vissza a főoldalra

 2010.05.21. 

Noteszfirkák

A szent naponta tízszer szembe jöhet velem, beszélgethetünk, esetleg együtt ebédelhetünk, ha úgy adódik, de nem biztos, hogy felismerem. Az álszentet, amint belép a szobába és köszön, azonnal kiszúrom. Nem azért, mert irányukba nagyobb az affinitásom, egyszerűen ők vannak többen, ők az átlag és a megszokott. Ők a hétköznapi valóság. Ők az emberiség.

Ők az emberiség?

 ***

 Jegyzet egy diagnózishoz

 Mióta szembesültem „pitvar fibrillációm” meglétével, el-elkalandozik a képzeletem. Tegnap például az jutott eszembe, hogy a halál pont a mondat végén, viszont sohasem a ponton, mindig és kizárólag a mondaton van a lényeg. A pontnak nincs külön üzenete vagy tartama, ilyesmi csakis az előtte álló mondatban keresendő. Ezért van, hogy mondat nélkül a pont értelmezhetetlen, pont nélkül a mondat értelmezhető. A pont feltételezi a mondatot, a mondat nem feltételezi a pontot. A pont a világ legnagyobb regényeiben, legjelentősebb tanulmányaiban sem bír semmiféle jelentéssel vagy jelentőséggel. Pont és halál: felejthető kellékek, nem érdemlik meg a velük való külön foglalkozást.

 ***

 Jegyzet a felejtéshez

 Bulgakov remekművének – amely kétség nélkül a világirodalom csúcsteljesítménye – emlékezetes jelenete, amikor a kétségbe esett Mester nem tud idézni egykori regényéből, mert rég elégette a kéziratot. Problémáját Woland, az ördögi helytartó egyszerűen nem érti: „Ilyesmi nem létezik: kézirat sosem ég el” – mormolja enerváltan, majd egy mozdulattal előveszi az állítólag elhamvasztott paksamétát. Mindez a borzongató miszticizmus világába tartozott Sztalin Moszkvájában, amikor Bulgakov leírta, ma már nem az.  Mindennapos tapasztalatom, hogy, amit egyszer a komputerbe elmentettem, gyakorlatilag nem lehet kitörölni: valahol a merevlemezen, valami „árnyékfájlként” csak megmarad a szöveg, és kellő hozzáértéssel újból látható lesz. A látszólag teljesen kiürített, minden létező adattól mentesített, leselejtezett banki komputer telis-tele van információk, üzleti kimutatások, számlaegyenlegek tömegével, amiről fogalma sincsen új gazdájának, hacsak nem szakértője a lappangó fájlok megtalálásának. Hogy mit jelent ez? Azt, hogy belátásunk szerint módunkban van bármit leírni, gondolni, kijelenteni, tenni, de semmi lehetőségünk sincsen az utólagos visszavonásra! Amit teszünk vagy tettünk, vagy csupán gondoltunk, minden örökre szól. A kibernetika korának fiaként abszolút reálisnak tartom a bibliai figyelmeztetést: nem hullhat le hajszál úgy a fejemről, hogy Isten ne tudna arról.

Cicero említi a nagy tudású Themisztoklészt, „akit minden görögök között messze a legderekabbnak tartunk”, és aki, miután felhívták figyelmét egy akkor divatos emlékezetfejlesztő módszerre, így fakadt ki: „Inkább a felejtést szeretném megtanulni”. Tökéletesen megértem Themisztoklészt, aki nyilván tisztában volt a szerepleosztással: a teremtmény bármit alakíthat, módosíthat, formálhat a teremtett világ rendjén, de egy vonatkozásban nincsen hatalma: megszüntetni, negligálni, annullálni, felejteni, megtörténtet meg nem történtté tenni nem tud. Az csakis a Teremtőisten jogosítványa. Programozottan tanulhatunk, de nem felejthetünk. Pedig de jó is lenne, de fontos is lenne, még a cselekvésnél is fontosabb lenne egy DELETE-gomb lenyomásával semmissé tenni – a múltban, jelenben vagy a jövőben –, ami nyomaszt. „Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni!” – sóhajtja Ádám, miközben tudja, hogy sohasem lesz módjában ez a hőn áhított felejtés.

