vissza a főoldalra

 2010.05.28. 

Az ismét emelkedő nemzet

Május 14-én végigültem a televízió előtt az új parlament megalakulásának teljes menetét. Sólyom László, Schmitt Pál és Orbán Viktor ünnepi beszédében egyként kitért a mostani esemény és a húsz évvel korábbi, az Antall-kormány megalakulása körüli idő kihívásainak ijesztő és tanulságos párhuzamaira. Nekem ugyanakkor egy még korábbi korszak – 1956 – süllyedő, felejtődő napjai, nevesen Németh László klasszikussá patinásodott kis írása, az Emelkedő nemzet jutott hirtelen eszembe. Az öröm és a csodálat afelett, hogy a szürke, sztalini reménytelenség televényét egyszer csak lerázta magáról a nemzet, elkezdett emelkedni, és fölé emelkedett mindennek. Németh László áhítatos döbbenettel állapította meg „előbb halk remény, aztán a bizonyosság formájában, hogy a magyar a rend ellenére, amelybe beleszorították, emelkedő nemzet”. Az a rend persze, amiről ő beszél, a Rákosi-korszak véres aljasságáradata, hazugságainak spanyolcsizmája volt. A Horn–Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai által meghonosított rend, amelynek meghaladását Orbán Viktor tartja életcéljának – reméljük nem csak szavakban! –, nem volt annyira véres, talán nem is annyira aljas, mint az ötven évvel ezelőtti mozgalmi idők, de összehasonlíthatatlanul cinikusabb, rámenősebb, gátlástalanabb, harácsolóbb és kártékonyabb.

Döbbenetes dolog – és nem csupán erkölcsileg, de politikailag, társadalmilag, gazdaságilag, jogilag is –, hogy ha az elmúlt években ebben az országban bármiféle állami kis vagy nagy beruházás kezdődött, ott a korrupció, a lopás, a sikkasztás olyan korábban sosem látott, önző hatékonysága jelent meg, amely túllépett minden racionalitást. A 100 milliós „végkielégítést” lenyúló BKV-s Szalainé – akiről fizimiskája alapján még egy érettségit sem feltételezek, de azt igen, hogy a pártállam idején a legnagyobb hangú, ideológiailag megingathatatlan elvtársnők közé tartozhatott – és tucatnyi társa valójában milliárdos nagyságrendeket loptak el, jogilag szentesített keretek, exlex viszonyok között. De hagyjuk a BKV-t, hiszen minden állami beruházás a kincsvadászat terepe lett: a budapesti fürdőigazgatóság ügyei, Hagyó elvtárs a közterület- fenntartó által kifizettetett tíz- és százmilliói, a pécsi egyetem, a nemzetvédelmi egyetem, a HM logisztikai központjának gyanús pénz-ügyletei, a Margit-híd felújítása körül kámfor-rá lett milliárdok, a csepeli szennyvíztisztító áttekinthetetlen, 200 milliárdos (!) beruházásának kérdései, sőt a napokban még a BRFK Teve utcai székházában is házkutatást tartott az ügyészség, mert alapos gyanúja egy pénzügyi visszaélésnek! Nem hiszem, hogy erre valaha is lett volna példa a magyar rendőrség történetében. Aztán ott vannak a sztrádaépítések áldozatai, a soha ki nem fizetett alberuházók, kisvállalkozók százai, akik az ügyesen megcsinált bankokráciában még csak jogi segítségre sem számíthatnak. A mai lopásokhoz képest az első fecske, Tocsik Mártika kispályás próbálkozása csak megmosolyogtató ártatlanság. Valaha az ilyen állapotok csak a földgolyó másik felén, Panamában voltak elképzelhetőek, innen a panamázás kifejezés, amelyet mára nyugodtan leválthatunk a pestizés igével.

Nem vagyok sem közgazdász, sem bankár, előfordulhat, hogy tévedek, de most mondok egy meglepőt: a magyar társadalmi megfeneklés, a légkör, a szegénység, a kilátástalanság nem attól van, hogy eladósodtak az emberek, kizárólag attól, hogy gátlástalan gazembereknél adósodtak el, olyanoknál, akik a profit reményében semmitől sem riadnak vissza. Nekik nem érdekük, hogy az adósnak segítő kezet nyújtsanak nagy bajában, a számlát benyújtják, és az utolsó csepp vérig kisajtolják, elárverezik, megszerzik, ami „törvényesen jár nekik”. Igen, a magyarországi bankok hozzáállására gondolok. Emlékeztetnék rá, hogy az átlag amerikai jobban el van adósodva, mint mi, mivel generációk óta hitelkártyákra építi a jelenét és a jövőjét. Az FBI szemében az a pasas gyanús, akinek nincs adóssága: ki ez?, mi ez?, honnan jött? Furcsa természetű hatalom a pénz, ez a nyomdaipari termék, mert az sem baj, ha semmi valós érték nincsen mögötte, sem arany, sem kellő mértékű termelés, ha van iránta bizalom, akkor működik és áldást hoz. De ha elszáll a bizalom, elértéktelenedik az arany is. Azt tudjuk, hogy a világ tőzsdéi és bankrendszerei a mindenkori bizalomra, a jövőbe vetett hitre – tulajdonképpen információkra – épülnek, és elég egy félreérthető adat, egy szándékos vagy véletlen anomália, és dől össze minden.

A kiváló Róna Péter professzor, üzenve az új kormánynak, a Magyar Nemzetben közzétett egy tanulmányt arról, hogy valójában milyen egyszerűen, hatékonyan és költségmentesen át lehetne váltani a családok tragédiáját hozó devizahiteleket – (azokat, melyeket reggeltől estig szajkóztak a tévéreklámok, a lelkiismeretlen „szakértők”, és beleugratták magyar családok százezreit egy olyan adósságcsapdába, amelyből saját erővel nem tudnak kikecmeregni) – forinthitelekre. A bankok egyoldalúan akkor és úgy módosítják az ügyfelekkel kötött korábbi szerződéseket, ahogyan az nekik jó, ami lehetővé tette a banki kockázatok átruházását a szerencsétlen lakosra. Erről a banki etikáról írja Róna Péter: „Ez közönséges – társadalmilag elfogadhatatlan és a világon egyedülálló – lopás, aminek a leendő kormány remélhetőleg nagyon gyorsan véget vet.” A professzor optimizmusa megalapozott, ugyanis: „A fentiekben  vázolt megoldás nem kerülne semmibe sem az államnak, sem a háztartásoknak, de még a bankoknak sem, ha a jelenlegi szemfényvesztés helyett a gazdasági valóság szerint számolnak.”

Miről is van itt szó? A szemfényvesztést, a hazudozást, a mellébeszélést, a másik érdekeinek gátlástalan lábbal tiprását – vagyis mindazt, amit neoliberális doktrínerjeink és milliárdossá privatizálódott exkommunistáink meghonosítottak e hazában – a leghamarabb és a leghatározottabban ki kell irtani a társadalmi gyakorlatból. A kommunistákat, szocialistákat el kell felejtenünk, de ennél is fontosabb, hogy többé a kormányrúdnak még a közelébe engedni sem szabad őket. Már leszerepeltek.

Az Emelkedő nemzetben Németh László, miután szétnéz maga körül, és számba veszi a nemzetre acsarkodó veszélyeket, ezt írja: „Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, hogy mit lehet itt elveszíteni.”

Igen, látjuk, hogy mindent el lehet veszíteni, és csak remélni tudjuk, hogy az új kormány és az új Országgyűlés is látni fogja.