vissza a főoldalra

 2010.03.05. 

A lengyel példa

Zsille Gábor költő, műfordító, publicista 1972. március 2-án született Budapesten, Arany Jánossal egy napon. 1990-ben érettségizett az Arany János Gimnázium angol tagozatán. 1990-1997 között katolikus teológiai tanulmányokat folytatott. 1998–1999 folyamán a Magyar P.E.N. Club titkáraként dolgozott. 2000-től 2004 elejéig Krakkóban élt. Jelenleg ismét Budapesten lakik. A Magyar Írószövetség választmányi tagja, a Műfordítói Szakosztály elnöke, az Új Ember című katolikus hetilap munkatársa. Négy önálló verseskötete jelent meg: Kihűlő, északi nyár (Fekete Sas Kiadó, 1998.) Elúszik, beköszön (Balassi Kiadó, 2002) Gondolj néha Zalalövőre (Parnasszus Könyvek, 2005 ; a kötet fülszövegét Bella István írta.), Amit kerestünk (Duna-part Kiadó, 2009). Prózája: Krakkói jegyzetek – kultúrcsevej (Napkút Kiadó, 2007). Tanulmánykötete: „Isten magyar népének szolgája” – Kuklay Antal élete vallomásai és írásai tükrében (Új Ember Kiadó, 2005). Mindmáig tizennyolc kötet műfordítása jelent meg angol, illetve lengyel nyelvből, szerkesztőként nyolc kötet megszületésénél bábáskodott. 800-nál több alkalommal publikált országos lapokban, folyóiratokban. 2006-ban Móricz Zsigmond Ösztöndíjban, 2008-ban Bella István-díjban részesült. „Ha nincs ötvenhat” c. verséért a székesfehérvári Vár című kulturális folyóirat, ill. a határon túli magyar írók szervezete részéről a 2006-os év legjobb 1956-os témájú verse elismerést kapta.

 – Idegen nyelvek, teológia, irodalom. Jól látom, hogy ezek határozták meg pályáját, hivatását?

 – Meglehet. Mindig meghökkenek, amikor ilyen summás megállapításokkal illetnek engem és költészetemet, mert munkám közben nem foglalkozom önmagam meghatározásával, vagy egy írói-költői táborba való besorolásával. Vannak irodalomtörténészek, akik szinte mániákusan besorolják az alkotókat egy-egy csoportba, s mindenféle címkéket tapasztanak rá. Izgalmas és szép, de ugyanakkor veszélyes dolog az irodalmi senkiföldjén mozogni, mert nem kecsegtet sikerrel. Kedvelem a következő bölcsességet: „aki verset ír, általában nem kedveli a kitaposott utat.”

 – Ez azt jelenti, hogy a költészetben nem volt sosem példaképe?

 – Voltak példaképeim, de epigon soha nem akartam lenni. Ha egy költő valóban a saját útját kívánja járni, akkor egy szerencsés, jól időzített pillanatban el kell szakadnia a példaképeitől. A példakép csupán egy ugródeszka, amelyről a fiatal, szárnyát bontogató költő elrugaszkodhat. Az tehát káros, ha valaki hosszan megmarad a példaképei árnyékában. Ez vezet az epigonná váláshoz. Kamaszkorom meghatározó olvasmányélménye volt Csoóri Sándor és Bella István költészete. Később, amikor huszonéves voltam, Piliniszky János és a lengyel irodalom óriásai ragadtak magukkal. De meg kell említeni, a nagy orosz Nobel-díjas költőt, Joszif Brodszkijt is.

 – Nem csak Brodszkijról, de azokról a lengyel költőkről is igen keveset tudunk, akiknek műveit ön lefordította. Egyáltalán: alig ismerjük a lengyel kultúrát. Pedig négy lengyel irodalmi Nobel-díjast sorol fel a lexikon.

 – Így van. Az első Henryk Sienkiewicz, a Quo vadis? szerzője. Őt követi sorrendben Wladyslaw Reymont, a Parasztok című regényciklus alkotója, majd 1980-ban Czeslaw Milosz és 1996-ban Wyslawa Szymborska kapott Nobel-díjat. Tehát két író és két költő.

 – A felsoroltak, Sienkiewiczen kívül, még az irodalmi köztudatban sem élnek annyira, mint egy nyugati, tengerentúli alkotó. Mi ennek az oka?

