|
 2010.03.12.
Ízlésrombolók kora
Filep
Sándor festő, grafikus, zenész
Pincehelyen született 1954. március 10-én.
1976-tól
a Képzőművészeti Főiskola hallgatója. 1980-ban diplomázott,
1983-ban végezte el a mesterképzőt, s abban az évben Smohay-ösztöndíjas
lett. 1984-85 : a Képzőművészeti Főiskola tanársegéde,
1985-87 : Derkovits-, 1995 : Láncos-Szegfű- ösztöndíjas,
1996-2001 : a székesfehérvári Szent Korona Galéria művészeti
vezetője, 2004- a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Díjak,
elismerések: Herman Lipót-díj (1980), Koller-díj (1998),
Layota Art ösztöndíj, Svédország (1987-2000). Egyéni kiállításai:
Barcsay Terem (Budapest, Sárbogárd (1980), Cagnes-Sur-mer
(Franciaország) (1986), Sundsvall (Svédország) (1988), Bécs,
Dunaújváros (1990), Székesfehérvár (1992, 1996, 2000, 2007),
Kiscelli Múzeum (1994), Vác (1996, 1999), Zsámbék (1993,
1996), Balatonlelle (1997), Balatonfüred (1997), Zalaegerszeg
(2006 – Párkányi Raab Péter szobrászművésszel). Főbb művei:
Korpuszok (1984), Az alapi elmegyógyintézet lakói (1985),
Jegyzetek R.F. életéből (1986), Sierra Pelada (1988), Amerikai
anzix (1986), Abraxas (1989), Tolnai-Baudelaire (1997), Dürer-emléklapok
(1998), Tűz és vér (1999), Dali parafrázisok (1999),
Apokalipszis (2001), Cyrano (2003), Csendélet-tanulmány (2005),
A művészet (2008). Zenei tevékenysége: Fi-Ne Art Ensemble.
–Ön
tavaly, október 7-én helyezte el a székesfehérvári, öreghegyi
Magyarok Nagyasszonya plébániatemplom karzatán hét darabból
álló festménysorozatát a keresztség szentségeiről. Igaz,
nem olvastam utána alaposan, de nem emlékszem rá, hogy lenne
olyan kárpát-medencei templom, melyben a hét szentség képi
megjelenését láthatnánk.
–Dr. Glosz Ervin atya a templom volt plébánosa azt
szerette volna, ha a karzaton lévő hét üres aranyozott kereten
belül megjelenítenék a hét szentséget, mindenki által érthető,
figurális módon. Jómagam az egyházközség és a városrész képviselőjének
felkérésére vállaltam el a munkát, s majdnem két évig
dolgoztam rajta. Felvetésére reagálva: utánajártam, és kiderült,
hogy az évszázadok során a hét szentség képi megjelenítéséről
eddig egyetlen feldolgozás készült, az is a középkorban;
Rogier van der Weyden németalföldi festő festette meg egy oltárképen,
egy nagy triptichon részeként, kissé naiv módon. Azt is tudni
kell, hogy a hét szentség egyedül a római katolikus egyházban
elfogadott dogma. A protestánsoknál erről nem lehet beszélni.
Tehát adva volt a hely, az üresen álló hét barokkos stukkó díszítésű
keret, ebbe készültek a képek a hét szentségről: a keresztségről,
a bérmálásról, az oltári szentségről, a bűnbánatról, a
betegek kenetéről, az egyházi rendről, a házasságról. Így
az olajfestmények egy egész életfolyamatot követnek nyomon a
kereszteléstől az utolsó kenet feladásáig. A képeken otthon
dolgoztam, és több adakozó jóvoltából megvalósult a munka.
–A terveket be
kellett mutatni az egyháznak?
–Igen, miután azokat jóváhagyták, kezdtem el a hét képet
megfesteni. Örültem ennek az érdekes és szokatlan felkérésnek.
Talán azért is esett rám az egyháziak választása, mert sokáig
éltem Székesfehérváron, s a Szent István Művelődési Ház művészeti
tanácsadója voltam, sok kiállítást rendeztem hét-nyolc éven
keresztül az intézményben.
–A képeken a
figurák kivehetők, s teljesen jelenkori arcokat lehet látni.
–Így van: hús –vér emberek a modellek, így a festményeken
Ervin atyát, s az őt követő fiatal plébánost, Tornyai Gábor
atyát is megörökítettem. Tehát mindenki valós ember, csak éppen
a modellek közt vannak olyanok, akik ismertebbek.
–Egy ilyen munkánál mennyire kell figyelembe venni a
templom többi festményének a stílusát?
–Az öreghegyi templom nem egy régi épület. Művészeti
szempontból ízléses, de igen eklektikus. Éppen ezért, ha ebbe
a templomba betér az ember, akkor a műveket külön-külön kell
megfigyelni.
