vissza a főoldalra

 2010.05.21. 

Megénekelt hőseink

Kuncz László énekművész Budapesten született. A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, utána egy évig a Zeneakadémia magánének-szakán tanult Lendvai Andor és Sziklay Erika tanítványaként. A ’60-as évek közepétől Ausztriában élt. A bécsi Zeneakadémián elvégezte az operaénekes és az oratóriuménekes szakot. Ezt követően a bécsi rádió, a Volksoper és a Staatsoper kórusának a tagja. Később haza-haza járva az Ars Renata énekegyüttes és a szentendrei, régizenét játszó Kecskés Együttes tagjaként sűrűn szerepel hazai pódiumokon. A ’70-es években már tevékeny résztvevője a Dobszay László és a Szendrei Janka nevével fémjelzett, a határokon túl is elismert Schola Hungarica együttesnek, s így számos magyar gregorián lemez közreműködője és szólistája. 1983-tól nyugdíjba vonulásáig a Pécsi Nemzeti Színház operatagozatának oszlopos, nélkülözhetetlen basszistájaként többek között a Varázsfuvola, a Szöktetés a szerájból, a Figaro házassága, a Cosi fan tutte, a Sevillai borbély, a Szerelmi bájital, a Bűvös szekrény, a Don Pasquale, a Rigoletto, a Trubadúr, a Simone Boccanegra, a Don Carlos, a Bohémélet, a Gianni Schi-cchi, és a Kékszakállú herceg vára főszerepeit viszi sikerre. Közben oratórium- és dalénekesként is tevékenykedik, egyebek között rendszeres szereplője a Deák téri evangélikus templomban előadott Bach-passióknak. Schubert „Téli utazás” dalciklusát sokszor előadja Pécsett, Budapesten és Bécsben is. A VÍGSÁGTÉVŐK együttes vezetője. Többször fellép Kónya István lantművésszel is. Néhány éve igen aktív versmondóként is tevékenykedik. Fontosabb önálló estjei: A „Nyugat” költői, 5 különböző Petőfi-műsor, Radnóti-, Vörösmarty-, Kosztolányi-, Lator László-műsorok, Himnusz-műsor, Magyar hősök és szentek emlékezete, Szerelmeslevél, Balassi Bálint istenes versei, Bor és hazaszeretet, Bordaltörténelem, gregorián dalok. Elismerései, díjai: Magyar Művészetért díj, Tinódi-lant kitüntetés, Bartók Béla-emlékdíj.

 – Olvastam, hogy ön nem csak énekel, hanem szavalni is szokott.

 – Igen, a versek nagyon mély rétegeket mozgatnak meg bennem. Tíz-tizenkét önálló estem van, ezekről a www.bordalnok.hu honlapon olvashatnak az érdeklődők. Ezeknek gyakran az az érdekessége, hogy az éneklést váltogatom a szavalással.

 – Ez a sok önálló est a belső vivőerő, vagy a megrendelő kívánalma miatt született meg?

 – Mindkettő igaz. Az igazi művésznek az a szükségérzete, hogy valami újat alkosson. Mindig a jövőbe nézek. Az ősszel Nyíregyházán, a Megyei Könyvtárban indul el egy sorozat, amelynek az első előadását én tartom „Gondolatok és színek a könyvtárban” címmel. Vörösmarty költeményével kezdődik a műsor, ezt Kosztolányi: „Mostan színes tintákról álmodom” verse követi, majd felvonulnak a magyar irodalom legszebb versei.

 – Ön Pécsett él. Honnan a nyíregyházi ismeretség?

 – Jó kapcsolatot ápolok a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárral és igen sok műsorom is volt már Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében.

 – Ön a „VÍGSÁGTÉVŐK”-nek a vezetője. Honnan az együttes neve?

 – Tinódi Lantos Sebestyénnek van egy éneke a „Sokféle részögösről”. Ebben megemlíti a mulattatókat: „Ímé, elrejtőztenek volt az vígságtévők, /Lantosok és hegedősök, kiknek bor lelkök,/ Csak borért is elzörgetnek néha szegényök.” Bizony nem sokat változott 500 év alatt a helyzetünk. Együttesünk háromtagú, pécsi székhelyű és énekesként egyedül szerepelek benne. Az együttes további tagjai: Büki Richárd gitárművész és Koch Ivett klarinétművész. A Vígságtévőknél újabban versmondóként is ki tudok bontakozni. Nagyon hálás a műfajok vegyítése, mert frissíti, változatossá teszi a műsort.

