vissza a főoldalra

 2010.05.21. 

MIÉP-es dohogásaim az új Országgyűléshez

A magamfajta bigott konzervatív számára nem éppen vonzó perspektíva a forradalom, mint társadalmi metamorfózis, mégis őszintén kívánom Orbán Viktornak és az ő kormányának, hogy politikai ígéreteik – mint egykoron az Úr Igéje – váljanak tetté: ha ez kell a magyar megmaradáshoz, hát legyen az újonnan alakult parlament „forradalmi Országgyűlés”. Talán csak én hallom bele, régi, MIÉP-es füleimmel, de úgy érzem, ebben a szokatlan, ellentmondásos szókapcsolatban – „forradalmi Országgyűlés” –, amely nem kevesebbet, mint kaotikus rendet jelent, van némi utalás Csurka István visszatérő, sok év óta hangoztatott követelésére, az alkotmányozó nemzetgyűlésre. Valószínűleg olyan orbánviktoros módon kell elképzelnünk ezt is, mint korábban a „kormányváltásnál több, de rendszerváltásnál kevesebb” szlogent. Az elkövetkező napokban összeülő, Fidesz többségű új parlament „mandátum újraosztásnál több, de alkotmányozó nemzetgyűlésnél kevesebb” lesz. Ezért neveztetik forradalmi Országgyűlésnek. Én mindenesetre szimpátiával figyelem ezeket az úgynevezett forradalmi eseményeket.

 Szeretnék tárgyilagos és méltányos lenni azzal a politikai erővel szemben, amely mellé a magyarság többsége letette a voksát. Tudom, hogy Orbán forradalmi Országgyűlésének még csak érintőlegesen sem lehet köze Spartacus, Cromwell, Robespierre, Lenin, Trockij, Bela Kun vagy Pol Pot meglódult forradalmi fantáziájához, nem ezekre hajaz, amikor forradalmiságot emleget. Egyszerűen a gyökeres, alapos, mindenre kiterjedő, következetes, szigorú – vagyis radikális – rendcsinálást érti a forradalmi alatt. De mivel a mai közbeszédben a radikális minősítés vállalhatatlan szélsőség, inkább forradalminak nevezi kormányát, mert a politikai korrektség neoliberális szokásrendje szerint a forradalom sohasem szélsőséges. (Legfeljebb sajnálatos.) Mindenki úgy csinál, mintha az elmúlt kétszáz évben nem a forradalmak gyilkoltak volna halomra milliókat, hanem a radikálisok. Szemenszedett hazugság, de azt hiszem, kissé eltértem a tárgytól.

Amikor az MDF 1990-ben a tavaszi nagytakarítás ígéretével ámított minket, lényegében ugyanarról beszélt, amit 2010 politikai nyelvén forradalmi Országgyűlésnek mond a Fidesz. Érdekes és árulkodó stiláris különbség, amely a maga kézzel fogható plaszticitásában érezteti, hogy közben elmúlt húsz év. A kitűzött cél ugyanaz maradt, de a levezénylés fogalmi nyelvezete megváltozott. Én mindenesetre boldog lennék, ha nem csak ez változott volna, de vannak félelmeim, hogy az alaphelyzet is ugyanaz, mint húsz éve volt: amint a tavaszi súrolókefés, hypós, forróvizes nagytakarítás elmaradt a paktumot kötő, haldokló Antall, Isten tudja miféle titkos megfontolásai miatt, netán az új Országgyűlés meghirdetett forradalmisága is hamar elcsendesedik, és alakul át önelégült, vitázó képviselő urak T. Ház-beli teaklubjává? Nem azt mondtam, hogy ez így lesz, csak azt mondtam: netán. Ugyanis, ha valamit megtanultam Szabó Dezsőtől, az a magyar balekság túl nem hangsúlyozható veszélye, az, hogy mi mindig kikaparjuk a tűzből a gesztenyét, de az mindig másé lesz, soha nem a mienk!

Emlékezzenek vissza: A Rákóczi-szabadságharcot Habsburg, szerb, horvát ellenségeink eredményes fegyverbarátsága és hazánk területei iránt érzett csillapíthatatlan éhsége verte le. 1849-ben viszont az oroszokat vette igénybe ugyanerre a magyarok jövője miatt mindig aggódó Habsburg-család. 1918 szükséges és elkerülhetetlen magyar forradalmát Kun Béla sikkasztotta el, aztán 1919 őszétől az őt elzavaró keresztény kurzus folytatta az elsikkasztást. 1944 októberében a nyilasok és a németek elsikkasztották Horthy utolsó lehetőségét, hogy kilépjünk a háborúból. 1945-től a moszkvai négyesfogat dirigálta, gátlástalan kommunista párt négy évtizedre sikkasztotta el a normális nemzeti lét lehetőségét. 1956 után Kádár a „legvidámabb barakk” szellemi atyja volt a forradalom hatékony elsikkasztója, sőt kiradírozója még a fejekből is. 1990-ben nem is az ellenség, hanem Antall – a választásokon győztes MDF elnöke maga! – volt az, aki elegáns paktummal adta el húsz évre a magyar kibontakozás minden esélyét a rajtunk élősködő balliberális érdekszférának.

Itt tartunk most, az Antall-paktum huszadik évében, a legteljesebb gazdasági kilátástalanságban, kifosztva, himbálódzva a semmi ágán. És ekkor egy nem várt és nem remélt súlyú, össznépi felhatalmazással rendelkező párt ígéretet tesz nekünk: az ő regnálásával igenis a „nemzeti ügyek” lesznek középpontban az új, „forradalmi Országgyűlés” törvényalkotási napirendjén. El lehet azt képzelni, hogy ne drukkoljunk nekik, és ne kívánjunk eredményes munkát?

A történelem egyetlen tanulsága, hogy a dolgok végül is mindig igazodnak az isteni rendhez, de ennek az igazodásnak van egy fájdalmas hátulütője: az emberi élet léptékeivel nézve kínzóan lassú a folyamat. Hogy itt – az antalli paktumtól Orbán forradalmi Országgyűléséig – most volt egy kis kitérő, egy hurok, amely húsz évvel vetette vissza az eseményeket, csak a mi egyszemélyes, halandó logikánk szerint katasztrofális. Amúgy szinte teljesen jelentéktelen kis csúszás csupán. Persze csak akkor, ha valóban komolyan vehetjük az új kormány elszántságát, ígéreteinek következetes megvalósítását. Ha nem ez fog bekövetkezni, akkor az antalli váltóállítás nem csupán 20 évre, de esetleg kétszer vagy háromszor annyira fog kihatni, és akkor a mi életünkben már csak ez a gyurcsányos-kókás-demszkys dagonya marad, ami most van.

Hogy ne legyen így, ma egyedül a Fidesz felelőssége. Ezzel a hatalmas történelmi kihívással Orbán is, a koalíciós Semjén is tökéletesen tisztában van. Talán azzal is, hogy a zilált „nemzeti ügyek” rendbetétele túl nem becsülhető jelentőségű lenne, és sikeres végrehajtás esetén a Fidesz jó néhány korábbi botlását – (pl. kivonulás a trianoni megemlékezésről) – nem szerencsés döntését egyszer s mindenkorra megbocsátaná.

Hogy lélekben MIÉP-esként miért bízom ennyire a Fidesz-KDNP koalíció ígéreteiben? Mi egyebet tehetnék?