 – Valóban keveset tudunk a lengyel irodalomról. Budapesti, diplomás emberek nem tudnak megnevezni egy kortárs lengyel festőt vagy szobrászművészt. Nagy hiányosságaink vannak. Azért, hogy ilyen keveset tudunk egymásról, elsősorban a globalizációt és a korlátolt, ostoba Amerika-majmolást kárhoztathatjuk. Bármelyik középszerű amerikait rajongásig szeretjük – a média hatására - , miközben a körülöttünk élő népek kultúrkincseiről tudomást sem veszünk. Ma mindenki a multikulturalitásról és a nyitottságról szónokol, mindenféle távoli nyelveket tanulunk, ugyanakkor alig tud valaki szlovákul, románul, horvátul vagy szerbül. A szomszédaink nyelvével, helyzetével kevesen törődnek. Pedig olyan szomszéd államokról van szó, melyekben szerencsére még mindig szép számmal élnek magyarok. Fogalmunk sincs arról, hogy mi történik tőlünk 200 kilométerre Pozsonyban, miközben gondolkodás nélkül támogatjuk az afrikai éhezőket és távoli országok bajbajutottjait. Szép gesztus ez is, de azért egy egészséges szemléleten nyugvó sorrendet is fel kell állítani.

 – Mikor is tértünk le a helyes útról? Hiszen nem volt ez mindig így.

 – Mára elfelejtettünk, hogy a XIV. század végétől, tehát Nagy Lajos király lánya, Szent Hedvig korától egészen a felvilágosodásig a magyar szellemi élet első számú iránytűje, tájékozódási pontja Krakkó volt.

 – Ezt követte Párizs?

 – Nem, mert még volt egy „bécsi állomás” az 1700-as években: a testőrírók, a felvilágosult abszolutizmus korában. Batsányi Jánosék viszont már Párizsra „vetették vigyázó szemüket”. Előtte viszont Krakkó volt a szellemi központ. Ennek több oka is volt. Az egyik: Szent Hedvig megalapította a városban a Jagelló Egyetemet. Gyakran hangoztatjuk, hogy az első magyar egyetemet Nagy Lajos alapította Pécset. Arról viszont szemérmesen hallgatunk, hogy ez az egyetem két tanév után „becsődölt”, mert a magyar nemesség nem íratta be oda a fiait tanulni. A Jagelló Egyetem 1394 óta folyamatosan működik, s körülbelül 200 éven keresztül az ott tanuló diákság negyede magyar volt. A háromfelé szakadt magyar hazában a nemesember Bécs és Krakkó közül választhatott, ha fiát egyetemre akarta küldeni. Bécsett nem kimondottan hazafias szellemben folyt az oktatás. Így a legközelebbi szabad, szellemileg nyitott egyetem Krakkóban működött. Ha valaki ki szerette volna adni a kéziratát, akkor Bécs, Gyulafehérvár és Krakkó nyomdája közül választhatott. A magyar hazafiak számára az erdélyi és a krakkói nyomda jöhetett szóba, hiszen Bécsben a császári cenzúra mindent ellenőrzött. Hogy a két szabad nyomda közül ki melyiket választotta, azt végső soron a távolság döntötte el. Így történt, hogy a XVI. században a legfontosabb magyar könyveket Krakkóban nyomtatták. Balassa Bálint versei, Bakfark Bálint lantművei, a legfontosabb katolikus teológiai munkák, útirajzok mind-mind a krakkói nyomdában készültek. Így lett a város a magyar művelődéstörténet egyik központja. Akkoriban a Jagelló Egyetemnek húszezer diákja volt. Gondoljunk bele: ennyi diák egy középkori városban, s ebből ötezer magyar! A felvilágosodással Krakkó szerepe folyamatosan hanyatlott. Még egy tévhitet szeretnék eloszlatni. A gondolkodó ember rájön: sok minden nem úgy van, ahogy az iskolában tanítják. Azt tanultuk, hogy Villon a párizsi egyetemre járt. Ez azért nem felel meg a valóságnak, mert akkor Párizsnak még nem volt egyeteme. A középkori terminológia szerint az az intézmény számított egyetemnek, amely teológiai karral is rendelkezett. Villon korában ilyen nem volt. Így a nagy francia költő csupán a párizsi akadémiára járt. Európában elsőként a Jagelló Egyetemen volt teológiai kar, Szent Hedvignek a pápánál való közbenjárása révén. Hedvig a családi ezüstjét beolvasztva pénzt veretett, hogy megfelelő tanári kart toborozhasson.