 – Önről azt írják, hogy Tinódi és még sok más históriás művének hiteles tolmácsolója. Mennyire tudjuk azt, hogy Tinódi anno miként adta elő saját szerzeményeit?

 – Erről ismereteim szerint nincs semmilyen fennmaradt írás. Azt tudjuk, hogy címerében szerepel a lant és a szablya, s lanttal kísérte énekeit. A hitelesség esetünkben azt jelenti, hogy a históriás énekeket nem úgy adom elő, ahogy ezt egy operaénekesről elképzelik. Semmilyen mesterkélt, modoros hang nem való ehhez a műfajhoz. Ez igazi „énekmondás”, tehát időként szinte szavalni kell a szöveget. Mindez érvényes Balassi és más költők énekelt verseire is, egészen Petőfi megzenésített verseiig. És ezek bizony már ún. „magyar nóták”. Ha megfelelő ízléssel és hittel adjuk őket elő, kiderül, hogy milyen értékek vannak köztük. Nem véletlen, hogy Liszt, Brahms és még Kodály is nagyra becsülte őket.

 – Szoktuk hallani, hogy a középkori és reneszánsz Európa a művészetek területén egységes volt. Ön jól ismeri a régi horvát, dalmát, német dalokat is. Mi az, ami megkülönbözteti a magyar régi zenét a némettől, vagy az olasztól?

 – Először is itt feltétlenül meg kell említeni a Kecskés Együttest és annak vezetőjét, L. Kecskés Andrást, akinek köszönhetően nagyon sok magyar reneszánsz ének és muzsika vált ismertté. L.Kecskés András évtizedes zenekutatás eredményeként teszi együttesével hallhatóvá pl. a Mátyás király környezetében, a XV. század második felében elhangzó muzsikát. Soha nem hallott históriás-énekek szólalnak meg. Ezzel az együttessel nagyon sokat léptem fel itthon és külföldön, pl. Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken, Lengyelországban és Ausztriában. L.Kecskés András a bécsi Zeneművészeti Főiskolán prof. Karl Scheit-nél diplomázott lantból és gitárból. Én kint Ausztriában ismertem meg Andrást, s harcostársakként azóta is együttműködünk. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert ő vezetett rá, miként kell a régi magyar énekeket előadni. A Bocskai Szabadegyetem megnyitóünnepségén is együtt léptünk fel a budai Szent Margit Gimnáziumban – és a régi horvát-dalmát és német dalokat is a Kecskés Együttes kíséretével adtam elő. Hogy mi a különbség? A kérdésére nem tudok teljesen autentikus választ adni, mert nem vagyok szaktekintély ebben a témában. Azt tudom, hogy a reneszánsz idején mind a magyarok, mind a horvátok, mind a németek Itália felé fordultak. Az itáliai reneszánsz volt az etalon, a minta. A kor számos itáliai zenésze megfordult Mátyás udvarában. Az itáliai stílust honosítottuk meg. Nem csak mi, mert akkor egész Európa Itáliát követte. A nyelv és a helyi tradíciók döntik el, hogy milyen színezetű lesz az a zene, ami eredetileg olasz volt. Később az énekmondók és költők a kor közismert dallamaira írták verseiket. Ez a XVIII. században fordult meg, amikor viszont már a kész verset zenésítették meg. Vörösmartynál, Petőfinél találunk azért még olyan verseket, melyeket tanulmányozva láthatjuk, hogy népszerű dalok ihletésére keletkeztek.

 – Mi a véleménye arról, hogy elődeinknek sokkal mélyebb, megrendítőbb volt a kapcsolata a hazával, mint nekünk?