A teremtménynek cselekednie kell, a Teremtő pedig kiértékeli a cselekvést. Érthető, hogy ő semmit sem hagy figyelmen kívül, semmit sem felejt el abból, ami történt. Illetve, elfelejtheti – ha isteni irgalomból – úgy akarja. Ignosce Domine! – azaz: ne ródd fel, ne vedd figyelembe, felejtsd el, Uram! Ezt kérjük tőle imáinkban. Gyakran meg is teszi.

De figyelem!: csak az felejtődhet el, amit Isten felejtésre ítél. Teremtmény ebbe bele nem szólhat.

 ***

 Szegény Tóth Árpád kiábrándult sóhaja jut eszembe. „Óh, jaj, az út lélektől lélekig!”. A másik felé küldött, tapogatózó radarjeleink jellemzően két módon tanácsolhatnak el minket a további kutakodástól. Azzal, hogy a rideg elzárkózás kőkemény faláról hiánytalanul visszapattannak, a valóságos közöny, valóságos meglétét rajzolva körül. És azzal, hogy egyáltalán nem verődnek vissza a vizsgált arcról. Ez utóbbi az ijesztőbb és a reménytelenebb: rajtuk ugyanis csak átsuhanni lehet, de velük kommunikálni nem.

***

 A keresztény egyházi hagyomány – nagyon okosan – óvva inti követőit attól, hogy az evangéliumi tanítás helyett faragott képeket, bálványokat helyezzenek hitéletük fókuszába. Csakhogy közben eltelt kétezer év, és ez alatt, anélkül, hogy ez túlzottan nyilvánvalóvá vált volna, maga az egyház vált bálvánnyá és faragott képpé. (Nota bene: nem csak a katolikus!)

 ***

Jegyzet a szavak inflálódásához

 Nem is olyan régen, alig száz éve, a szó még veszélyes fegyver volt, történelemalakító erő. A nem kívánt szavaktól rettegett XIV. Lajos, rettegett Richelieu, majd Robespierre, Napóleon, Metternich és Sztalin egyaránt. A legnagyobb szónokok és debatterek, a Cicerók és Szabó Dezsők nem ismertek lehetetlent, az „ékes szólás” erejével bármit elértek, mint a mágusok. Sokak érdekét sértette ez, érthető, hogy rejtélyes erők mára elérték a szó sohasem látott kiürülését. Egy átlagos napon 4-6 politikai, kereskedelmi reklámlevelet dobok ki postaládámból – természetesen olvasatlanul. A szó inflálódása látványos: szavak mindenütt, a villamos oldalán, a gigantikus posztereken, minden tenyérnyi szabad helyen ízléses és ízléstelen hirdetések tömege. Szó szó hátán, de semmi gondolat! A szellem ellenségei sikeresen kiölték a szavak és az általuk hordozott fogalmak jelentőségét, ezzel lefegyverezték az értelmiséget.

 ***

 Jegyzet Steindl Imre művészetéhez

 A budapesti Országháza – és ez nem túlzás – a világ egyik legszebb épülete, kívül-belül páratlan építészeti csoda. Elég Budáról, vagy a Margit-hídról rátekinteni, hogy ráérezzünk, valami ősi, időtlen, rejtélyes, mitikus üzenetet hordoz, és még valamit: sajátos magyar lírát, azt az „ódon mélabút”, amit Szerb Antal fedezett fel Budapest sajátos hangulatainak leírása közben. Az Országházat ugyanaz a Steindl Imre (1839-1902) tervezte, aki a Rózsák terei kéttornyú, neogótikus, monumentális – már-már katedrálisszerű – Szent Erzsébet templomot is. A két épület hangulatában, mint két vértestvér, nagyon azonos sajátságokat hordoz. Az Erzsébet templom két impozáns tornyát, ha behelyeznénk – a komputerek világa játszi könnyedséggel oldja meg ezt – az Országház sok tornyú kompozíciójába, teljes stílusegységet tapasztalnánk: a Rózsák téri templom tornyai akár az Országház tornyai is lehetnének. Ez olyan szembeötlő, mint telihold az égen, mégis joggal kérdezem: a naponta arra járók közül hányan veszik észre ezt a bámulatos művészi pazarlást?