 – Március 23. a lengyel–magyar barátság napja. Nem tudok arról, a tévécsatornák ilyenkor ontanák a lengyel filmeket, vagy a témáról stúdióbeszélgetések lennének.

 – Azért van egy kivétel, a Duna Televízió egész napos műsorfolyamattal tiszteleg az emléknap alkalmából a lengyel nép előtt. Ez egy újkeletű dolog: 2006-ban állapodott meg a magyar és a lengyel köztársasági elnök az emléknapról, s ezt mindkét ország törvényhozó szerve jóváhagyta. 2006 márciusában Győr egyik terén egy szép Bem József-szobrot állítottak. Ezen az ünnepen mindkét államfő jelen volt, s az ünnepi pillanatban elhatározták, hogy a lengyel-magyar barátságnak legyen egy állandó emléknapja. Ez a dátum nem kötődik évfordulóhoz: közmegállapodásról van szó.

 – Lehet-e beszélni ma egyáltalán ilyen barátságról? S melyik fél ápolja jobban ezt a kapcsolatot?

 – A lengyelek. A Jóisten a tenyerén hordott, mert négy éven át Krakkóban élhettem. Azóta is járom Lengyelország tájait, s általános tapasztalatom, hogy még egy tízéves kisgyerek is elszavalja saját nyelvén a kis versikét: „lengyel, magyar két jó barát, / együtt harcol s issza borát.” Sok lengyel ezt magyarul is tudja. Nálunk ez a kis vers már nem él a köztudatban. A lengyelek sokkal jobban figyelnek a magyar közélet eseményeire, míg a fordítottja nem jellemző. Erre két példát is felhozhatok. 2006-ban, a választások első fordulója után a Kossuth téren került sor a Fidesz nagygyűlésére. Ezen a gyűlésen körülbelül egy millióan voltak. A magyar média szerint csak harmincezren. A nagygyűlést a lengyel állami televízió élőben közvetítette. Akkoriban éppen Lengyelországban voltam. Valahányszor kiderült rólam, hogy magyar vagyok, a krakkóiak a kezem szorongatták, és azt mondták: „a magyaroktól ilyen szépet utoljára 1956-ban láttunk.” Olykor hozzátették: „ha Orbánnal vagy, akkor velünk vagy.” Ez volt tehát a lengyel visszhang, miközben a magyar média lázadó kisebbségről és fasiszta csürhéről beszélt. A másik példa 2006 októberéből való. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóját ünnepeltük, s erre kíváncsi volt a lengyel állami televízió. Küldött is egy forgatócsoportot Budapestre. A lengyel tévések egyenesben közvetítették Budapestről a lengyel népnek, hogy a magyar rendőrség brutálisan ütlegeli a nemzeti színű zászlókkal felvonuló, békés ünneplőket. Mutatták, ahogy nyugdíjas nénik öklendeznek a könnygáztól a Deák téren, s azt is, hogy véres fejű emberek menekülnek a rendőrök elől, és hogy a földön fekvő honfitársainkat rugdossák. A lengyelek ezt nem értették, s ez a rendőrterror nagyon sokat rontott hazánk megítélésén. Utána heteken keresztül kaptam e-maileket Lengyelországból, így egy varsói könyvkiadó vezérigazgatójától, egy katowicei írótól, s még sorolhatnám – mindannyian azt kérdezték: „Mi történt a magyarokkal? Megbolondultatok? Mi mindig veletek voltunk, de most magyarázd meg nekünk, miért veri a magyar rendőrség a magyar népet!”

 – Mivel lehet jellemezni a lengyel–magyar barátságot?

