulatokkal nem keveri meg a cselekményt. A nagy képleten belül dolgozik drámaírás közben. Egy nagy alapgondolatra fűzi fel a cselekményt, s az apró kis fordulatok, meglepő helyzetek hiányoznak a darabokból. Csurka István ennél jóval színesebb drámákat alkotott, viszont az ő darabjai is egy nagy képletet mutatnak. A Majális pedig egészen egyedi darabja a Csurka-életműnek. Eltér a szerző többi darabjától, amiben általában napi aktualitások fogalmazódnak meg. A Majális viszont általános és örökérvényű dolgokat is kimond.

 – Azt, hogy vagy megalkudunk a hatalommal, vagy a saját eszménk, értékrendünk szerint élünk egészen halálunkig?

 – Ez az egyik örökérvényű megállapítás. A Kádár-éra évtizedeiben folyamatosan két választás előtt álltunk: vagy elfogadjuk a hatalmat, vagy szembefordulunk vele. Szembefordulni vele nagyon nehéz volt, szinte lehetetlen. A másik kérdés: mennyire fogadjuk el a hatalmat? Milyen szinten épülünk, simulunk bele a rendszerbe? Van, aki elfogadta a hatalmat, más élt, visszaélt is vele. Jómagam mindig menekültem a politika elől, ám maga a művészet egy tudatformáló erő, s befolyásolja a befogadót. Így én is szembekerültem bizonyos dolgokkal.

 – S mi a másik fontos mondanivalója a műnek?

 – Komoly, mély, igazi társadalmi drámáról van szó. Egy eltűnő, egy elpusztuló világról ír a Majálisban a szerző. Az a Szabó István, aki Marhás István néven Csurka darabjának főszereplője, létező magyar író volt. Novellái a modern magyar próza legszebb és legnagyobb teljesítményei közé tartoznak. Szabó István igazi parasztíró volt, aki írásaiban megidézi a föld szagát. A Majális azért is kiemelkedő, mert rámutat arra, hogy el fog tűnni a magyar paraszti létforma. S ennek több oka is van. Az egyik: a gépek szinte kisöprik a kezünkből a kaszát. A másik: az új termelői eszközök új termelési formákat hoznak magukkal, így az a paraszti létforma, amiben még dalárdák voltak, amiben még boldogan vettük fel a népviseletet, s táncoltunk végig a falun, eltűnőben van. Ez a Majális igazi üzenete. Meg lehet-e menteni ezt a létformát? Nem tudom. Tamási Áron Vitéz lélek c. darabjában a lányért vetekedő egyik fiúcska egy szamárral szántja föl a földjét, a gazdag fiúnál pedig megjelenik a traktor. Tamási összeveti a szamarat – akinek a néphit szerint Jézus keresztjének jele van a hátán – a traktorral. Városi emberként azt mondom: a traktor sajnos elkerülhetetlen volt, s a szamárka csak egy szép emléket idéz. A Majális azt a kérdést is boncolgatja: mi miatt veszítjük el a paraszti létezés gyönyörűségeit.

 – Tanulmányozta a magyar falu életét Marhás István megformálásához?

 – Konkrétan nem, bár egy komoly előtanulmányom volt a Majálishoz, holott egy igazi városi gyerek vagyok. Első műfordítói „bravúrjaim” egy orosz parasztköltőhöz kapcsolódnak. Arról a Szergej Jeszenyinről van szó, aki a jegyzőkönyvek szerint Sztalin regnálása idején öngyilkos lett. Jeszenyin írt Lenin-poémát is, megpróbált együtt gondolkodni a szovjetizálódással, ugyanakkor az orosz parasztságnak és létformának nagy erejű és utolsó megszólaltatója volt. Jeszenyin bejárta a „Nyugatot”, majd 1925-ben hazajött, s egy szálloda fűtőcsövére akasztotta fel magát. Ezt követően betiltották a Szovjetunióban műveit. Csak 1960-ban jelent meg Moszkvában Jeszenyin összes költeménye. Orosz tagozatos gimnáziumban tanultam, s ezt a kötetet három napra megkaptam valakitől, azzal, hogy fordítsam le a verseket. Nekiláttam a fordításnak, de sajnos a profik megelőztek. Visszaélet c. kötetemben található egy Jeszenyin-fejezet, amiben tizenhét fordításomat közlöm. Komoly irodalmárok mondták ki, hogy Jeszenyin legjobb tolmácsolója vagyok. De én mindig hozzátettem, azért ezt a címet hagyjuk meg Rab Zsuzsának. Csurka Majálisában pedig azt a Szergej Jeszenyint is éreztem, akivel éveken keresztül olyan gondolati kapcsolatban voltam, hogy azonosulni tudtam vele.