 – Ezért fordulunk hozzájuk segítségért. Olyan együttesekben lépek fel, ahol a magyar hősök megidézése és példájuk felmutatása nagyon fontos szempont. Nekünk az ősök példáin kell felnőnünk. Ha megszólítjuk és megszólaltatjuk őket, mindig erőt adnak. Segítenek, hogy magunkra találjunk, segítenek, hogy hazataláljunk. Róluk is énekelünk. Ez a zene gazdagítja a kedélyt, nemesíti az ízlést, fogékonyabbá tesz. Azt szeretnénk, ha a közönségünk elgondolkodna azon, hogy kik vagyunk, s milyen kultúr-kincseink vannak. Ne lehajtott fővel járjunk a világban, hanem legyünk büszkék ezekre a kincsekre. Előkeresünk könyvekből, kottákból olyan anyagot, ami segít a ma emberének is megtalálni a helyét, önazonosságát a világban. A históriás énekekben megelevenítjük a történelmet, s megmutatjuk a közönségnek, kikre is lehetünk büszkék. Zrínyi Miklós gróf pedig – aki az egyik példaképem – Az török áfium ellen való orvosság-ban olyan dolgokat ír le, amiket a mai napig meg kell szívlelnünk. „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”– írta.

 – Térjünk rá az ön pályájára. Édesanyja családi neve: Maléter. Rokona volt az 1956-os szabadságharc mártírjának?

 – Unokatestvérek voltak, így többször is találkozhattam Maléter Pállal. Számomra az 1956-os forradalom és szabadságharc „életem gyémánttengelye” volt és az is maradt.

 – Az akkori 14 éves diákok megértették a forradalom lényegét, üzenetét?

 – Teljes mértékben. Pontosan tudtuk és átéreztük azt, hogy mi is az a szabadság.

 – A szabadságharc leverése, Maléter Pál kivégzése után a családot nem zaklatták?

 – Nem, szerintem inkább kicsit tartottak tőlünk. Bátyámat, öcsémet és engem sem vittek el katonának, pedig egészségileg alkalmasak voltunk. Talán féltek, hogy felforgató hatással lennénk a bajtársakra.

 –A ’60-as években jó ajánlólevél volt az, ha valaki egyházi gimnáziumban érettségizett?

 – Egyáltalán nem, legalábbis humán szakra évekig teljesen lehetetlen volt bejutni, márpedig engem más nem érdekelt – százával tanultam a verseket és fújtam a népdalokat. Viszont talán ezért lettem énekes, mert mikor néhány év múlva egyszerre fölvettek a bölcsészkarra és a Zeneakadémiára, hosszas gyötrődés után az utóbbit választottam. Zene, irodalom, színészet – ez a három rokon múzsa ejtett rabjául. Érdekesség, hogy a régi énekmondók egyben voltak verselők, énekesek és színészek. Nagyon szeretem a színpadot, de a pódiumot talán még jobban. Sokak véleménye, hogy jobban ki tudok bontakozni a versben, a históriás énekekben, mint az operákban. Valóban úgy érzem, mintha most új életet kezdenék!

 – Hogyan sikerült Ausztriában tanulnia?

 – Először látogatóba engedtek ki, és szó sem volt arról, hogy tanulni fogok. Később nagy nehezen sikerült elintézni, hogy hivatalosan is a bécsi Zeneművészeti Főiskola növendéke lehessek. A magyar államvédelmi hatóság igyekezett persze beszervezni besúgónak, ügynöknek. Jelentenem kellett volna az emigráns magyarokról. Próbáltam kibújni a „feladat” alól, erre azt mondták: vagy aláírja a papírt, vagy nem mehet ki többet Bécsbe! Ezt követően három éjjel nem aludtam, majd közöltem a belügyesekkel: inkább nem megyek ki, de nem leszek besúgó. Csodák csodája, aztán mégis kiengedtek – talán féltek, hogy elhíresztelem a dolgot.

 – Végzett opera- és oratóriuménekesként mikor tért haza Magyarországra?

 –1977-ben hozott haza a honvágy. Itthon először szabadúszóként, illetve különböző együttesek tagjaként tevékenykedtem, azután néhány évig kis és közepes szerepeket énekeltem az Operaházban. Az első igazi szerepet, a Sevillai borbély Bartolóját a Szegedi Nemzeti Színházban énekeltem – ez emlékezetes nagy sikert aratott -, majd 1983-ban lettem a Pécsi Nemzeti Színház magánénekese. Itt már nagy szerepek vártam rám: Ozmin, Sarastro, Fiesco, Dulcamara, a Kékszakállú herceg és még sorolhatnám a hazai és európai operairodalom gyönyörű és egyben nehéz basszus-szerepeit.

 – Közben a Kecskés Együttessel „mívelték” a régi zenét.

