vissza a főoldalra

 2010.05.28. 

Mesés képek mestere

Rényi Krisztina illusztrátor, grafikusművész a budapesti Képzőművészeti Főiskolán diplomázott 1983-ban sokszorosított grafika szakon, mesterei Raszler Károly és Kocsis Imre voltak. A sokféle technikában, műfajban (szitanyomat, litográfia, rézkarc, akvarell, olajfestmény, freskó) is otthonosan mozgó művész. Alkotásai rendszeresen szerepeltek az Országos Grafikai Biennálékon, az Egri Országos Akvarell Biennálén, az Art’éria Galéria által szervezett kiállításokon, a Szentendrei Grafikai Műhely és Képtár itthoni és külföldi tárlatain, a Nemzetközi Könyvfesztiválokon, a Magyar Illusztrátorok Társaságának kiállításain. A ‘80-as évek közepétől rendszeresen illusztrál, főként gyermekkönyveket, versesköteteket. 2000-ben a nemzetközi gyermekkönyvnap plakátjának illusztrációját készítette el, míg a plakát írói üzenetét Janikovszky Éva írta.

 Május 7-én, 17 órakor nyílt meg a Rényi Krisztina grafikusművész meseillusztrációit és festményeit bemutató Képes mesék – mesés képek című kiállítás a Szentendrei Képtárban. A tárlat július 4-éig tekinthető meg. A kiállításról, pályájáról, s arról, hogy milyen is egy jó gyermekkönyv-illusztráció, a művésznőt kérdeztem.

 – Miként és miből válogatta össze a kiállítás anyagát?

 – 2009 nyarán, mikor a szentendrei művészek számára rendeztek egy kiállítást, a festményeimet állította ki a képtár. Ezt követően vetődött fel az ötlet, hogy hozzunk létre egy ilyen kiállítást. Itt elsősorban nem az önálló grafikáimat és festményeimet állítottam ki, hanem illusztrációim legjavát. Eddig majd’ 70 könyvet illusztráltam, s ezeknek a munkáknak egy szűk válogatása, keresztmetszete lett kiállítva a képtár négy termében. Tehát a hely nagyságához is igazodni kellett. Arra törekedtem, hogy fontosabb munkáimat láthassa a nagyközönség.

 – Meseillusztrációkat láthatunk, ez azt jelenti, hogy ez a kiállítás a gyermekeknek szól?

 – Nem csak nekik, ezért használtam a nagyközönség kifejezést. Ez az első olyan vállalkozása a képtárnak, ami egy családbarát kiállításra összpontosít. Meg akartuk szólítani a gyermekeket, az iskolákat, az óvodákat, hogy minél többen látogassák a kiállítást, ezért nincs külön célközönsége a kiállításnak.

 – A magyar népmeséknek elvont a jelképrendszerük, ez mennyiben nehezíti meg az illusztrációt?

 – Számomra ez nem akadály, mert pontosan a népmesék illusztrálását kedvelem a legjobban. Ez természetesen elsősorban a magyar népmesékre vonatkozik, mert azokkal foglalkoztam a legtöbbet. A ’80-as években behatólag tanulmányoztam a magyar népmesék világát, jártam Molnár V. József néplélekrajz-kutató előadásaira is, mert nagyon érdekelt ez a téma.

 – Ez az említett jelképrendszer a régi magyar hitvilágból táplálkozik?

– Természetesen: a népművészetből, a régi magyar hitvilágból, s annak szimbólumaiból. Nagyon érdekes, hogy mikor 2008-ban Bolognában részt vettem a nemzetközi könyvvásáron, s az iráni illusztrátorok megtekintették a Táltos Jankó népmesekönyvhöz készített illusztrációimat, megdöbbentek azon, hogy a rajzolt ruhákon mennyi minden hasonlít az iráni népművészeti motívumokhoz.

 – Tehát itt is él a népek közti rokonság?

 – Igen, és sokan mondják, hogy az irániakon kívül a mai Kína egy bizonyos részével is szoros kapcsolat fedezhető fel, ha a népmesék, a népművészet világát kutatjuk.

 – Mi a titka annak, hogy – ezt olvastam – az ön képei önállóan is megállják a helyüket, s nem csak a szövegek mellett?