 – Csurka István Majálisát 1978-ban mutatták be Veszprémben, s 1988-ban a Játékszínben. Miben különbözött a két produkció?  

– Veszprémben Szoboszlay Sándor alakította Marhás Istvánt, Takács Kati volt a Néma dizőz és Görbe Nóra játszotta Jolit. Úgy hallottam, hogy Szoboszlay a bágyadt, fáradt alkoholistát játszotta, amitől líraiabb lett az előadás. Én pedig – aki Székely Gábor „iskolájába” jártam –„vulkánszerű kitöréseket” produkáltam. Székely Gábor elve: egy jól megírt színdarabban minden pillanat csúcspillanat. Mindig van egy olyan szereplő a színen, aki élete legnagyobb pillanatát éli. Így mi állandó izzásban éltünk a színpadon. Ezért támadták is Székely Gábort. Marhás István szerepét úgy építettem fel, hogy ez az alak a dráma idején belül igazi csúcshelyzetet él meg. Egy olyan csúcshelyzetet, amiben még a haldokló is felüvölt.

 – Márciusban, a Színházi Világnap alkalmából tűzte a Magyar Televízió műsorára Csurka István Majális c. drámájának színházi felvételét. Volt olyan műsorújság, ami a szerző nevét le sem írta.

 – Erről én is hallottam, s továbbmegyek: azt hittem, hogy ennek a produkciónak most, húsz évvel a felvételt követően, lesz valamilyen visszhangja. Semmit nem írtak erről a lapok. Az újságok nem közölték le, hogy mit is láttak a televízióban a színházi világnapon. Ami a legfurább, hogy az interneten nem jelentek meg a nézői vélemények. Pontosítok: két véleményt olvastam, az egyik arról ír, hogy tehetségtelen amatőr vagyok, a másik pedig a szerzőt szidja. Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy 1990. óta húsz év telt el, s ez alatt az idő alatt a színház nagyon sokat változott. Felerősödtek az avantgard-hangok. Írogató színész c. kötetemben írtam a különösről, mint esztétikai kategóriáról. Ez a fejezetcím szinte szóról szóra így, Lukács György egyik könyvének címe volt. Ő abban a 20. század magyar irodalmának törvényszerűségeit tárgyalja. Én ebben az írásomban azt fogalmaztam meg, hogy milyen lehetőségei vannak korunk színházának. Az írott anyaghoz hozzátehető színészi vagy rendezői fantázia egyre nagyobb szabadságra formál jogot. Olyan erős hatáseszközök jelennek meg, amelyek szinte felülírják az írott anyagot. A hagyományos dramaturgia és a klasszikus, a történetmesélő színház háttérbe szorul.

 –Ez az új színház új színészeket is kíván?

 –Nem új színészeket, hanem más szerkezeti formát. A hajdani nagy színészek eltűntek a színpadokról. Nem azért, mert az én generációm, a hatvan év felettiek már nem tudnának játszani. Ezek a színészek zömmel nyomorognak. Egy közepes méretű színház húsz évvel ezelőtt kb. negyven társulati taggal rendelkezett. Ez a szám mostanra – jó esetben – a felére csökkent. A színészek létszáma pedig országosan négyszeresére nőtt. Ez egy olyan helyzetet eredményezett, ami a kapitalista országokban már évtizedek óta dívik. Nyugaton a színészek jelentős része nem csak színészi munkából él. Ott ráadásul egy munkanélküli segélyből meg lehet élni, nálunk, aki kikerül egy színházból, éhen hal. Hazánkban is megjelent az avantgard, az alternatív színjátszás, amit a kultúrpolitika elfogadott, s támogat. Így többfelé oszlik el a kultúrára fordítható pénz. Ha valaki egy külvárosi pincében eljátszik egy alternatív darabot, elmondhatja magáról, hogy színész. Több magán színi iskola működik, s ezek is ontják magukból a színészeket. Tehát sok minden megváltozott az elmúlt húsz év alatt.

