vissza a főoldalra

 2010.03.05. 

Shakespeare: Hamlet

(József Attila Színház)

Shakespeare világszerte legismertebb tragédiája a Hamlet, dán királyfi. Hazánkban is valamennyi Shakespeare-dráma közül a leghosszabb színpadi múltra tekint vissza. Arany János 1867-ben ültette át magyar nyelvre, és színházaink a mai napig ezt a fordítást használják. Nem egyszerű feladat olyan rendezők, mint Németh Antal, Pünkösti Andor, Vámos László vagy Ádám Ottó koncepcióját, rendezői elképzeléseit, színészvezetési tapasztalatát felülmúlni, ugyanis Zsótér Sándor erre tesz kísérletet a tavaly december 12-én a József Attila Színház nagyszínpadán bemutatott Hamletjében. Nem is felel meg neki Arany fordítása, hanem Nádasdy Ádámét favorizálja. A lehangoló és izzadságszagú végeredményből az látszik, Zsótér Sándor görcsösen törekszik arra, hogy mindenáron valamiféle újat, az eddigi ”unalmas” Hamletekhez képest gyökeresen eltérőt állítson színpadra. Ebbéli igyekezetében szinte megerőszakolja a drámát, mert sok-sok furcsa változtatást hajt végre benne. Első helyen áll a szereplőválasztás. Bizony nem könnyű olyan színészóriások, mint Egressy Gábor, idősebb és ifjabb Lendvay Márton, vagy Ódry Árpád, Uray Tivadar, Ungvári László után megformálni a főhőst. Zsótér választása Horváth Csabára esik, aki nem színész, hanem koreográfus és táncművész. Ez utóbbi nem látszik a produkcióján, mert mozgása lomha, nincs benne sem külső, sem belső energia. Hamletje egy tohonya alak, akit nem tudni, mi hajt és vezérel. Szövegmondása rengeteg kívánnivalót hagy maga után, hadar, nem jól artikulál, mintha nem ismerné a magyar nyelv emelkedő-ereszkedő hanglejtését, szó elejei hangsúlyozását. A rendezői koncepció szerint a főhős felindultsága és őrülete jeleként vakarássza a nemi szervét, ezzel ijesztgeti a boldogtalan Opheliát meg a széksorokban ülőket.

A másik újdonság, hogy Hamlet atyjának nem látható a szellemképe, sztentori hangja sem tölti be a teret, hanem testi valóságában jelenik meg, úgy hogy valahonnan fentről, a zsinórpadlásról egy testes, pucér férfi ereszkedik le, meg emelkedik felfelé. Első alkalommal csak ide-odaimbolyog, szegény, meglepett nézők frászt kapnak, végül azonban örülnek, hogy nem anyaszült meztelen pottyan eléjük. De második megjelenésekor már a leérkezik a földre, és mielőtt a gyöngébb idegzetű és szemérmesebb hölgyek eltakarnák a szemüket, egy vértet kanyarít maga elé. Megkönnyebbült sóhajok szállnak az ég felé, a publikum tagjainak nem kell Csórics Balázs elölnézeti pőreségében gyönyörködniük. Zsótér Sándor szereposztásának a címszereplő kiválasztásán túl egyéb furcsaságai is vannak. A hamvas, fiatal Opheliát az egyébként kiváló Vándor Éva alakítja, aki - ha lenne ilyen figura - inkább ennek a finom, törékeny, lelki terhek alatt összeroskadó leányzónak az édesanyját játszhatná el. Hamlet mellett is érdekesen, sőt provokatívan fest ez a túlkoros kedves, mintha a királyfi nemcsak bolond, hanem Oidipusz-kompexusos lenne. Ophelia apját, a számító Poloniust viszont a harmincas éveit taposó Ömböli Pál jeleníti meg. Meghökkentők és igencsak mosolyfakasztók azok a jelenetek, amikor ők, mint zord atya és az ő engedelmes leánysarja beszélgetnek. Időzavarba kerül a nagyérdemű. Másik újítás, hogy bizonyos színészek nem egy szereplőt jelenítenek meg, hanem hármat. Ömböli Pál nem csupán Poloniust viszi fel a színre, hanem még Bernardót és Osricot. Krisztik Csaba Claudiust, Franciscót és Fortinbrast is. Horatiót azonban a nádszálkarcsú Földeáki Nóra személyesíti meg, de nem csak ennek a hímnemű egyednek a bőrébe bújik, hanem még Rosencranztéba és a sírásóéba is. Nagyon igyekszik, hogy „férfiasan tökéletes”, tekintélyt parancsoló legyen, de nem igazán sikerül neki. Bakó Márta huzamos ideig a színen van, bizony a megszólalás nélküli jelenlét roppant módon fárasztó lehet. Egyedül Szabó Éva van a helyén, ő Gertrúdot, Hamlet anyját formálja meg. Ehhez a kificamított produkcióhoz passzolnak a díszletek is. Az Ambrus Mária tervezte tér közepén meredek úton megközelíthető játékvár terpeszkedik el, nem kis ügyeskedés és tornamutatvány árán oda kaptatnak fel és onnan egyensúlyoznak le a színészek, a bal oldalára pedig portásfülkét ragasztottak, ahová ki meg bebújnak a szereplők. Benedek Mari jelmezei semelyik kort nem idézik fel, mintha valamiféle retró divatot követnének.

Zsótér Sándor egyhuzamban játszatja el a drámát. Ha a jámbor néző jóindulatú szeretne lenni, akkor azt mondhatná, visszatér a Shakespeare korabeli módihoz, ugyanis a Globe Színházban egyvégtében mentek a darabok. Most, a József Attila Színházban sincs szünet, de ettől a szenzációhajhász előadástól undorodó és csalódott néző inkább arra gyanakszik, hogy nem hagyománytiszteletből, hanem azért, hogy a felvonásközben ne párologjanak el az emberek.

Dr. Petővári Ágnes