–A hívek hogyan
fogadták ezt a képsorozatot?
–Nagyon kedvezően. Ennek egyik oka, mert a hét szentséget
érhető módon ábrázoltam. A másik talán az, hogy a mai
magyar egyházművészetben hiányzik a minőség. A festmények
átadása a plébánia 25. évfordulóján, püspöki szentmise
keretében történt meg. Tehát a műveket felszentelték.
–Rendelésre
szokott dolgozni?
–Mostanában főleg megrendelésekre dolgozom. Az említett
munka volt az első egyházi jellegű megbízatásom. A képzőművészek
jelenleg még a színészeknél is rosszabb helyzetben vannak,
mert ha egy tehetséges színművészt az egyik színház nem
foglalkoztatja, még átmehet a másikba. A képzőművésznek
nincs ilyen mozgástere. Így van, mikor igen sokat kell várni
egy megrendelésre.
–Mennyire engedi meg, hogy a megrendelő munka közben
beleszóljon az alkotási folyamatba?
–Munka közben
nem engedem, hogy beleszóljanak abba, hogy mit miként fessek.
Amikor felkeresnek, már egy konkrét tervvel szoktak. Ha az illető
elképzelése egyezik az ízlésemmel, akkor elvállalom a
feladatot. Ilyenkor nagy vonalakban megbeszéljük a terv megvalósítását,
de a részletezésben szabad kezem van.
–Néhány hét múlva
ünnepli 56. születésnapját. Ennyi év telt el azóta, mikor a
Tolna-megyei Pincehelyen megszületett.
–Valóban
Pincehelyen születtem, de nincs sok közöm ehhez a településhez.
Születésem után Alapon laktunk, majd Cecén, de gyermekkorom
meghatározó települése Sárbogárd volt. Oda jártam általános
iskolába és gimnáziumba is. Ezt követően kerültem a fővárosba,
a Képzőművészeti Főiskolára.
–Szülei mivel foglalkoztak?
–Ők
„civilek”, kedvelik a művészetet. Famíliánkban évszázadokra
visszamenőleg hagyománya volt a művészet szeretetének, de én
vagyok az egyedüli művész a családban.
–A
zene, vagy a rajz iránti fogékonysága mutatkozott meg hamarabb?
–A rajz iránti, ami párhuzamos volt a zenével. Mindkettőt
nem lehet ugyanolyan intenzitással művelni. A gimnáziumban
nagyon jó tanáraink voltak, de a rajzot, a festészetet
autodidakta módon tanultam. A gimnázium elvégzése után egy évig
dolgoztam Sárbogárdon, majd sikerrel előfelvételiztem a Képzőművészetire,
s így a katonaság után ott folytattam tanulmányaimat.
–Blaski János
volt a mestere. Róla igen keveset lehet mostanában hallani. Úgy
tudom, hogy sokáig tanult a volt Szovjetunióban.
–Ő az idősebb
generáció tagja, még mindig ápolom vele a kapcsolatot. Két évvel
ezelőtt meglátogatott minket Balatonalmádiban. A tehetséges
magyar festők akkoriban Leningrádban tanultak, ahol egy nagyon jó
művészeti iskola volt, s Balski is abban végzett.
–A ’70-es évek végén a pártpolitikai mennyiben
befolyásolta a képzőművészeti oktatást? Volt olyan izmus,
amit ráerőszakoltak a hallgatókra?
–Nem volt ilyen,
legalábbis nem volt észlelhető. Kis létszámú osztályok
voltak. Előfelvételisként ketten voltunk festők, miközben
1200-an jelentkeztek. Nagyon megválogatták azt, kit vesznek fel,
melyik osztályba, s hogy ki lesz a mestere az illetőnek. Így
elválasztották a dilettantizmust a minőségtől. Blaski Jánosnál
nagyon szabad légkör uralkodott. Más mestereknél kötöttebb
volt minden. A többi osztályban az adott mester instrukciói érezhetők
voltak a tanítványok művein. Blaskinál viszont mindenki
megmaradt egyéniségnek. Emlékszem egyik osztályban a szocreált
erőltették. A mester azt magyarázta nekik, hogyan is kell egy
TSZ-teherautót festeni. A már említett nyitottsága miatt a
Blaski-osztályba többen is átjelentkeztek.
–Friss diplomásként Derkovits – és Smohay –ösztöndíjat
is kapott.
–A Derkovits –ösztöndíj
jelentősebb volt, a másik helyi, egy éves, fehérvári szintű.
Előtte viszont tanársegéd lettem, ami állami ösztöndíj
volt. A Művészeti Alapnak volt egy állami ösztöndíja, s ez
alapján lehettem Blaski János tanársegédje. Mikor megkaptam a
Derkovits-ösztöndíjat, otthagytam a főiskolát.