***

 Aki nem tiszteli az életet, nem tiszteli az állatokat sem. Aki nem tiszteli az állatokat, az embereket sem tiszteli. Aki nem képes tisztelni az embereket, nem képes tisztelni Istent sem. Aki nem tiszteli Istent, aligha üdvözül. Rövidre zárva: aki nem tiszteli az életet, aligha üdvözül.

 ***

 A fiatalok még meggondolhatják magukat: válthatnak célt, irányt. Az öregek már nem. Pontosabban szólva, onnantól kezdve vagy öreg, mikortól szembesülsz a ténnyel: nem válthatsz többé.

 ***

 Jegyzet Simone Weilhez

 Az őskiűzetés az ősparadicsomból – (ennek a világon semmi köze sem Ádámhoz, sem kígyóhoz, sem a teremtett lét egyéb kellékeihez) – az ősbűn következménye volt és az isteni „én” kényszerű kiűzetését jelenti Isten világából a teremtettségbe. Itt aztán az én-tudatú teremtmények kapják meg ideiglenes használatra Isten „énjének” egy darabját, és azt kell majd visszaszolgáltatniuk. Az egyetlen valódi értékünk ez a kölcsönbe kapott isteni tudat, amelyet az ostoba ember sajátjaként észlel, a bölcs tudja, hogy nem az övé, és visszakérik. Isten semmi mást nem kér majd tőlünk, csak ezt, azaz mindent, mert lényegében egy vagyunk kölcsönzött énünkkel.

Nem az ember űzetett ki tehát a paradicsomból, hanem az égi rend ellen lázadó istenek énje. Nekik kell megtisztulniuk, lecsendesedniük, bizonyítaniuk és bűnbánatot gyakorolniuk Istentől távol, a teremtettség száműzetésében.

 ***

 Jegyzet az idő filozófiájához

 Hogy az anyag-tér-idő hármas koordinátarendszerében működik ez a világ, azt tudjuk, miképpen az idő hármas osztatúsága is nyilvánvaló: múlt-jelen-jövő. E három időminőség egymáshoz való viszonya viszont egyike a filozófia legszakállasabb kihívásainak. Az első pillanatban azt találjuk nyilvánvalónak, hogy a jelenből lesz a múlt, de a magánélet és a történelem, mintha az ellenkezőjét sugallná: „ki mint vetett, úgy arat” – vagyis a múltból lesz a jelen. A legproblematikusabb a jelen definíciója, ilyen ugyanis nincsen valójában: a permanensen folyó időben minden pillanat vagy már a múlthoz, vagy még a jövőhöz köthető, de a jelenhez semmi, hiszen megszületése pillanatában már múlttá is válik. Robogó gyorsvonatként viselkedik az idő, az jellemző rá, hogy közeledik egy ponthoz, majd távolodik tőle, de hogy ott van, hogy ott tartózkodik, legfeljebb elvileg ragadható meg.

Azt hihetnénk tehát, hogy az idő – mint valami végtelenül hosszú cérnára felfűzött gyöngysor – szakaszolja az életet, minden eseményt és történést kegyetlen alapossággal részeire bont a múlt-jelen-jövő optikával, oly módon, hogy minden egyes gyöngyszem a tőle balra állót múltként, a jobbra állót jövőként, önmagát jelenként értelmezi. Ilyetén érvényes Herakleitos híres mondata, mely szerint senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Csakhogy a mindennapi tapasztalat cáfolja Herakleitost: ha valaki megszületik egy folyóparti faluban, ott éli le az életét, majd idős korában ott temetik el, akkor az az ember igenis egy és ugyanazon folyó mentén élt, egy és ugyanazon folyóban fürdött születéstől halálig.

