|
 2010.03.12.
Megjelent a Havi Magyar Fórum márciusi száma!
Csurka István: Áldozat.
Sorskérdésünk sorsa (43.)
(2.oldal)
–
Gróf Tisza István mint zsidóbérenc vagy zsidócsahos? – szúrta
közbe élesen Denise.
–
Ezt nem mondta senki – hökkent meg az élességtől Dánér.
–
Hát, ne is mondja.
Az
igazi baj azonban, amiért ez a kijelentés fájt, az az igazsága
volt. Voltaképpen megegyezett a Denise lelkében éppen mostanában
kialakuló képpel. Amióta itt él Pesten, s Dánér
tiszthelyettesei által ugyan védve van, de az inas által
naponta feltálalt és szemelvényezett újságokból, és a
sokkal ritkábban előforduló társasági órákból összerakódik
benne az egész helyzet, a teljes képtelenség és néha
felvillan előtte hadügyi népbiztos, Pogány József visszataszító
ábrázata, s azonosítódik azzal a gyilkossal, aki ott szónokolt
a Róheim villa – Róheim Géza, a tulajdonos is zsidó volt –
halljában és aztán megöli Tisza Istvánt, az emelkedik ki az
emlékezés véres halmazából és a sokkal korábbi geszti beszélgetésekből,
amelyeknek csak hallgatója volt, hogy Tisza István elfogadta, pártolta
a zsidókat. Nem azt tette, amit tennie kellett volna, és amit ma
már késő megtenni. Denise azonban elfojtotta magában ezt a
kritikát, mert nagyon fájt. Csak az a sötéten villogó,
borzalmas arc és a puskacső fedezetével rámeredő szem, a Pogány
József arca, szeme, amint ordít, és fenyeget figyelmeztette a
nagy mulasztásra, ami már megtörtént. „Hogyan lehetett odaáig
eljutni, hogy ez az alak beléphetett Tisza otthonába. Ott kaszált
a hallban a puskájával, hogy ő álljon félre, hogy belelőhessen
Tisza Istvánba.” És ez a félreismerhetetlen zsidó pofa most
hadügyi népbiztos. Legalább ez a tény ne jött volna elő
annyiszor, de amióta itt a városban dühöng a kommün és a házat
őriztetni kell, minduntalan, mint zsidó pofa jön elő és ezzel
abszolút szemrehányásként.
És
ő erről a kérdésről sose hallott Geszten. Még a háború
alatt sem hallott csak Károlyi aljasságáról, gyarlóságáról,
és Jászi ellen sem történt semmi tiltás és a szociáldemokraták
ellen sem, Weltner Jakab ellen sem, aki most kommunista lett és a
Galilei Kör is szabadon működhetett, pedig mind, egytől egyig
zsidó volt. Amit most Dánér nehezményez és felró – igaz.
Mégis
végzetesen megharagudott rá, amikor kimondta. Hát Dánérban
nincs annyi tapintat, hogy nem szakítja fel ezt a nagy sebet?
–
Tisza hibázott. Nem adott választójogot a munkásnak, a proletárnak
a mócnak és az iskolázatlan parasztnak, s ezért zsarnokinak
tartották, a demokrácia ellenségének, de eltűrte, hogy ellene
és a magyarság ellen megszerveződjék az ő liberalizmusában a
nemzetellenes zsidóság. – Ezek is kopogósan idegen szavak
voltak, legalábbis Denise fülében. De nem volt teljesen igaza.
Dánér ekkor már komolyan készülődött új életpályájára,
az ideológusira és az újságíróira. Fél lábbal még katona
volt, illetve 1919 nyarán azzá lett, beállva szegedi kötelékbe
és Gömbösnek segítve és éjt nappallá téve olvasott,
tanult, mindenáron pótolni akarván az elmulasztottakat. Így
esett meg aztán, hogy valamikor április végén azzal fogadta a
randevúra most is pontosan érkező Dánért az inas, hogy a
Denise reggel összekapta magát és leutazott Gesztre. – De
hiszen ott már oláhok vannak!
–Ó,
már régen – mondta az inas. – a grófnő ott mégis jobban
érzi magát.