 – Ez a barátság természetéből fakadóan hazafias és keresztény. Sok közös szentünk volt. Közös őseink voltak, királyaink, közösen megvívott forradalmaink. Mindig is vállvetve küzdöttünk egymás jogaiért, céljaiért. Ez alapvetően nemzeti és keresztény barátság volt. 1945 után a kommunista elvtársak ezt el akarták feledtetni. Meglehetős sikerrel jártak. A kommunista kilúgozás újabb lendületet kapott 1981-ben, amikor Lengyelországban színre lépett a Szolidaritás Mozgalom és Lech Walesa. Fontos: ez nem csupán holmi szakszervezet volt. Nálunk azért fordították így, mert a szakszervezet a kommunizmusban nem egy rokonszenvet keltő szó. Amikor Wojciech Jaruzelski tábornok katonai puccsal átvette a hatalmat, s bevezette a hadiállapotot azonnali tűzparanccsal és kijárási tilalommal, a magyar média ezt „kozmetikázva” szükségállapotnak mondta. Pedig éles fegyverrel lőtték az embereket, halottak hevertek az utcán. Kádár Jánosék attól tartottak, hogy a lengyel történések hozzánk is átgyűrűznek. Ezért kidolgoztak egy lengyelellenes propagandát, amelynek tényéről a jobb érzésű egykori kommunista vezetők – Pozsgay Imre, Berecz János –  ma már nyíltan beszélnek. A propaganda lényege az volt, hogy a lengyel népet és történéseket a lehető legkedvezőtlenebb színben kellett beállítani. A magyar média azt szajkózta: a lengyelek lusták, nem akarnak dolgozni, koszosak, csencselnek a KGST-piacokon. Ez a métely mindmáig mindig bennünk él. A lengyel melléknév bizonyos körökben mára szitokszóvá süllyedt.

 –Mennyire igaz, hogy a lengyelek azért rendelkeznek nagyobb nemzeti öntudattal, mert náluk a vallás az összetartó erő?

 –Ez számomra egyértelmű. Magyarországon erről a világnézeti semlegesség – ami a valóságban amúgy nem létezik, ha pedig mégis, akkor egyenlő a kreténséggel – miatt nem lehet beszélni. Ha valaki tárgyilagosan tanulmányozza a lengyel történelmet, beláthatja: abból, hogy a lengyel nép 99 százalékban római katolikus, következik a nemzeti egység és a társadalmi szolidaritás gondolata, illetve annak ezernyi megnyilvánulása. Szép, amit a Nobel-díjas Milosz papírra vetett egyik esszéjében: „A világ gyönyörű: ugyanúgy tükröződik a másik szemében, mint az enyémben, és ez a testvériség.” E testvériség hatja át a lengyel közgondolkodást, azt a bizonyos társadalmi hangot. Tudjuk, hogy Lengyelország történelme igen tragikus, számtalan elbukott forradalommal és súlyos sebbel tarkított. 1791-től 1920-ig az ország nem is létezett a térképeken. Ebben a közel 130 évben a lengyel hazafiság, nyelv és kultúra egyetlen letéteményese a katolikus egyház volt. Akkoriban egyedül a templomban élhették meg a lengyelek a hazafiságukat. Azokban a nehéz időkben a lengyel egyház hordozta a fennmaradás ígéretét. Ez az egyik oka annak, hogy náluk az egyháznak a mai napig fontos társadalmi és politikai szerepe van.

 –Vannak-e olyan közös témák, melyek egyaránt foglalkoztatják a mai lengyel és magyar költőket?

 –Az egyik ilyen rendkívül fontos téma a szabadság. De ezt nem a mai kortárs, hanem a XIX. századi romantikus irodalomra vetítem ki. A romantika korában a magyar írók rendkívül szoros kapcsolatot tartottak fenn a lengyel irodalom kiválóságaival. Jókai Mór levelezésben állt korának egyik legfontosabb lengyel szerzőjével. A romantika óriása, Adam Mickiewicz párizsi emigrációjából lelkesült levélben üdvözölte az 1848-as magyar forradalmat. A XIX. században a lengyel és a magyar nép céljai azonosak voltak. A lengyelek az önálló nemzeti létük visszaszerzéséért küzdöttek, s ilyen állapotok közepette egy hazafias lengyel költő menekülésre kényszerült: vagy a cári, vagy az osztrák titkosrendőrség volt a nyomában. Esetleg Szibériában találta magát, vagy a Krímben bujdosott, vagy egy bécsi börtönben ült, vagy emigrált. A legközelebbi szabad világváros Párizs volt. Hallatlanul értékes lengyel kolónia lakott akkoriban a francia fővárosban. A lengyel főnemesség is oda menekült, onnan szervezték a kultúrát, ápolták a hazafiságot.