 – A kiállításon látható néhány saját grafikai alkotásom – itt sokszorosított grafikáról kell beszélni – és a festményem is. Ezek egyértelműen önállóan is megállják a helyüket. Az illusztrációk azért mégiscsak egy szöveghez készülnek. A kedves műítészek arra gondolhatnak: annyira színvonalasan alkotok, hogy illusztrációim önálló művek is lehetnek. Még ma is él egy olyan felfogás, miszerint az illusztráció csak a kisgyerekeknek szól, egyszerű ízlést követ, s pénzkereső munka. Számomra a mesekönyvek illusztrálása ugyanolyan fontos, mintha egy önálló grafikai, vagy festészeti munkán dolgoznék. Munkám során meg szeretném változtatni azt a rossz szemléletet, mely szerint a könyvillusztrálás csak mellékes „pénzkereső” munka az önálló grafika mellett. Remélem eddigi műveimmel bebizonyítottam, hogy illusztrációkkal is lehet ugyanolyan értéket létrehozni, mint bármely festmény, vagy grafikai alkotás esetében. Gondoljunk csak bele, hogy az egész középkori festészetet illusztratív festészetnek nevezhetjük. Mint köztudomású, a középkor embere úgy általában nem tudott olvasni, ám az ebből adódó hiányt többnyire pótolta az a tény, hogy a középkori ember tudás- és ismeretanyagát nagyban gazdagították azok a vizuális és spirituális információk, melyeket a szakrális terek ábrázolásai, a bibliai történetekből vett elbeszélő jellegű templomi falfreskók jelentettek. A középkor festői ezt az illusztrációs munkát olyan magas színvonalon végezték, hogy ma csak úgy lehet bejutni a Giotto freskóival díszített Scrovegni-kápolnába, ha a kívánt látogatási időpont előtt legalább egy hónappal bejelentkezünk.

– Ön Andersen-diplomás, Ferenczy Noémi-díjjal is kitüntetett művész. Ám ezt a kiállítást – ahogy olvastam – egy fillérrel sem támogatta a Magyar Képzőművészeti Alap.

 – Egy sajtóhibáról van szó. A Nemzeti Kulturális Alapról van szó, ám én nem is szerettem volna, ha az NKA támogatta volna a kiállítást, mert magam is kurátor vagyok az Iparművészeti Kollégiumban. A képtár a Közművelődési Kollégiumnál pályázott, s onnan tényleg nem kaptak pénzt. Ennek okáról vi-szont nincs tudomásom. Bizonyára sok volt a pályázó, s kevés a keret.

 – Akkor másként teszem fel a kérdést: grafikusokat, illusztrátorokat szoktak támogatni, menedzselni Magyarországon?

 – Erről még nem hallottam. A Nemzeti Kulturális Alapnál lehet pályázni, de nekem nagy szívfájdalmam, hogy nincs egy önálló, gyermekekkel foglalkozó kollégium. A mostani szerkezetbe sehova se illik bele a gyermek világa. Az Irodalmi Kollégiumnál a nagy irodalmi művek mellett elsikkadnak a gyermekeknek szánt művek, s ez a helyzet a Képzőművészeti Kollégiumnál is. Jó lenne, ha a mostani kormányzat úgy módosítaná a struktúrát, hogy legyen egy gyermekekkel foglalkozó önálló kollégium, ahová pályázni lehet.

 – Régebben, 1990-ben úgy működött a rendszer, hogy egy adott kiadó – a gyermekirodalomnál a Móra – megbízott valakit, hogy illusztrálja az adott könyvet?

 – Ezen a téren most sincs nagy változás. Nagyon sok önálló kiadó létezik, aminek a fiatalság a célközönsége. Annak idején csak a Móra Ferenc Könyvkiadó fedte le ezt a terepet, így én is ennél az intézménynél dolgoztam majd’ 10 évig. Akkor szinte csak fekete-fehér illusztrációkra kaptam megbízást.

 – Ez nehezebb, mint a színes munka?

 – Attól függ, hogy milyen formában illusztrálunk. Én ennek a fekete-fehér formának minden lehetőségét kihasználtam. A Képzőművészeti Főiskolán a sokszorosított grafika szakot végeztem, s ott megtanultam a litográfiát és a rézkarcot. A litográfia eredeti kőnyomatot jelent, s egy érdekes, kihalófélben lévő technikáról van szó, mert a kőnyomtatáshoz megfelelő kő az egész világon csak a solnhofeni medence közepén, egy 2000 x1500 m-es körzetben fordult elő. Sajnos mára egyre kevesebb palát sikerül kitermelni. Tehát litográfiával, rézkarccal, önálló tollrajzzal is készítettem fekete-fehér illusztrációkat könyvekhez. Sajnálom, hogy ezekből nincs kiállítva, s alig látni fekete-fehér könyvet. Régebben nem csak gyermekkönyveket illusztráltak, hanem nagy hagyománya volt – pl. az Európa Kiadónál – a rézkarcos, és egyéb fekete-fehér illusztrációknak a felnőtteknek szóló könyveknél is.  

