|
 2010.03.05.
Hány nap a világ?
Ha
akarom, ez az álbölcselkedő okoskodás a világ leglinkebb kérdése,
ha akarom, minden kérdések leglényegibbje, a létfilozófia
alapvető, soha meg nem válaszolt enigmájának tömör
foglalata. Adatokkal és tényekkel különben is roppantul vigyázni
kell: semmi nem tudja annyira kisiklatni, tévútra terelni vagy
szakadékba lökni a maga helyes – vagy helyesnek vélt – útjáról
a józan emberi belátást, mint a felszínesen vett, nem ellenőrzött,
nem végiggondolt, pongyolán kezelt adatolás. Vagyis a hiszékenység.
És az teljesen mindegy, hogy bárgyúságból, naivitásból, jóhiszeműségből,
netán gyógyíthatatlan bunkóságból eredő a hiszékenységünk.
Ha már megvan, az kész Isten csapása. Hatvany Lajosról, az
adysta báróról sok minden elmondható, de nehezen lehetne kétségbe
vonni őszinte hazafiságát és konzekvens háborúellenességét,
amelyet 1914 nyarától a legteljesebb nyíltsággal vallott.
Kevesen ismerik Szemnélküli János című kötetét, amelyben
„pacifista írásait” adta közre a Táltos kiadó 1919-ben.
Van ebben a válogatásban egy 1917-ből datált, figyelemre méltó
tanulmány a magyar hiszékenységről. A báró azt vallja
ugyanis, hogy ama bizonyos mikszáthos, paraszti, magyar ravaszság
– ha van is – legfeljebb a földhöz ragadt szegény emberek létfenntartási
küzdelmének hozadékaként fordul elő, de a magyar tömeg
mindig számítás és ravaszság nélküli mentalitású.
„Ez
a tömegösztön okozza, hogy békében, okos és körmönfont
szomszédainkkal szemben a magyart mindig kisemmizik a játékból.
… (A Habsburg-háznak pár formális alkotmányjogi vívmányt
kellett ajándékoznia és ezekért a szemfényvesztő fogásokért
cserébe kapta a magyar vért és a magyar pénzt.)
Hogy
aztán ennek a jóindulatú, hiszékeny népnek mekkora volt a
respektusa az osztrák császári palotában, két idézettel is
aláfesti Hatvany. Az egyik a legszeretetreméltóbb királynénk,
Mária Terézia mondata, amit nagy nőies önfeledtséggel írt le
az egyik miniszteréhez küldött levelében: Kedves herceg, és
ha minden magyarok árán, de kedves herceg, nagyon kérem,
szerezze nekem vissza Csehországot”. Ilyen kérésnek ki tudna
ellenállni? Csehország vissza lett szerezve, ha nem is minden
magyarok, de jó néhány magyar árán. A másik mondatot
Metternich követte el ellenünk, amikor a porosz nagykövetet
kioktatta rólunk:
„A
magyarok fő-főtulajdonsága az eingefleischte Dummheit”.
Hatvany arisztokratikus tapintattal, elhallgatja, mit is jelent,
az eingefleischte Dummheit, „hogy a magyar beszéd tisztes köntösét”
még véletlenül se kapja meg az osztrák miniszter. Mi eláruljuk:
Metternich szerint főfőtulajdonságunk a „megrögzött ostobaság”.
Íme, így kell gyagyává minősíteni egy ősi, békés, másokhoz
jóhiszemű, mert másokat is jóhiszeműnek gondoló nemzetet.
Mindez persze már a múlté, a történelem ködébe vesző XIX.
század világából való. De nézzük csak, hogy a mi XXI. századunkban
vajon maradt-e még bennünk valami abból a hiszékenységi
mentalitásból, amely Metternichet a fenti minősítésre késztette.
Budapest VII. kerületének van egy időszaki lapja, az Erzsébetváros.
Ennek legutóbbi számában egész oldalas megemlékezést
szenteltek az éppen 65 évvel ezelőtt felszabadított pesti gettónak.
Ez eddig akár rendben is volna, csakhogy megakadt a szemem a következő
mondaton: „A gettó lakói másnap puszta kézzel estek a
deszkapalánkoknak, amely több mint 400 napig volt börtönfaluk…”
Hogy egy apró egyeztetési hiba is van a mondatban, az a kisebb
baj, a nagyobbik viszont az, hogy megrögzött ostobaság, amit
itt ír a rovatvezető. Javaslom, számoljunk utána együtt
ezeknek a napoknak. 1944 novemberének végén született hatósági
döntés a gettó létrehozásáról, de maga a rendelet csak
december 2-án hirdettetett ki, félhivatalosan, falragaszokon. Az
ezt követő napokon a nem zsidó lakosoknak ki kellett költözniük,
és elkezdődött a terület körbekerítése. Ez a folyamat
december 10-ig tartott. Gyakorlatilag tehát 1944. december 10-től
működött a gettó, egészen 1945. január 18-ig, amikor az
orosz csapatok felszabadították. Számolhatom én ezt akárhogyan
is, de tokkal-vonóval nem jön ki több 39 napnál. Eszem ágában
sincs kétségbe vonni, hogy a gettó embertelen, jogtalan, kényelmetlen
és megalázó eljárás volt még akkor is, ha tulajdonképpen
megvédte az elhurcolástól az ott élőket. De bárhogy volt is,
csak 39 napig tartott, és nem „több mint 400-ig”. Ez a csúsztatás
nem apró elírás, de nagyságrendi torzítás, azaz történelemhamisítás.
Persze megértem én a cikkíró kollega pszichés motivációit:
nyilván annyi visszaemlékezést, dokumentációt, novellát, regényt,
filmet, utalást, memoárt volt módjában magába szívni az elmúlt
évtizedekben a gettóval kapcsolatosan, hogy maga sem gondolta
volna, hogy azok a bizonyos sötét napok alig tartottak tovább
egy hónapnál, ezért még hozzátoldott egy évet. Így aztán
leírjuk, kvázi magunkra vesszük mi azt, amit az érintett
etnikum higgadt óvatosai soha nem tettek meg, bár nyilván elnézik
ezt a kis tévedést: több, mint 400 napig működött a pesti
gettó. Lehet, hogy a végén mégis Metternichnek volt igaza?
Szőcs Zoltán
|
