vissza a főoldalra

 

 

 2010.03.12. 

Kísértetjárás Szombathelyen

Elvem, hogy tanulni senkitől és semmiből sem szégyen, feltéve, hogy a forrás tényleg szélesíteni képes meglévő tudásunkat. Így eshetett, hogy a napokban Domán István rabbi 2007-ben megjelent Talmud-magyarázatait olvasva döbbentem rá egy alapigazságra, amely szerintem, most, alig öt héttel a – reményeink szerint jelentős politikai fordulatot hozó – választások előtt, fontosnak tűnő adalék. A könyv utolsó fejezete a Talmudnak a kereszténységgel kapcsolatos textusait ismerteti, és az ilyen-olyan citátumokat követően a szerző figyelmeztet rá, hogy a Talmud keletkezésének eme kései korszakában valójában a zsidóság még mindig nem tulajdonított igazi jelentőséget a krisztusi tanok nyomán támadt, erősen üldözött, ezért rejtőzködő keresztény hitvilágnak. Mellékes, efemer, lábjegyzetszerű, a futottak még kategória szintjén említi a Talmud a „mámzer” (értsd: zabi) Krisztust, a legtöbbször Bileám „kódnévvel”, az Istenanyát pedig nemes egyszerűséggel „ácsok szajhájaként”. És most jön egy érdekes adalék: „A rádöbbenés valószínűleg csak az i. sz. IV. század elején, 313 körül következik be, a kereszténység államvallássá válásával”. Ha Domán Istvánnak igaza van – márpedig biztosra veszem, hogy igaza van –, ez két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy három évszázad kell ahhoz, hogy a társadalom egésze szervesen asszimilálni, tudomásul venni, meglátni, elfogadni tudjon egy új szellemi minőséget. Másrészt azt, hogy az igazán jelentős események legnagyobb, leglényegibb, legátfogóbb tanúságtevői sohasem a kortársak, mert ők még túl közel vannak az eseményhez, annyira közel, hogy talán a világon semmit sem tudnak róla, nem látták valódi arcát, esetleg nem hallották hírét sem. Pedig talán szereplői is voltak. De nem tudják, mert nem úgy élték át, mint meghatározóan fontos eseményt.

A Golgotán bámészkodó tömegben lehetett jó néhány ráérős nézelődő, aki minden létező keresztre feszítést évek óta végigasszisztált, és néhány hónap elteltével már összefolyt tudatában Jézus kivégzése a többivel, ugyanis nem látott semmi okot, hogy ezt külön kezelje és megjegyezze, mint a világtörténelem kiemelkedő pillanatát. Akkor ez – a maroknyi választottat kivéve – nem volt nyilvánvaló a tömegeknek. Háromszáz évnek kellett leperegnie, hogy azzá váljék. De ha jól belegondolunk, valójában mindennel így van: ma már a gyerek is tudja, hogy Amerikát 1492-ben fedezték fel, de vajon – leszámítva a Santa Maria legénységét –, hány európai ember tudott volna információt adni nekünk 1492-ben – de akár 1592-ben is! – Amerikáról? Élt ember a földgolyón 1914 szikrázó tavaszán, aki sejtette volna, hogy a nemzetközi és politikai feszültségek robbanásig nőttek, és néhány hét múlva kitör az első világháború? Ma már – utólag, mindig utólag! - többszázoldalas disszertációk elemzik a folyamatot, hogy ez miért volt szükségszerű és elkerülhetetlen, és milyen jelei mutatkoztak már tíz évvel korábban is. (Emlékezzenek Nyírő József óriási regényére a Néma küzdelemre, ahol Ünőkőy grófot gyámság alá helyezi családja 1913-ban, mert azt hirdeti, hogy román világ készül Erdélyben. Csakhogy a társadalmi beidegződések szerint 1913-ban ilyet csak egy hülye mondhatott. Aztán 1923-ban már egészen más volt a helyzet, de azt már csak hitelesített román fordítás birtokában lehetett kifejteni.) A mai magyar társadalom szignifikáns része a kommunizmus neveltje. Tisztelet a kivételnek, de nyugodtan ide sorolhatjuk mindazokat, akik 1940 és 1980 között születtek, vagyis a társadalom meghatározó részét. A Rákosi-féle nyíltan sztalinista korszak úgy 11 évig, a Kádár fémjelezte puha diktatúra talán 33 évig tartott, mindez, az előzményekkel és utórezgésekkel együtt minimum két, de ha nagyon akarom, akár három generáció marxista agymosását, programozott hülyítését jelenti. Ekkora balos múlttal a hátizsákjában, látszólag joggal hiheti azt egy javakorabeli magyar ember, hogy ő aztán tudja, mi a kommunizmus, volt része belőle bőven. Aztán egy részük – nevesen a hárommilliónyi nyugdíjas nem elhanyagolható tömegei – azt is kifejti, hogy a mai baloldalnak már „semmi köze a kádári kommunizmushoz”, az MSZP ugyanis nem kommunista, hanem szociáldemokrata párt, a Gyurcsány és a Bajnai pedig művelt, angolul beszélő, tájékozott világpolgárok, maguk is vállalkozók és a szabadság elkötelezett hívei. (Hab a tortán, hogy Gyurcsány legjobb barátját Tony Blairnek hívják. Hát lehet Blair barátja kommunista?)