És ebben van az idő óriási áldása, hatalmas szolgálata az emberi tudat részére: valójában nem szétdarabol, nem feloszt, nem differenciál, nem szétválasztja, hanem integrálja a millió és millió apró változásnak kitett folyamatokat és eseményeket. Lehetővé teszi a változatlanság megtapasztalását egy állandóan változó világ zűrzavarában. Az idő nem a múlandóságot, hanem az állandóságot képviseli a folyamatos változás közepette.

Ennek a sajátos idő-dinamizmusnak köszönhető, hogy a világ – egy folyó, egy arc, egy esemény – valódi milyenségét a maga lényegi állandóságában fel tudjuk fogni: az idő kiemeli azt, ami állandó, és jelentékteleníti mindazt, ami efemer.  

***

 A gimnazista korú fiúk két jól elhatárolható csoportba oszthatók. Az egyik azon buzgólkodik, hogy a lehető legjobban feleljen meg az apja elvárásainak, a másik mindent elkövet, hogy még csak ne is hasonlítson hozzá. E két ösztöke önmagában véve semmit nem jelent, sem pro, sem kontra nem határolja be személyiségük további alakulását: mindkét motivációs csoport azonos mértékben termel ki magából nagyszerű, tehetséges, teremtő szellemeket és szánalmas lúzereket. A papához való érzelmi viszony valójában semmit sem befolyásol a későbbi pályaíven, hacsak az érzelmi szájízt nem. Ezt viszont meglepően makacsul, akár a papa halála után is képes befolyásolni.

 ***

Jegyzet Jaspershez

 Karl Jaspersnek (1883-1969) nagyobb a híre, mint a teljesítménye. Ez a summázat akkor érlelődött ki bennem, amikor A transzcendencia rejtjeleit olvastam tőle. Azt hiszem, Jaspersnek az adta meg a szerencséjét és a világhírét, hogy egyetemi kollegáját és barátját Martin Heideggernek, egyik tanítványát pedig Hannah Arendtnek hívták. Heidegger óriás volt, Arendt pedig tehetséges, bátor, figyelemre méltóan eredeti gondolkodó. A kettőjükről sugárzó fényt – mint a Hold a Napét – szedte össze és verte vissza – persze már sajátjaként – Jaspers.

Élete során sokszor nekibuzdult a transzcendencia kérdéskörének, de – elnézést kérve a nyers fogalmazásért – mindig is nagy volt neki ez a kabát. Maga a téma különleges szellemi bútorzatot igényel, ami Jaspers esetében nem látszik adottnak. Mivel végzettségét tekintve pszichológus is, sokan C. G. Junggal is szellemi rokonságba hozzák. Nagy tévedés. Olvasva ezt a könyvét, úgy tűnik, Jaspers valójában nem értette Jungot, a komplex pszichológia szintézisteremtő erejét, az individuáció jelentőségét, mindenesetre a jungi mélyszimbólumok mibenlétét egészen biztosan nem. Pedig mindezek figyelembe vétele elengedhetetlen annak, aki transzcendenciával foglalkozik. Szememben zavarosak, pontosabban szólva erősen ellentmondásosak a transzcendencia mibenlétét taglaló fejtegetései is, és mindvégig adós maradt a transzcendencia általános, végérvényes definíciójával. Ő maga keresztény – a felesége volt zsidó –, mégis árulkodóan gyakran keresztényellenes szólamokat ereget, sok történelmi bűnért mintha magát az Újszövetséget tartaná felelősnek. Az Ószövetséget sohasem. Érezhetően ismerte és figyelte a politikai széljárást, élete végéig nem szűnt meg antifasiszta kirohanásokkal fűszerezni írásait.

Azt el kell ismernem, hogy nyelvezete könnyed, jól érthető, kerüli a felesleges szakkifejezéseket, tud az érthetőség territóriumában maradni, ami bizony nem mindig mondható el Heideggerről. Viszont ez a jól érthető nyelvezet nem hordoz semmi eredeti filozófiát, újdonságszámba vehető információt.

Könnyed nyelv, könnyed gondolatok: íme az álnagyság természetrajza.