vissza a főoldalra

 2010.05.21. 

Rövidre fogva
Camus halhatatlansága

A francia köztársasági elnöknek az az ötlete támadt, hogy egy 20. századi nagy író hamvai is kapjanak helyet a Pantheonban. Úgy ítélte meg, hogy Albert Camus méltó erre a kitüntetésre. A nemzeti közvélemény nem fogadta egységesen az elnök javaslatát. Nem az író teljesítményét tekintik kevésnek. A kitüntető ajánlatot a Camus-hívek egy része nem találja az íróhoz illőnek. Megkérdezték a család tagjait is, hogy mit szólnak az elnök javaslatához. Én az író leányának nyilatkozatára emlékszem. Kedves-bátortalanul bizonytalankodott. Hogy ő kicsinyke tényező ahhoz, hogy ilyen jelentős ügyben véleményt mondjon. A fivére is töprengőnek tetszett. Szinte érezni lehetett, hogy nemet szeretnének mondani. A franciák most felteszik a nálunk szokatlan kérdést: Camus vajon elfogadná-e örök szállásul a Pantheont? A család bizonytalankodik. Valódi hívei nemet suttognak. Nem odavaló.

A Pantheonban nyugodni persze dicsőség. A felvilágosodás két nagy alakját, Voltaire-t és Rousseau-t is oda temették. Az életben nem fértek össze. Végre örök nyugodtan, örök közönyben pihenhettek. Volna – tegyük hozzá. A Pantheon a halhatatlanság színtere. De az élet nem az. Új felfogás, új politika jött, s a két vetélytárs filozófust kiűzte öröknek szánt sírjából. Aki a Pantheonról bírálóan gondolkodik, felteheti a kérdést: Voltaire és Rousseau egymás mellé fektetése nem jelenti-e szellemi arcuk, eltérő lényük jellemző jegyeinek eltörlését. Persze, a felvilágosodás bölcselői külön úton jártak, s ez utóéletükben is fontos. Így gondolkodnak némelyek. A nemzet ne fürtben ölelje keblére nagyjait. Az érdem individuális. A kegyeletes emlékezés is igazodjék hozzá. Tisztelje a külön arcot. A személyiség valódi magját: a jelleget.

Camus egzisztencialista gondolkodó, de addig nem járt utat tört magának. Elvbarátai gyanakodva figyelték szokatlan és bizonytalan tájékozódását. Nagy regényei, a Közöny és A pestis, azt mutatják, hogy az élet, korának élete, nehezen viselhető. Az intellektuális és morális tisztaságot csak az képviselheti, aki nem olvad be. Kialakítja a küzdés pozícióját az adott, a pestis-gócos világban. A pestis nem címkéje valamely kóros politikai törekvésnek. A pestis maga az élet, kicsi és nagy fertőző gócokkal teleszórva. A pestis totális. Orvosa az, aki diagnosztizálni képes, hogy a világ beteg. Gyógyító eszköze a morális helytállás. Az egészség akarása a beteg közegben. Az orvos kevés, a beteg sok. Orvossá az avatódik, aki a beteg életszövetet képes átlátni. Mennyi a fertőző góc! Kizsákmányolás, terror, konfliktusok halmaza, a jómódvillák magaslata s a pince-mély otthonok szégyene. A helyzet reménytelen. Ebben kell élni. Camus ezzel az ítéletével nem tagadta meg a beteg életet. De elkülönítette magát. Szabad világban a megalkuvásnak nem lehet felmentő magyarázata. Éppen ezért a nem elegyedő magatartást vette fel. Eszméinek hívei nem akarják, hogy kemény ítélete békévé oldódjék.

A lázadó ember – ez a címe híres esszékötetének. Nem utópiát, nem mozgalmat, nem pártot keres, hogy cselekvő tényezője legyen a társadalomnak. Az ismert ideológiák és szerveződések megbuktak. Hát mi az, ami esélyt kínálhat a változtatásra? A lázadás. Kétes és iránytalan fogalomnak tetszik. De nem a minősítés most a dolgunk. Történelmileg elfonnyadt intézmények és bukott utópiák után – úgymond – a lázadás lehet még termékeny magatartás. Mást akarni, mint ami egzisztál. A fennálló csak pang, mert keretei-feltételei védik. Értékei átvételek, olyan régi életelemek, amelyeket korábban sem vizsgáltak meg tüzetesen, most meg a hagyomány kétes jogán elfogadjuk a múlttól. Életviszonyaink, választásunk nélkül uralkodnak rajtunk. Tudomásul vesszük őket, hiszen beleszülettünk, benne nevelkedtünk. A szembeszállást nem kockáztatjuk, mert azzal önmagunkat is kockáztatnánk. A lázadásnak a vezérelve a választás. A lázadás a jobbnak ítélt értékre irányul. Lázadok, tehát vagyok – vallja az író. A lázadás szakadatlanul különbet tételez, mint amiből kilépett, mint amit maga mögött hagyott. A lázadás permanens, mindig ítélnie, szelektálnia kell, ha nem akar valamely ideológia vagy mozgalom foglyává válni. A lázadás voltaképpen hadüzenet minden gondolatrendszernek, minden viszonylag stabil társadalmi szerveződésnek. A lázadó, a társadalom ellenében fejezheti ki csak önmagát. Akik nem óhajtják, hogy Camus a Pantheonban nyugodjék, voltaképpen lázadó szellemének eredetiségét féltik. Nem illik hozzá a posztumusz kollaboráns szerep.