–Nem kérték meg arra, hogy maradjon tanítani?
–De igen, viszont a szabályok szerint két állami ösztöndíjat
nem lehetett egyszerre megkapni. Tehát el kellett döntenem,
maradjak-e tanársegéd, vagy a Dekrovits-ösztöndíjjal szabadúszó
legyek. Az utóbbit választottam. Nem bántam meg soha ezt a döntést.
–Magántanítványai sem voltak azóta?
–Többen
felkerestek azzal, hogy adjak nekik művészeti tanácsokat, de a
tanítás és az alkotás nálam nem fér össze. Nálam a művészeti
alkotás teljes embert igényel. Ha minden nap bejárnék valahova
tanítani, akkor nem lenne időm festeni. Régebben az ilyen alkotókat
„vasárnapi festőnek” nevezték. Szakmai tanácsot azért
adok, mert manapság úgy is kikerülnek az iskolából hallgatók,
hogy pl. nem tudják miként kell egy vásznat lealapozni. Akkor
mit csináltak, mit tanultak éveken keresztül?
–Néhány héttel ezelőtt mesélte nekem egy szegedi
szobrászművész, hogy a főiskoláról kikerültek többsége
nem tud konkrét dolgot alkotni.
–Igen, mert azoktól rettegnek az emberek. Amit én igazi
művészetnek érzek, azt teljesen leépítették. Bejött a
fluxus-„művészet”. Marcel Duchamptól származik az a mondás:
„Bárki lehet művész, bármi lehet művészet.” Innen nézve
a művészetnek, s magának a szónak sincs semmi értelme. Tehát
egy igen negatív irányzatról van szó. A közönség összezavarodott,
s ami elgondolkoztató, hogy a fluxus mögött igen sok pénz van.
S ha valamire igen sokat költöttek, arra már nem lehet mondani:
egy hamis dolog volt. Nem vallják be: olyan dolgokat támogattak,
aminek nincs sem értelme, sem értéke.
–Akik egy ilyen produktumot megvesznek – direkt nem a
műalkotás szót használom – csupán divatból teszik? Mert
nem hiszem el, hogy szépnek találnák.
–Ilyen esztétikai fogalmakról nem is lehet beszélni.
Nincs érték, nincs művész, nincs műtárgy. A szépség
illetlen szóvá vált, úgymond „formális” eltévelyedés, a
jelentés pedig amolyan témán kívüli anekdota.
–Elképzelhető, hogy egy bizonyos csoport érdekében
állt, hogy az embereket, tanulatlan sznobokat összezavarják,
– finoman mondom– megbolondítsák?
–Nem szeretem az összeesküvés-elméleteket, de lehet,
hogy így van. Ha minél semmitmondóbb egy alkotás, azt emelik
piedesztálra. Botrányos, hogy egy művészeti iskolában olyan
feladatokat adnak: fessél rossz, csúnya, gusztustalan képet.
Arról nincs szó, hogy jót, vagy szépet alkosson a diák. Ez
egy ördögi dolog, s nagyon ravaszul ki van találva. Egy ilyen kérésre,
felszólításra megmozdul a hallgató fantáziája. Rombolni
pedig mindig könnyebb, mint alkotni. Tehát tudatos rombolásról
van szó, aminek megvan a maga filozófiája. Vannak olyan művészeti
lapok, melyekben oldalakon keresztül írnak a semmiről, vagyis már
a semmi is valami.
–Ha egy elsőosztályos kisgyerek nem tud normálisan
lerajzolni egy házat, akkor megdorgálja a tanítónő.
–A gyermeknek még
van egy jó, ösztönös megérzése arról, miként is kell ábrázolni
figurákat, tájakat. Amikor később meglát egy olyan
produktumot, ami mögött nincs semmi, akkor összezavarodik. A cél:
bizonytalanodjon el az ember az értékeiben, s a gyökerek kiirtása.
Abban a pillanatban, mikor egy alkotásban felfedezik a gyökereket,
ócskának, ósdinak titulálják. Az is érdekes, hogy azon
teoretikusoknak a lakásában, akik ezt a fluxus-divatot felkarolják,
nem találni efféle műveket. Tehát tudják jól, mi az érték,
de másnak az értéktelent hirdetik. Lelkileg betegítik így meg
a társadalmat. A lelki betegséget pedig nehezebb meggyógyítani,
mint a testit.
–Hogyne lettek
volna, ahogy haladtam előre a korban, más stílusok, izmusok érintettek
meg. A pop-art már főiskolás koromban nagyon érdekelt, s a
’80-as évek közepéig hatott rám. Utána kezdtem el „tisztán
látni”, bár a pop-art „nyelvezete” még néha megjelenik nálam.
–Egy cikkben
hipperrealistának is titulálják.
