|
 2010.05.14.
Jézus áldó keze alatt
Kálvin több írásában
is foglalkozik áldozócsütörtök üdvtörténeti helyével és
lényegével. Mostani ünnepi készületünkben őt idézzük, de
röviden felvázoljuk áldozócsütörtök ünneptörténetét is,
és néhány gondolatot is közlünk az ünnepről.
Genfi Káté: a mennybemenetel kettős haszna
Kálvin 1545-ben megjelent Genfi Kátéjában a 77-79. kérdésben
foglalkozik a mennybemenetel eseményével és ünnepével. Milyen
„hasznunk” van a mennybemenetelből? – teszi fel a kérdést
reformátorunk. Válasza: Kettős haszna is van. Az első, hogy
Krisztus a nevünkben ment be a mennybe, amiként érettünk szállt
le a földre egykoron. Így megnyitotta előttünk az utat, amit
korábban bűneink torlaszoltak el. Ebből következően másodjára
Isten színe előtt Közbenjárónk és védőügyvédünk (Róma
6,8-11; Zsid 7,25). És ez azt jelenti, hogy annyira visszavonult
vagy „fel”-vonult a mennybe, hogy már nincs is velünk? –
hangzik a következő kérdés. Kálvin válasza: „Egyáltalán
nem. Éppen ellenkezőleg, megígérte, hogy velünk marad a világ
végezetéig” (Mt 28,20). És ez a jelenléte velünk hogyan értendő?
Testileg, vagy másként? A válasz világos. „Különbséget
kell tennünk: teste felvétetett a mennybe. Ereje ezzel szemben
mindenhová kiterjed” (Luk 24,51; ApCsel 2,33).
Institutio: „az egyház hittel fogja meg Őt”
De Kálvin másutt is szól, ír Krisztus mennybemeneteléről.
Az Institutio II. 16,14-ben a feltámadást és a mennybemenetelt
kapcsolja össze. Az Igék szép megegyezése arra mutat, hogy
„Krisztus hogyan távozott el tőlünk, hogy távozása
hasznosabb ránk nézve annál a jelenlétnél, mikor a test
alacsony hajlékában tartózkodott, míg a földön járt-kelt”.
A mennyből pedig Krisztus sokkal hatékonyabban és nyilvánvalóbb
erővel tudja igazgatni a mennyet és a földet, mint a földről.
Augustinusra hivatkozik ennek az üdvtörténeti eseménynek az értelmezésében
is, mint másutt is, s őt idézve rámutat: „(Krisztus) felséges
dicsőségének jelenvoltával nem távozott el tőlünk. Fenségének
jelenléte szerint mindig velünk van Krisztus, testi jelenlét
szerint helyesen mondotta a tanítványoknak: Én pedig nem vagyok
mindenkor veletek. Testi jelenlét szerint ugyanis csak kevés
napig volt az egyházzal; most az egyház hittel fogja meg Őt,
szemmel azonban nem látja”.
Igehirdetés: „dicsőséges Királyunk imádata”
Reformátorunk a mennybemenetel klasszikus bibliai helyéről,
Lukács 24,50-53-ról prédikálva így fogalmazott: „Az Úr
kivitte tanítványait Betániáig, ugyanarra az Olajfák hegyére,
ahol magára vette a kereszt szégyenét, s onnan elindulva
foglalta el mennyei trónusát. ’Felemelte a kezét, és megáldotta
őket’ – ezzel azt mutatta meg, hogy az áldás tiszte, amit a
törvény a főpapokra bízott, igazából és ténylegesen csak
az Ő tiszte…Mivel Isten az egyedüli forrása az áldásnak, ezért
kezdettől fogva azt a papokra bízta, hogy kegyelmét mindenkivel
ők tudassák…Amikor pedig Krisztus, az igazi Melkisédek és örök
Főpapunk színre lépett, teljességgel beteljesedett az, ami a törvényi
előképekben csak leplezetten volt jelen…’Nagy örömmel
visszatértek Jeruzsálembe’ – Krisztusnak a hatalma minden kétségen
felül bőven kiáradt a tanítványokra, s feltámadása teljes
bizonyossággá változott szívükben. Ezért örülnek a tanítványok,s
leborulva imádták Őt – ez a tiszteletadás nem csak a
Mesternek és prófétának, nem is csak a
Messiásnak szólt, hanem a dicsőség Királyának és a
világ Bírájának”. A mennybemenetel ténye és valósága
annyira elragadta a tanítványok szívét, hogy szinte liturgiai
formában is megjelent örömük és imádatuk: olyannyira, hogy
mindig a templomban voltak és áldották az Istent (53.v.).
Ünneptörténet dióhéjban – a mennybemeneteltől az apák
napjáig
Krisztus mennybemenetelét a húsvéti ünnepkör
negyvenedik napján, tehát húsvétvasárnaphoz 39 napot adva,
mindig csütörtökön tartják. Ez legkorábban április 30-ra,
legkésőbben június 3-ra esik. Az Újszövetség Lukács
24,50-52-ben és az ApCSel 1,1-11-ben vázolja ennek lényegét.