 Eltűnt mesterségek, foglalkozások

 Csak néhányat említsünk meg. Ki tudná megmondani, hogy mit is jelent a csúvár szó? A szótárban nem kapok rá választ. Kisvárosban voltam gyerek. Hetenként kétszer találkoztam a csúvárral. Malomipari dolgozó volt. Kocsival járta a várost, lovai nyakán csengő csengett. Összeszedte a zsákokban elkészített búzát, s pár nap múlva ismét megjelent, a csengők szava hirdette: megérkezett az őrlemény. A csúvár olyan helységek utcáin járt, ahol főként mezőgazdasági munkából éltek az emberek. Sokan termesztettek gabonát. Kenyerüket maguk sütötték. – Talán végleg eltűnt már a szénbányász is. Hős figurája volt mesterségének. A hétköznapok veszélyzónájában dolgozott, akár a tűzszerész. Az érdemes tisztelet túléli az eltűnőben lévő szénbányászatot. Családi hivatás volt. Nemzedékek vitték tovább, olyanféleképpen, amiként némely protestáns papi családban a lelkészi szolgálatot. – Nem áll az utcasarkon már a hordár sem. Ügyes kétkerekűn gurul a teher utánunk. Illatos leveleket sem bíznak rá. A „mobil” gyorsan viszi az üzeneteket oda s vissza. – Nem is olyan régen még milyen szépen csengett a kovács üllője. Ez a „zene” is végleg elzengett már. Néhány kovács azért bizonyára dolgozik még. Patkócsattogást lehet néha hallani. Nem „legális” mesterség már. – De gyerünk tovább. Valamikor lehetett ilyen cégtáblát is olvasni: csizmadia mester. A cipész más. A papucsos is. A csizma régen sáros-Magyarországon tökéletes lábbeli volt. Nem divatcikk. Arany János így ír a csizmáról: „Nem volt ártalmas annak – Tillaárom haj! – sem a ragya, sem a nap, – Tillaárom haj! – sem az árvíz, sem a hó, – sem a revolúció, – Tillaárom haj!” – Más. A fiáker is átadta helyét a taxinak. Romantikus jármű volt. A szerelmesek a holdvilágot is láthatták belőle. Az autó fantáziátlan közlekedési eszköz hozzá képest. – És hová lett a villamoskalauz jegylukasztójával? Kosztolányi együttérző sorokat írt róla. „Bámul a földre ingó otthonában... s olyan, mint egy ember, mint egy utas.” – A gőzmozdony-vezetőket is nyugdíjazták vagy átképezték. Hallottam egyiknek a sóhaját: az volt az igazi, a gőzös. A pöfögése az „élő” vasszerkezet dorombolása volt. – És hova lett a szíjgyártó? Csak csonka alakban létezik. Nem lószerszámot készít. Divatöveket. Ostort. – A „jeges” is ismert volt a jobb háztartásokban. A hűtőszekrényekbe jég kellett, amikor még nem ismerték fel, hogy elektromosan is lehet hűteni. Feltehetően hamarabb tudták, mint ahogy a gépet megalkották. Új kép. A telefonos kisasszony a múlt században még a távbeszélő-kapcsolat megteremtésének fontos tényezője volt. A telefon azóta levált róla. A kisasszony azonban nem vált le a telefonról, átnyergelt a mobilra. – Ugorjunk egy másik világba. A második világháborúban a huszárok még részt vettek. Kiemelkedett a fegyvernemek közül a lovas-kardos huszárság. Hősi múltú. De az utolsó nagy háborúban kiderült, hogy korszerűtlen. A sorozatlövő fegyverekkel szemben védtelen. Érdekes, hogy az emlékezet és az irodalom egy középrendfokozatú huszártiszt alakját őrzi és emlegeti. A huszárkapitány úriember a korzón és félelmetes hatalom a kaszárnyán belül. Pedig vannak nála magasabb rendfokozatú tisztek. A kapitány (százados) századparancsnok volt. Eltávozás, szabadság, dicséret, büntetés tőle függött. Egy öreg ügyvéd ismerősöm egyszer ezt kérdezte tőlem: tudod te, hogy régen milyen nagy úr volt egy egyetemi rektor. Ha valakit fogadott, annak távozáskor hátrafele haladva és hajlongva illett az ajtót megközelítenie. Hát kérlek, a rektor majdnem olyan nagy úr volt, akár egy huszárkapitány. Hát ő is végleg kilovagolt az életünkből. – Végül szóljunk a könyvügynökről. Valamikor menedék-foglalkozás volt. Az irodalomból tudunk arról, hogy elszegényedett földbirtokosok, nemes urak ügynökösködésre adták fejüket. Nem volt igazi munka. De köze volt a szellemi világhoz. A szalonképesség látszatát adta. A könyvügynök úrféle volt, rang nélkül. Városi és vidéki jobb családoknak klasszikus írók életmű sorozatát ajánlotta. Részletre. A könyvügynök szűkösen meg tudott élni, ha szerény és serény volt. Az emberek még olvastak. Némelyek könyvszekrény dísznek vették a könyveket. A könyvügynök ma éhen halna. Ezért tűnt el. Rosszabb helyzetben jelenleg csak az író van.