 –Visszatérve a Majálisra: milyen emlékei vannak erről az előadásról?

 – A dátum: 1988. Erről az időszakról írok legutóbbi könyvemben is. A Majális egy irreálisan nagy, szinte monodráma szintű szerepre épül. S ezt a főszerepet én játszottam. Szinte összeroppantam a feladat súlya alatt, de csodálatos segítőtársaim voltak. Az első negyedóra kivételével végig a színen voltam, és szinte folyamatosan beszéltem. De majdnem folyamatosan velem volt Törőcsik Mari. Sokszor csak ülve aludt egy kidőlt fatörzsön, s mikor a vállára hajtottam a fejemet, hihetetlen energiával töltődtem fel. Az előadás sikere minden várakozást felülmúlt. 1988: délelőtt tíztől kettőig Majálist próbáltam a Játékszínben. Ezzel azonos időszakban délután kettőtől hatig Sánta Ferenc Éjszaka című drámáját próbáltam a Magyar Televízió Akadémiai utcai próbatermében. A műben Vaclavot, a huszita zsoldost alakítottam, aki napjainkig keresi kísértetként tetteinek igazolását. 1988: egy gyönyörű főszerepet kaptam Gobbi Hilda temetésén. Gobbi Hilda leghíresebb, sok éven át játszott szerepe Aase anyó volt. Amikor véget ért a szertartás, s a koporsó már két deszkán feküdt a sírgödör felett, utolsó búcsúként elmondtam Peer Gynt nagymonológját, amivel a hős haldokló anyját, Aase anyót, az ágy végére ülve kocsihajtóként repíti a mennybe.

 –Ezen drámai kép után beszéljünk a kortárs magyar drámákról. Azt mondják inkább moralizálók, s kevés bennük a cselekmény.  

–A dramaturgia – amennyiben ezt egy mesterségnek tekintjük – hihetetlenül nagy változáson ment keresztül a 20. században. A múlt század első felében megjelent az ún. polgári színház, ahol Szép Ernő, Bródy Sándor, Lengyel Menyhért és a „fejedelmük”, Molnár Ferenc darabjai mentek. Ők kiválóan értettek a cselekménybonyolításhoz. Szinte minden jelenet végén ért minket egy meglepetés. Ezt a polgári színjátszást egyrészt a szürrealizmus, másrészt a szocialista realizmus söpörte el. A szürrealista drámákban már valamilyen metafizikus, víziószerű dolgok történnek. Szó sincs arról a cselekménybonyolításról, ami a polgári színjátszást jellemzi.

 –Arthur Millernél viszont más a képlet.

 –Egészséges nacionalizmussal mondhatjuk ki, hogy az amerikaiak Lengyel Menyhérttől és Molnár Ferenctől tanultak meg drámát írni. Így aztán O’Neill, Tennessee Williams és Miller realista drámákat írtak. Olyan műveket, melyekben megjelenik igen finoman a hollywoodi holdfény. Az amerikai drámában minden emberrel egyet tudok érteni, míg az európai dramaturgiában az a cél, hogy megszerettessenek egy szereplőt. A néző pedig drukkol a hősének.

 –Amerikából térjünk vissza Magyarországra, ahol a II. világháború után a „polgári” szitokszó lett.

 –Nálunk a szocialista realizmus tört utat, s így pl. arról kellett írni, hogy a paraszt belép-e a termelőszövetkezetbe. Nagy fordulatok sem jellemezték a műveket, s egyre jobban távolodtunk a jól megszerkesztett drámáktól. Ez azt eredményezte, hogy az üzenet vált fontossá. A ‘70-es, ‘80-as években a színház művészete üzent a nézőnek. Az élményt az jelentette, ha a mondandó mögött rejtett üzenetet lehetett felfedezni.

 –S most már nem is lehetne előadni Németh László, vagy Illyés Gyula drámáit?