–Tévesen. A
hipperrealizmus vagy fotórealizmus, semmivel sem több, mint a
fotó gépies lemásolása. Lélektelen, üres képekről van így
szó. Ehhez semmi közöm. Engem a realizmushoz lehet kötni, de
az meg nem stílus.
–Az F-csoportnak a tagja. Az f betű itt a figuratív művészetet
jelenti. Legéndy Péter művészettörténész a csoportot
bemutató albumban így ír: „ha a művészet bármit is közölni
akar, akkor érthető vizuális nyelvre van szüksége, ami
tartalmaz bizonyos mennyiségű redundanciát. Azaz: ismert értelmű
elemet – mert különben csupa ismeretlen, tehát számunkra értelmetlen
elemet állítana elénk. A hagyomány művészet az ismert elemek
szabad variációjával igyekszik érthetővé és érdekessé
tenni üzenetét. Kontextust alkot az ismert elemekből: a figurákból,
így mondanivalóját a kompozíció hordozza.” Tehát összefognak
azok, akik az értékek mentén, figurálisan, érthetően
alkotnak?
–Ez a csoport
egyrészt egy baráti társaság, melynek tagjait művészi
szinten a figuralitás fogja össze. Festők, szobrászok vannak
ebben a csoportban. S mind a valóság tárgyi voltából indulunk
ki.
–Környékbeli alkotókról van szó?
–Főleg a régióban élő figuratív művészeket tömöríti
ez a csoport, de fővárosi tagunk is van. Közös alapunk a
figurativitás, de azért itt sokkal többről van szó, minthogy
felismerhető formákat alkossunk. A csoport tagjai: Dienes Attila
szobrász, Horváth Lajos festő, Kádár Tibor festő, Párkányi
Raab Péter szobrász, Ughy István festő és jómagam.
–Közös kiállításokat is rendeznek?
–Természetesen. Az első kiállításunkra Székesfehérváron
került sor a Szent István Művelődési Házban. 2009 nyarán
pedig – három hónapig - egy erdélyi vándorkiállításon
vettünk részt. A legszebb helyeken – Kolozsvárott, Csíkszeredán
és Sepsiszentgyörgyön – állítottunk ki és igen nagy
sikerrel.
–Nem csodálom a sikert, hiszen mondhatták: még van
igazi, magyar képzőművészet.
–Nem csak a magyarok fogadták kedvezően ezt a kiállítást,
hanem a románok is. Nagyon is lelkesedtek a művekért. Azt
szerették volna, hogy maradjon ott legalább egy fél évig a kiállítás.
Erdélyben jóval nagyobb visszhangja volt ennek a kiállításnak,
mint itthon.
–Vannak olyan színei, amiket szívesen használ. Képeit
nézve a kék és az arany szín gyakoriságát látom.
–Minden a témától függ. A téma határozza meg azt is,
hogy rajzoljak, vagy fessek.
–Műterme ablakából csodás kilátás nyílik a
Balatonra. Nem szokott tájképet festeni?
–Nagyon sokan
abból élnek, hogy a Balatont viszik fel a vászonra. Nyolc éve
élek Almádiban, de eszembe sem jutott, hogy a „magyar
tengert” ábrázoljam. Mindemellett ez a táj nagyon inspirál
alkotás közben.
–Az F-csoport albumában látom az ön Tolnay-Baudelaire
c. alkotását.
–Ez egy nagyméretű ezüstvessző - rajz. A rajz ezüstvégű
fémvesszővel készült, egy alapozott lenvásznon. A rajz világosszürke,
finom, egyforma erősségű vonalakból áll. Radírozni, javítani
nem lehet közben. Ez a technika a reneszánszban dívott. Balról
az idős színésznő szuggesztív, érdekes arcát, tekintetét
jelenítem meg, jobbról pedig a francia költő Visszaháramlás
c. verse – ami az időről, a fiatalságról és az elmúlásról
szól - olvasható kézírással, többszörös ismétlésben. A
Magyar Művészeti Akadémián be is lett mutatva ez a kép a művésznő
jelenlétében. A művet az Oktatási és Kulturális Minisztérium
vásárolta meg tíz évvel ezelőtt.
–A zenét eddig
csak néhány szóval érintettük. A Fi-Ne Art Ensemble tagja.
Milyen zenét játszanak?
–Kísérleti,
elektronikus zenét. Működik még az együttes, de nem az a lényeg,
hogy minél több helyen fellépjünk, s koncertezzünk. Jelenleg
az elektronikával igen sok mindent el lehet érni a zenében. Több
lemezre való anyagot készítettünk, jó lenne azokat kiadni. Kiállítás-megnyitókon,
művészeti fesztiválokon léptünk fel az elmúlt években.
Szeretem az elektronikus gitárzenét, mert határtalanok a lehetőségei.
Improvizálunk koncertek közben, tehát nem számokat játszunk,
azt tegyék a fiatalok.
|