 Tőmondatosan

 Hát igen, a véletlen. Hallom, hogy a véletlen mindenkin egyaránt segíthet. Nem személyválogató. A gazdagot és a szegényt, hasonló közönnyel pártfogolja vagy elkerüli. Ez néha így van. De a véletlen voltaképpen nem független a gazdagságtól és a szegénységtől. A jómódú ember általában sokat utazik. Eseménydús az élete. Módja van megjelenni a pénzforgató helyeken. A szegény ember egy-két útvonalon jár. Az ágról szakadtak utcáján. Véletlen itt is adódik. De a feltételekből következően, általában kis „volumenű”. A véletlen, a „luxus téreken”, figyelembe véve ontológiai alapját, luxus véletlen. A szegények utcájában, itt is szem előtt tartva a lételméleti tényezőt: „csóró véletlen”. Tehát a véletlen sohasem az égből pottyan. Életviszonyainkból ugrik elénk. A csórók véletlenjének kilátszik a bordája. A filozófia azt már régen tudja, de nem mondja.

*

A világvégét váróknak kongresszusuk volt. Nem először. Ha nem jön be? Türelem. El fog érkezni. Ötmilliárd év múlva. Nekik lesz igazuk.

*

Ezt olvasom: a pénz buta. Nem igaz. A pénz minden elképzelhető lehetőség objektivációja. Mindenki azt hozza ki belőle, amire igénye van. De ehhez kívánatos mennyiségű pénzre van szükség. A pénz csak addig buta, amíg nem vagyunk elég okosak megszerezni.

*

A koldus elegáns feketében állt meg előttem. Ötven forintot kért, majd gyorsan felemelte százra, végül lendületesen kétszázra. Adtam neki. Az elegáns koldusokat sem szabad diszkriminálni. Nekem is maradt kétszáz. Ezzel darab időre eltöröltem a köztünk lévő osztálykülönbséget.

*

Az irgalom a szeretet felsőfoka. A szeretet lehet néma is. Az irgalom cselekvő érzület. Nem a személyes rokonszenv gerjeszti. Az irgalmas lélek nem ismeri az elfogultságot. Mindenféle bajérintésre felérez. És válaszol.

*

Most, hogy erkélyemre sok veréb száll, felidéződik emlékezetemben a neves ornitológus egy régebbi cikke. Címe: Nem madár az, csak veréb. Na, nem, nem! Madár az. Csak sokan vannak. Nagycsaládos madár. Hajléktalan. A madárlétminimum alatt mélyen élő. Segélyre szorul. A segélyből élő emberek segélyére. Az alig-van morzsájára. A morzsányi étel morzsájára. Mert a szürke veréb tolláról, az ember pedig a verébnek szórt morzsájáról ismerszik meg.

*

Mi is ma az erkölcs, az erkölcsös? Nem arra vagyok kíváncsi, hogy mit tanítanak róla. A kérdés az, hogy a mindennapokban miként nyilatkozik meg. Csökevényesen. A társadalom nagy intézményei nem tudnak mit kezdeni ezzel a fogalommal. A munka, az ügyintézés, a tanulás hajrás, nincs idő moralizálni. Az állampolgárok szerződések, felszólítások betűzésével vannak elfoglalva. Meg a jég hátán éléssel. Az erkölcs nem szíveli az ilyen hideg talajt. Elpártol. Ahol nehéz az élet, ott könnyű a bűnnek. A jog tart rendet. A jog fegyelmező. Az erkölcs az egyes ember benső önkormányzata. Erre nevelődni kell. Ideális esetben ezt a feladatot a társadalom elvégzi. A gürcölő világban útakadály az erkölcs. Létezik, akár jobb házakban a nagymama süteményreceptje. Szűk körben kézről-kézre jár, hogy el ne felejtődjék.

Dr. Kiss Lajos