 –A nagy magyar moralisták, mint Illyés Gyula, nagyon sokat tanultak Ibsentől, vagy Csehovtól. Ibsen egyik drámája „csak” arról szól, hogy egy rossz házasságot fel lehet-e bontani. El szabad-e válni? S mi nézők, egész este ezen gondolkodunk. Tegyük fel a kérdést: el lehet-e ma játszani egy Németh László-darabot? Nem hiszem. A nézőnek nem lenne hozzá türelme. Ennek olyan oka is lehet, hogy megjelent a klippszerű vágás a filmben. Lassan már másodpercekre szűkült le a vágástól vágásig eltöltött kép. Ez sajnos a színházi dramaturgiát is befolyásolta. Az internet világa is azt eredményezte, hogy hihetetlenül felgyorsult az agyunk reakcióideje. Ez pedig a moralista drámákat nem bírja ki. Talán ezért jelennek meg a rendezői ötletek, a gegek, s a furcsaságok, hogy a nézőt a székhez „szegezzük.”

 –Az ön drámáit be is mutatták?

 –Természetesen. Színészi pályámat összefirkálták ilyen-olyan hullámvonalak. Elismertségem, szakmai elfogadtatásom teljesen ellentmondásos volt. Erről is mesélek könyvemben. Szerencsémre színészként még mindig nagyon sokat dolgozom, így kedvtelésből nincs időm írni. Sokat, de csak megrendelésre írok. A rádiójátékokat is felkérésre írtam. Annak nincs értelme, hogy színházaknál kilincseljek drámáimmal. Ennek oka: ma a színházaknak nincs felismerhető stílusviláguk, hanem állandóan azon kísérleteznek, mivel tudnák a nézők igényeit kielégíteni. Drámaíróként pedig nem tehetem meg azt, hogy találgassak, ezt sem életkorom, sem színházi elfoglaltságaim nem engedik meg. Legutóbbi kötetemben olvasható egyik drámai költeményem, a Mátyás király királysága. A darabot 2008-ban mutatta be a Gyulai Várszínház. A témát az indokolta, hogy abban az évben hazánk, Mátyás király trónra lépésére emlékezve, reneszánsz évet tartott.

 –Ebben a drámai költeményben rendezési utasítások is vannak. Kijött a rendezővel?

 –Igen, mert magam rendeztem saját darabomat. Ennek az az előzménye, hogy a Gyulai Várszínház több dramaturgiai munkára is felkért. Amikor megírtam a darabot, felvetődött: miért hozzunk ide külön egy rendezőt, aki a darabra ráerőltetné saját elképzeléseit, amikor bennem, az íróban, él egy kép a drámáról. Szerénytelenség nélkül mondom: jó kezű képzőművész vagyok, tanultam is ezt a mesterséget, így én terveztem a díszletet és a jelmezeket is.

 –A ‘70-es évek színészóriásairól, csillagjairól is ír ebben a könyvben. Megidézi Gobbi Hilda, Őze Lajos, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Kálmán György, Agárdy Gábor szellemét. Mi kellett akkor, s mi szükséges most ahhoz, hogy valaki sztár lehessen?

 –Akkoriban a színészeket jól ismerte a közönség. Azt a generációt, akik országosan ismertek voltak a ‘60-as, ‘70-es években, a legtöbb néző színházban nem is látta. Ők szinte minden nap láthatóak voltak a televízióban, pedig akkor még csak egy csatorna volt. A ‘70-es években 30-35 mozifilm és mintegy 90-100 tévéfilm, tévéjáték készült egy év alatt. Manapság nagyon kevés magyar mozifilm készül. Színész már alig van szem előtt. Az amerikai sztárcsinálás metodikáját pedig úgy vettük át, hogy ugyanazokat a színészeket láthatjuk szinte az összes filmben, sőt még bizonyos produkciók zsűrijében is ők foglalnak helyet. Ez azt jelenti, hogy a több ezer fős színésztársadalom ebből az ismertségből ki lett szorítva. Ma inkább lehet sztár egy televíziós műsorvezető. Mivel nagyon sok tévécsatorna van, bele kell égetni a néző agyába egy bizonyos arcot. A színészek eltűnnek a képernyőről.

 –Végezetül: milyen is az „írogató színész” élete?

 –Nem könnyű. Egyszer fent, máskor lent. Semmiféle sértettség nincs bennem. A könyvben szereplő írásaimmal is azt akarom bizonyítani, hogy tisztán látom világunk változásait. Több évtizedig éltem a magyar kultúra középpontjában, és tapasztalataim tán segítenek megérteni napjaink történéseit.

Medveczky Attila