Vannak utalások ezen kívül még Máté 26,64-ben, János
14,1-3.ban, Efézus 4,8-10-ben, 1Thesszalonika 1,10-ben és a Zsidó
levél 2,9, illetve 4,14-ben. Már nagyon korán megjelenik a
korai keresztyén szövegekben is: így ír róla Szmirnai Plykarp,
Jusztin mártír, lyoni Iréneusz egyházatya is. Ugyanígy a
korai keresztyén hitvallások is rögzítik, a 325. évi Niceai
és a 381. évi Nicea-konstantinápolyi Hitvallás is. A
katolikus, az ortodox és az anglikán egyházi naptárban főünnepnek
számít. Latin nevén Ascensio Domini – az Úr felvitele. Az
USA-ban, ahol 1908-ban az anyák napját bevezették, hamarosan
jelentkezett az igény az apák napja iránt, s 1916-ban a
mennybemenetel ünnepére akarták tenni, de nem mindenütt.
1924-ben Calvin Coolidge amerikai elnök javasolta bevezetni
minden egyes szövetségi államban. 1974-ben Richard Nixon elnök
az apák napját nem a mennybemenetel ünnepére rögzítette,
hanem június harmadik vasárnapjára.
Jézus áldó keze alatt élünk - mindenütt
A prédikációtörténetben Kálvin, Barth és másik is
visszatérőleg ezt az igeszakaszt, tehát Lukács 24,43-53-at előszeretettel
választották az ünnep alapigéjévé. Klasszikus hármas
felosztást ad Gottfried Voigt prédikációvázlata. Főtétel:
Egyház a mennybement/felmagasztalt Krisztus áldása alatt. Elágaztatás:
1. állandóan az Ő iskolájában (Jézus iskolájában, követésében
értjük meg az Ő útját, amely üdvösséget szerez) 2. tevékenyen
bekapcsolódva szolgálatába (missziót jelent az Ő követése,
aminek lényege a megtérés) 3. hatékonyan az Ő ereje által (a
nagy örömben fejeződik ki az Ő ereje, a városban és
templomban folytatott istentiszteletben, 52-53. v.).
S hogy milyen régi a kérdés, ami arra irányul, hogy hol
lakik most Isten, Jézus, álljon itt egy ugyancsak nem mai, de
derűs történet. Egy kis zsidó gyerek elment a rabbihoz, és
kissé szemtelenül megkérdezte őt: „Adok neked 100 shekelt,
rabbi, ha megmondod, hol lakik a Jóisten”-. A rabbi így válaszolt:
„Én pedig adok neked 200 shekelt, ha megmondod nekem, hogy hol
nem lakik Ő”.
A művészetben, főként a képzőművészetben 400 körül
indul meg a mennybemenetel ábrázolása, két típusban:
1. A
késő-antik megdicsőülés-képek mintájára a bizánci művészetben
alakult ki a mandorlás/dicsfényes ábrázolás. A trónon ülő,
ritkán álló Krisztust dicsfény veszi körül és angyalok
emelik/kísérik az égbe. E képeken legtöbbször Mária is
jelen van. A Nyugati Egyházban is előfordul (Róma, S. Clemente,
9. sz. közepe); legtöbbször timpanonokban (Chartres, 1145). -
2. Krisztus az égből feléje nyúló istenkezet megragadva megy
az égbe. Első példáin a föltámadáshoz kapcsolódik (elefántcsonttábla,
München, Nemz. Múz., 400 k.). A kép alsó felében látható az
üres sír az alvó őrökkel és a három Máriával; felső részében
Krisztus a tanítványok közül emelkedik az égbe. A karoling művészetben
szinte kizárólagos e képtípus. Krisztus néha imádkozva áll.
1000 körül alakult ki az eltűnő Krisztus képtípusa: Krisztus
alakjának nagyobb részét már felhő takarja, legtöbbször
csak a lábai láthatók; Mária és az apostolok térden állva néznek
utána. A 14. sz. elejétől Krisztus már nem is látható, csak
a földben hagyott lábnyomai. E típus Angliából származott. -
A bizánci művészetben a képeken a felületet két mezőre
osztják, a felső mezőben négy szárnyas, mennyei lény emeli
az égbe a dicsfényben levő Krisztust, az alsó képmezőben
sorakoznak az Istenanya és az apostolok.
Az idén 250 éve született református énekköltő, Pálóczi
Horváth Ádám egyik énekében így fogalmaz: „Mennybemenése
az ember Fiának/ Záloga lelkünk mennyei jussának,/ Melyet
szerzett, mint kezes vérével,/ Melyet közöl minden ő hívével./
Ő emberré, mi atyánkfiává lett,/ Minket atyjának örökösivé
tett,/ Maga előre mennybe felmenne,/ Hogy nekünk is helyet készítene”.
Áldott, bensőséges, a megdicsőült Krisztus áldása
alatt eltöltött áldozócsütörtököt Olvasóinknak!
Dr. Békefy Lajos
(Forrás:
reformatus.hu)
|