 –Nagyon sok lengyel költő versét fordította le magyarra. Ilyen esetben a műfordítónak mire kell törekednie? A befogadhatóságra?

 –A legfontosabb, hogy azt a nyelvet beszéljem a legjobban, amelyre fordítok. Annak ismerjem a gazdag szókincsét. Pusztán egy idegen nyelv anyanyelvi szintű ismerete nem jelenti a műfordítás sikerét. Ha ez így lenne, akkor felsőfokú nyelvvizsgával bárki lehetne műfordító. Kosztolányi azt írja: „a műfordítás valójában műferdítés.” Ezt úgy érti, hogy a műfordító szükségszerűen újrateremti a művet. Minden nyelvnek más a logikája, képalkotó készsége. Vannak a lengyel nyelvben olyan fordulatok, amelyeket képtelenség egy az egyben áttenni magyarra. A műfordító után még az olvasó is újraalkotja képzeletvilágában a verset, vagyis társalkotójává válik a műnek. Műfordításaim során arra törekszem, hogy a lehető legpontosabban és legtisztességesebben visszaadjam az eredeti mű gondolatait, szellemét, tartalmát, de az a szempont is vezérel, hogy az általam fordított szöveg tökéletesen szóljon magyarul.

 –Miként választotta ki, hogy kinek a művét ülteti át anyanyelvünkre?

 –Arra törekedtem, hogy olyan költőktől fordítsak, akiknek a művei korábban nem jelentek meg magyar nyelven. Tehát a hiányokat próbáltam pótolni. A magyar műfordítás-irodalom nagyon gazdag, ám olykor megdöbbentő hiányokat mutat fel. Klasszikusnak számító XIX. századi lengyel szerzőktől a mai napig egyetlen betű nem jelent meg magyarul. Ilyen például a rendkívül szellemes és a lengyel iskolákban kötelezően tanított főnemesi szerző, Aleksander Fredro. Olyan költőktől is fordítottam, akiknek korábban már megjelent magyar nyelvű kötete. Czeslaw Milosztól 101 Isten-kereső verset ültettem át magyarra és gyűjtöttem kötetbe. Büszke vagyok rá, hogy 2004-ben sikerült megjelentetnem egy rendkívül izgalmas lengyel költő, Adam Zagajewski válogatott verseit. Őt már több ízben felterjesztették irodalmi Nobel-díjra. A lengyel költészetben él egy rendkívül erős női vonal. A magyar irodalmi Nyugat egy hatalmas kincsestár, ám egyetlen kiemelkedő költőnőt sem találunk a nemzedékeiben. A lengyel költészeten viszont végighúzódik egy fontos női vonal, a XX. század kezdetétől egészen napjainkig. Ezért is jelentettem meg egy antológiát saját fordításomban, amelyben kortárs lengyel költőnők markáns költészetét mutatom be.

 –Ha valaki ma azt mondja, költőnő, akkor rögtön arra gondolnak: biztos valami feminista harcosról van szó.

 –Ez egy butaság. A lengyel társadalom alapvetően nőközpontú. Az ottani családokban hagyományosan a nő viseli a nadrágot. Zagajewskit három ízben is elhívtam Budapestre, de egyszer sem jött, mondván, a feleségének nincs kedve utazni. Ha Krakkóban sétál az ember egy tavaszi szombat délután, láthatja, a férfiak mossák az ablaküveget, miközben a feleségek a kávéházakban ülnek és trécselnek. A nő társadalmi szerepe Lengyelországban a mai napig nagyon fajsúlyos. A hölgyeket kézcsókkal üdvözlik. Nem utolsósorban a nők iránti tiszteletet az anyaság tiszteletével magyarázom, és egy vallási szempontot is említeni kell. A szláv népeknél hatalmas a Szűz Mária iránti tisztelet. Figyeljük csak meg a pravoszláv ikonokat! Egy hivatalos felmérés szerint a lengyel egyetemisták 65 százaléka rendszeresen rózsafüzérezik. El tudná képzelni valaki ezt az ELTÉ-n? Magyarországon a vasárnapi templomba járók aránya hivatalosan 11 százalék. Ez vélhetőleg fölébecsült adat. Lengyelországban ugyanez 80 százalék. A lengyelek arról panaszkodnak, hogy Varsó mennyire amerikanizált, mégis, az ottani templomba járók aránya 45%. Ha egy dél-lengyelországi faluban odamegyünk a plébánoshoz, s megkérdezzük, mennyien járnak a lakosok közül vasárnaponként misére, a felelet: „mindenki, csak a halálos betegek nem.”