Szőcs Zoltán:
Ünnepi merengés arról,
hogy ki volt az utolsó magyar (5.oldal)
Mert,
hogy valahol, valamikor utat tévesztettünk, az biztos. Most inkább
elkerülném a történelmi dátumokkal és eseményekkel való
dobálódzás látványos lehetőségét, és maradnék csupán a
racionálisan kezelhető, ismerhető, nem túl távoli ténynél:
1867-nél, a Habsburgokkal – vagyis a halálos ellenségünkkel,
a vérszívó parazitánkkal, a belőlünk és általunk gazdagodó
idegenekkel – való kiegyezésnél. Ugyanis 1848 történelmi
hozadékát 1867- nek hívják. Más szavakkal: a forradalmi
indulatok és elszánások először legyőzettek, azután a hamu
alatti parázs közel húsz évig izzott a maga belső tűzétől,
hogy 1867-ben kiegyezzen azzal, akit eredetileg a legteljesebb mértékben
kiiktatni szándékozott. Azt a férfiút pedig, aki mindezt
megideologizálta, közmegegyezéssel a „haza bölcsének”
nevezik. Csakhogy a nemzet egy nem kis hányada szemében, amikor
Deák a haza bölcse lett, hirtelen a Turinban élő Kossuth, mint
utolsó magyar fénylett fel. Mert bizony a jelek szerint a XIX.
században 1848/49 volt az egyetlen olyan esztendő, amikor magára
talált ez a nemzet, saját életét érezte élni, saját jövőjét
vélte irányítani. Aztán 1867 nagy liberalizmusa lassan mindent
megölt és kilúgozott a magyar életből, amit a Mohácsot követő
három és fél évszázad török, majd osztrák katonai, gazdasági,
kulturális elnyomása nem volt képes. Nemzetet nem építhettünk
magunknak, teremtettünk helyette grandiózus álmokat egy mindig
meglévő, köztünk és értünk élő utolsó magyarról, aki által
a jövőbe vetett hitünk nem hiábavaló. Ahogy telnek az évek,
beteljesülnek a sorsok, az egyik utolsó magyar a másik utolsó
magyarnak adja át Németh László hun-postáját, és a jelek
szerint ez az értékmentő posta – talán egyedül csak ez –
működik a nemzeten belül. Hiszem én is, hisszük mind, hogy a
hun-postát vagy előbb vagy utóbb kézbesíteni fogja ez a századokon
át nyúló, utolsó magyarokból álló láncolat. Már csak két
nyitott kérdés marad: az, hogy mit rejt vajon a hun-posta töredezett,
kopott, agyonstrapált borítékja, és az, hogy ki olvassa el?
Tót népdalok Rákóczi korából
(8.oldal)
A
Kisfaludy Társaság 1866-ban útjára indította „A hazai
nem-magyar ajkú népköltészet tárát”. Ennek első kötetét
Szeberényi Lajos szerkesztette és több, mint 400 magyarra fordított
tót népdalt tartalmaz. Ezekből válogattuk azt a kettőt, amely
hitelesen bizonyítja: Szent István hazájában a magyar és a tót
elem szeretetben, egységben, harmonikusan élt és harcolt együtt
közös hazájáért a Rákóczi szabadságharcban. Mint a második
vers tanúsítja, abban az időben a magyar turul („sólyom”)
nem ellenség volt, hanem biztonságot jelentő erő a
Habsburg-sasok ellenében. Szomorú, hogy a XXI. században már
nyoma sincs ennek az egykori egységnek és összefogásnak.
Emlékszem a röpülés boldogságára
Latinovits Zoltán írásai (10.oldal)
A
háborús időszakot, a légitámadásokat a Gellért szálló
pincéjében vészelte át a család. 1945 februárjában végleg
elhagyhatták a bunkert. Latinovits Zoltán 1949-ben kitüntetéssel
érettségizett a már államosított gimnáziumban. A vizsgaelőadáson
jelen volt Bajor Gizi is, aki gratulált a fiatal Latinovits
szavalatához. Javasolta, hogy legyen színész. A Színművészeti
Főiskolára beadta kérvényét, be is hívták, de a felvételin
nem jelent meg. Úgy vélte, származása miatt nem vennék fel.
Igyekezett maga megkeresni a kenyerét. Asztalosnak szegődött. E
korszakról könyvében többek közt így vallott: „Csodálatos
tudomány, ahogy az anyagból egyszerre fiók lesz, komód vagy
dikó, vagy csak polc, hokedli, konyhaasztal, ahogy a durva felületekből
olajosan csillogó, fénylő napvisszaverő tükörlap lsez,
intarziás műalkotás. A semmiből valami. Csodálatos a műhely,
ahol a mértani idomok biztosan ölelkező egységgé sajtolódnak.
Ahol az eredmény több ember összmunkájából, ősi törvényeken
épül, ahol egy eszme társadalmat és közösséget kovácsol. A
műhelyben elválaszthatatlan a mesterség a művészettől. Később
hányszor vágytam vissza a handabandázó szervezetlenségből, a
művészi körökből a krisztusi műhelybe, az ősi céhbe, ahol
a tudás szab rangot… Fölsöpröm a műhelyt, helyre kerülnek
a szerszámok, mágnesre ragadnak az elgurult szögek. Este van.