 – Így van, egyfolytában, rengeteg fellépésünk volt és nagyon sok CD-t is készítettünk.

 – Ön tehát egyaránt énekelt operákban, musicalekben, oratóriumokban és régi zenei koncerteken. Nem érezte úgy, hogy ezt a tudást tovább kéne adnia?

 – Tanítottam egy rövid ideig a pécsi tanárképző főiskolán, de úgy éreztem, hogy nem az én területem a zenepedagógia. Valójában a rám váró újabb és újabb feladatok éltetnek. Mostanában a legtöbbet az OPERAHÁZY BORLOVAGOK együttes basszistájaként lépek fel. Mint a nevünk is mutatja, gyakori vendégei vagyunk mindenféle borral kapcsolatos rendezvényeknek. Különösen fontosak számunkra a nemzeti ünnepek, de az egyházi év ünnepei is – mindig az alkalomnak és a helyi sajátosságoknak megfelelő műsort állítunk össze. Éneklünk bordalokat, szerelmes és mulató énekeket, népdalokat, magyar nótákat, olasz dalokat, operett – musical – operarészleteket. Az együttes képviselte hazánkat Brüsszelben az uniós csatlakozás központi ünnepségein és az 56-os ünnepségek 50. évfordulóján. Felléptünk Tokaj, Sárospatak, Balatonfüred, Balatongyörök és más borvidékek borfesztiváljain, a Művészetek Völgyében, az Operabálon, a Miskolci Operafesztiválon, a Múzeumok Fesztiválján, a Győri és Pápai Barokk Fesztiválon, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon és nagyon hosszú volna felsorolni még hol mindenütt. Nagyon szívesen megyünk iskolákba is. Célunk az igényes szórakoztatás mellett a nemzeti dalkincs terjesztése és életben tartása. Ez idén, Erkel Ferenc születésének 200. évfordulóján különösen időszerű. Össze is állítottunk egy rendkívül sokszínű műsort „Hazám, hazám, te mindenem!” címmel. Küldetésünk az operairodalom gyöngyszemeit oda is eljuttatni, ahová nem jut el zenekar, vagy ahol még egy zongora sincs: kivisszük az operát a falak közül az emberek közé. Honlapunk: www.operahazyborlovagok.hu. Legközelebb május 30-án 17.30-kor a Gyöngyösi Bornapokon, június 10-én pedig 19 órakor a Miskolci Operafesztiválon lépünk fel.

 – Határon túli fellépéseket is vállalnak?

 – Nagy örömmel, bár sajnos a határon túli magyar közösségek igen szerény költségvetésből gazdálkodnak – reméljük, hogy az illetékesek ezután majd több pályázatot írnak ki együttesek utaztatására.

 –Természetszeretetével is kiválik városi életmódot folytató zenésztársai közül. Mennyire fontos egy művésznek, hogy harmóniában éljen a természettel?

 – Számomra igen fontos ez. Házunk a Mecsek erdejének szomszédságában fekszik – őz és róka is járt már a kertünkben –, így ha időm engedi, gyakran sétálok a természetben. Korunk embere elszakadt igazi otthonától, a természettől: erdőktől, folyóktól, tengerektől, hegyektől, s egy mesterséges környezetben éli életét. Elszakadtunk saját igazi természetünktől is, mely az öröm, a szeretet energiáit sugározza, s mely boldogságunk kulcsa. És itt kell megemlítenem a legfontosabbat, amit – helyesebben, akit magammal hoztam Bécsből: hűséges francia feleségemet, Sophiet, négy szép lányunkat és egyszem fiunkat, aki már jócskán a „fejünkre” nőtt.

 – Lehet-e utánozni a régi költők, énekmondók életformáját?

 –Igen, csak nehéz, mert ma már – ahogy ezt egy 17. sz.-i versben leírták – „nincs becsületi az katonának, mint volt régenten az kurucoknak”. A jelenlegi helyzet nem kedvez azoknak, akik a múlt kincseit akarják felmutatni. Vörösmarty Fóti dalában – ezt a verset mi is sokszor előadtuk – elhangzik: „Nagyot iszik a hazáért s felsivít: csakhogy egyszer tenne is már valamit.” Tehát ne csak beszéljünk a társadalmi problémákról, hanem próbáljuk azokat meg is oldani!