 –2006-ban jelent meg a „Lengyel tollal Októberről” c. antológia, aminek ön a társszerzője. A kötetben található versek születésük után megjelenhettek a korabeli sajtóban, vagy csupán az asztalfióknak szánták őket?

 –Egy 250 oldalas antológiáról van szó: ilyen sok mű született a lengyel irodalomban 1956 tiszteletére. Az antológia többségében verseket tartalmaz, de vannak benne naplórészletek és regényrészletek is. 1956 októberének végén több lengyel író is Budapestre utazott, és benyomásaikat naplókban rögzítették. Ezek a versek és prózák általában csak szamizdatokban jelenhettek meg. Egy-két igen fajsúlyos lengyel költő esetében hivatalos napilapban is megjelenhetett a vers, de csak cenzúrázott formában. Zbigniew Herbert verse A magyarokhoz címmel íródott, de napilapban és kötetben csak Állunk a határon címmel jelenhetett meg. Olyan költők is akdtak, akik leközölhették a magyarokhoz szóló művüket, de különféle okokból rövid időn belül emigrációba kényszerültek.

 –Ha már a témánál vagyunk: „Ha nincs ötvenhat” c. verséért a székesfehérvári Vár című kulturális folyóirat, ill. a határon túli magyar írók szervezete részéről a 2006-os év legjobb 1956-os témájú verse elismerést kapta. Idézek a költeményből: „ha ötvenhatban / a nagyapám úriember lett volna, / most nem lennék magyar költő, / csak néhány szót tudnék magyarul”. Ez a vers valamilyen pályázatra készült?

 –A Ráció Kiadó 2006-ban elhatározta, hogy megjelentet egy költői antológiát. Olyan gyűjteményt akart létrehozni, amelyben ötven 50 év alatti magyar költő versel arról, hogy mit jelent számára az 50 évvel azelőtti forradalom. A felkérő levelek kimentek, de az antológiából nem lett semmi, mert több mint harmincan azt válaszolták: nekik semmi közük 1956-hoz, nincs mit mondaniuk erről a témáról.

 –Csak közönyről van szó?

 –Arról, és esetleg idomulásról bizonyos balliberális elvárásokhoz. Az én nemzedékemben is vannak olyanok, akik bármikor aláírnak egy demokratikus Chartát Gyurcsány Ferenc kedvéért; hogy hozzájussanak egy jól fizető berlini ösztöndíjhoz. Ezek a berlini ösztöndíjak általában egy esztendőre szólnak, és havi nettó 1 millió forintot jelentenek. Vannak költők, akik már három évet töltöttek el így Berlinben, és teljesítményükkel aligha szolgálták meg ezt a pénzt.

 –Térjünk vissza a versre! Mit tett, vagy mit nem tett az ön nagyapja?

 –Anyai nagyapámról van szó, aki túlságosan is szerette az élet örömeit és a nőket. 1956-ban úgy döntött, hogy Nyugatra szökik, kihasználva a zöld határ adta lehetőséget – de úgy, hogy itthagyta a feleségét és az akkor 10 éves lányát. Ezzel a gondolattal játszottam el ebben a versemben. Ha a nagyapám tisztességes ember lett volna, s magával vitte volna a családját, akkor ki tudja, hogy mikor és hol születtem volna. Tehát hálás vagyok a nagyapámnak, mert így magyarnak születtem. Azért is hálás lehetek, mert 1999-ben, miután meghalt, örököltem tőle egy elég szép summát. Abból a pénzből megvalósíthattam a gyermekkori vágyam: négy évig Krakkóban élhettem, tanulmányozhattam ennek a gyönyörű városnak és országnak a kultúráját, mindennapi életét.

Medveczky Attila