Bizony lehet. És mindenféle egyéb más kókler is lehet. Efelől senkinek se legyenek kételyei. A politikusoknak ugyanis nem barátai, csakis érdekei vannak. Pontosítva: az a barátja, akit az érdeke azzá tesz. II.Erzsébet szemrebbenés nélkül fogadta a Ceausescu-házaspárt, és a Buckingham-palota nem omlott össze. Abban látom a legfőbb csapdát a kommunizmus alatt nevelkedett, dolgozott, élt, a kommunizmus oltárán lassan felőrlődött nyugdíjas százezrek április 11-i voksolását illetően, hogy ők – noha joggal mondhatják és hihetik, hogy mindent tudnak a kommunizmusról, mert abban éltek – valójában a hétfejű sárkánynak csak az egyik arcát ismerik, a többiről fogalmuk sincsen. Nem azért, mert ostobák, hanem azért, mert kortársak. És hihető ez, vagy nem hihető, de bizony annak a 300 évnek – (számoljuk akár a Kommunista Kiáltvány megjelenésétől, 1848-tól, akár 1917-től vagy hazai használatra 1945-től) – el kell telnie ahhoz, hogy megfelelően eltávolodott, indulatoktól, felszín alatti hatásoktól mentes, áttekinthető és tudományosan korrekt képet alakíthassunk ki a marxista-leninista kommunizmus rémségeiről.

Erre a kortárs, az a kortárs, aki még magán viseli az egykori korbács nyomait, a legkevésbé alkalmas, és megdöbbentő módon éppen ő a legmegbocsátóbb: mivel már nem korbácsolják, hát jónak minősíti a kort, egykori kínzóját pedig nem képes azonosítani a szociáldemokrata úriemberrel. Hogy Európát mennyire járja be a kommunizmus kísértete ez idő tájt, nem tudom, de hogy Magyarországon előszeretettel ijesztgeti az ijedőseket, az tény. A napokban például Szombathelyen jelent meg egy zártkörű szeánszon, és Gyurcsány volt a médium. Döbbenetes az a prolis, zsigeri gyűlölködés, fullasztó doktrínerkedés, az a fenyegető, pusztító, romboló, átkozódó hang, amit megengedett magának, és még döbbenetesebb, hogy sikert aratott vele hallgatósága előtt. Mintha 1949- et írnánk és a Rajk-per, a Mindszenty-, a Grősz-, a MAORT-, vagy a Pálffy-tárgyalás szünetében a főügyész taktikai utasításait hallanám újra Gyurcsány szájából: „Ha énrajtam múlna, én azt tenném, hogy stílusban és karakterben olyan keménynek lenni, amilyen keménynek csak lehet, hogy a miniszterelnök – (értsd: Orbán Viktor) – átkozza a napot minden reggel, amikor tudja, hogy velünk szembe kell nézni. (…) őrült nyomás alatt tartjuk őket, és az ő pocsék történeteikről essen szó minden nap a tévében.” Néhány nappal később a Belvárosi Szabadegyetem pódiumán, már itt Budapesten folytatta ugyanezt a szellemidézést. Erkölcsről, igazságról, saját „progresszív” politikájáról, sőt még az őszödi blamázsról is beszélt – merthogy nem is volt az akkora nagy blamázs, mint jobbról feltüntetik –, és – miképpen annak idején a Buckingham-palotánál tapasztaltuk, a Belvárosi Szabadegyetem csillárja sem szakadt le.

Domán István könyve szerint az ókori zsidóságnak 300 évre volt szüksége, hogy elhiggye, megértse, érzékelni legyen képes Krisztus tanainak valódi súlyát és jelentőségét. Felelősséggel mondom: a magyar világ még nem érett meg arra, mert sok hiányzik még a 300 évből ahhoz, hogy az emberiségre, a népekre és nemzetekre életveszélyes kommunistákat a maguk teljes aljasságában, veszélyességében, kétszínűségében meglátni, megkülönböztetni legyen képes.

Csak remélni merem, hogy április 11-én a szavazni induló kortársak képesek lesznek kellően felülemelkedni a megélt sorshiteles, de gyakorta homályos és beszűkült horizontján, és a száz arcban, száz szerepben rejtőzködő kommunizmust felismerni lesznek képesek, álcázza magát akármilyen színű, akárhány ágú csillaggal.

 

Szőcs Zoltán