– Nem csak magyar mesekönyveket illusztrál. Ha pl. egy német mesekönyvről van szó, akkor ahhoz művelődéstörténeti, vagy néprajzi tanulmányokat is folytat?

 – Nem minden esetben. A legutóbbi német mesekönyv kará-csony ünnepéhez kapcsolódik, s a címe: Karácsonyi nyúl. Itt csupán arra ügyeltem, hogy a házak német jellegűek legyenek. Voltak olyan mesekönyvek, melyekhez nagyon komoly tanulmányokat folytattam. Itt kell kiemelnem Feuer Mária Sárkánymese c. művét, aminek illusztrálása a Francia Intézet Octogon-nagydíját nyerte el 2003-ban. Az indiai mitológián és filozófián alapuló írás már-már nem is a gyerekeknek szól. Egy filozófiai műről van szó, s ezért alaposan tanulmányoztam az indiai kultúrát, művelődéstörténetet, sokat jártam a Kelet-Ázsiai Múzeum könyvtárában.

 – Ez azt jelenti, hogy külföldön is ismert a neve?

 – Kétségtelen, hogy az Andersen-diploma és az Octogon-nagydíj ismertséget hozott számomra, de mégis egy nemzetközi kulturális piacról van szó, s igen nehéz olyan helyzetbe kerülni, hogy komoly francia kiadóknak dolgozhassak, bár ez is terveim között szerepel.

 – Mikor döntötte el, hogy rajzoló lesz?

 – Szüleim elmondása szerint, és amióta csak emlékszem, mindig rajzoló szerettem volna lenni, gyűjtöttem a mesekönyveket, melyeket jobban szerettem a játéknál. Így óriási képeskönyvgyűjteményem van a világ minden tájáról. Rajzolni is szerettem az általános iskolában. Később is természetes volt, hogy erre a pályára menjek, a főiskolára, grafikai szakra. Kisgyerekként verseket is írogattam, s azokat általános iskolában elő is adták. Osztályfőnököm meg is haragudott rám, hogy nem irodalmi pályára léptem. Terveim közt szerepel egy olyan mesekönyv, aminek én vagyok az írója és illusztrátora is.

 – Mennyire van keletje ma a mesekönyveknek? Nem szorította ki a gyermekirodalmat a televízió?

 – Bár a televízió nagy konkurencia, még mindig hatalmas piaca van a mesekönyveknek. Sok kiadó állt rá a mesekönyvekre, de azt nem hiszem, hogy mindenki meg tud ebből élni. Európán belül Franciaországban a legnagyobb a mesekönyvek iránt az érdeklődés. Bízom benne, hogy Magyarországon is megmarad a kereslet a mesekönyvek iránt, hiszen a könyv egy tárgy is, és így nem mindegy milyen a külseje, a minősége. Tehát az illusztrátor felelőssége is az, hogy egy könyvet kézbe vesz-e az érdeklődő.

 – Említette, hogy sok kiadó akar megélni a gyerekeknek szóló irodalomból. A mennyiség nem megy a minőség rovására?

 – Dehogynem. Jó gyermekkönyv-illusztrációt nem lehet félszívvel, mellékesen készíteni. A mai illusztrációk sokszor harsányak, színesek, ugyanakkor felszínesek is. A sok fontos mellett azért jelenhetett meg az igénytelen is, mert a kiadók egy része csupán üzletet lát bennük. Sajnos vannak olyan minőségi könyvek, amelyek elsikkadnak a könyvesboltokban.

 – Pedig elég nagy felelősség gyermekeknek rajzolni, hiszen ezzel befolyásolja képi világukat; a vizuális kultúra fejlesztéséről van szó.

 – Ez az igazi felelősség. A könyvek olyat is el tudnak mondani a gyerekeknek, melyekre sem a rajzfilmek, sem az internetes játékok nem képesek.

 – Több nemzetközi díjat is nyert. A zsűri tagjai – gondolom – mind felnőtt, hozzáértő művészek voltak. A célközönségtől, a gyerekektől milyen visszajelzéseket kapott?

 –Régebben Bolognában átadtak egy olyan díjat is, amiről egy gyermekzsűri döntött. Nem tudom, hogy miért szüntették be. Jó lenne, ha nálunk is létezne egy ilyen elismerés és a gyerekeket bevonnák a bírálatba. Amikor író-olvasó találkozókra megyek a saját könyvem kapcsán, akkor nagyon boldog vagyok, mert kedvező visszajelzéseket kapok. Ez a kiállítás arra is szolgál, hogy megtudjam: miként vélekednek a gyermekek a rajzaimról.