Feszülnek az izmok és az agy nyugodt. Mindennap tettünk
valamit. Nyugodtan alszik az ember, akár a bölcsőben, akár a
koporsóban. Fontosak vagyunk és pontosak, akár az órák.”
Vasárnap
délelőttönként előbb Galamb Sándor, majd Lehotay Árpád magániskolájában
tanult színjátszást. 1955-ben a Műegyetemen építészeti
diplomát szerzett. Közben a MÁVAG, majd a Népművészeti Intézet
amatőr színjátszó csoportjában tevékenykedett. A Népművészeti
Intézet színjátszó csoportjának egyik előadásában
Kisfaludy a Hűség próbája című darabban Latinovits Mátyás
királyt alakította. A Népszava 1955. április 23. száma dícsérő
kritikát írt a bemutatóról. Különösen kiemelte Latinovits játékát.
„Latinovits
Zoltán Mátyás király alakítása az egész este legjobb művészi
teljesítménye volt. Minden műkedvelő színjátszó s néhány
hivatásos színész is tanulhatna ebből a játékból mértéktartást.
Szép, egyenletes beszédével a felesleges mozdulatok, a túlontúl
nyomatékos közjátékok lecsiszolásával szeretetreméltó ifjúságában
a bölcs Mátyás királyt varázsolt a színpadra, olyant,
amilyennek a népi hagyomány őrzi az igazságos Mátyás király
alakját.”
Kocsis Géza:
Győr-Moson-Sopron megye Árpád-kori
eredetű templomai (11.)
Sopronbánfalva: Mária Magdolna-templom
(25.oldal)
Első
említése 1397-ben történik. Egyhajós, négyzetes szentéllyel
épült az Árpád-korban, sőt a diadalív freskói szerint, már
a XII. században állott. A hajó ma is románkori. A torony a
XIV. század első felében épült, és a soproni egykori
ferences templom típusához csatlakozik. A XV. század elején épült
a régi alapfalak felhasználásával a mai gótikus szentély. A
zárókövön látható évszám szerint, az építkezést legkésőbb
1425-re befejezték. Az
adományozó oklevelek a XVI. század közepéig gyakran említik,
különösen gazdagon ellátott öröklámpáját.1532-től Ágfalva
filialeja. 1552-ben az evangélikusok birtokába került, és csak
1674-ben kapták vissza a katolikusok. A XVI. század elején két
gótikus ablakot vágtak, a szentély, illetve a hajó falába. A
barokk időkből származik, a sekrestye boltozata és a déli előcsarnok,
ezek építése a toronyzászló évszáma alapján valószínűleg
1748-ban fejeződött be. A templomot az 1940-es években restaurálták.
Gáspár Csaba László:
A gondolkodásról Molnár
Tamás könyve kapcsán (33.oldal)
Ritka
dolog, hogy a biológia filozófiai fogalmakkal operál, de az
ember esetében ez történik; fajunk biológiai definíciója
ugyanis: homo sapiens. E meghatározás második tagja sui generis
filozófiai fogalom, jóllehet a filozófia éppen az ember definíciójában
nem alkalmazza. A „bölcs” nagyra értékelt jelzője helyett
a szerényebb „racionális” kifejezést használja, amikor
animal rationale-nak mondja az embert. A filozófia láthatóan
nem osztja a biológia túlzó optimizmusát, és ezt önmaga
megnevezésében is kifejezésre juttatja: lehet, hogy az ember
biológiai értelemben már bölcs (sapiens, azaz szofosz), a
filozófia mégis inkább úgy tekint rá, mint a bölcsesség
szeretőjére (filo-szofosz), aki csupán törekszik a bölcsességre,
de tudatában van annak, hogy még nem érte el. Ez a tudat azon a
– szerfölött bölcs – belátáson alapul, hogy a bölcsesség
több, mint a ráció, mert magában foglalja a ráció használatának
ismeretét és érvényességi határainak felismerését, márpedig
a határ felismerése egyben a határolt dolog meghaladása.
Továbbá:
Fekete
Antal: A matematika Hamupipőkéje
Vasvári
Erika: A Szentendrei Szalon estje
Kiss
Dénes: Nem „kurkászás”
Keresse
a Havi Magyar Fórumot minden hónap 15-étől az újságárusoknál!
Vagy
fizessen rá elő!
Információ:
info@magyarforum.hu
|
