vissza a főoldalra

 2010.03.19. 

A tomboló tehetségtelenség világa

Juhász Zoltán színész 1976-ban született Vácon. Az Ady Endre Gimnázium humán osztályába járt. 1999-ben a Teátrum Színiakadémia Művészeti Szakiskolán színész diplomát kapott. Tanárai: Pethes György, Schubert Éva és Hajdufy Miklós. 2000-ben az Eszterházy Károly Főiskola történelem szakán diplomázott. Játszott Csukás István: Süsü a sárkány című darabjában, mint Királyfi, a Vidám Színpadon. Ezzel párhuzamosan a Budaörsi Játékszín darabjaiban is szerepelt. A színház kamaratermében két éven keresztül vezette a Fiatal Színészek Körét, melynek keretében két előadást is rendezett. Ezután az Articsóka Színpadon dolgozott, mint színész és rendező; 2004 óta pedig a Klub Színház művészeti vezetője. A társulat több darabját rendezte, így a Leszállás Párizsban-t, a Bunburyt és az Isten éltessen, drágám!-ot. Fellépett a Szeszélyes évszakokban, sokat szinkronizál; Anthony Delonnak „állandó magyar hangja”. A Határok Nélkül Műsorszervező Iroda állandó műsorvezetője.

 –2009. október 23-án felléptél a Magyar Megmaradás Közössége (MMK) budapesti alakuló ülésén. Mi az, ami megfogott az MMK célkitűzésében?

 –Ennek a közösségnek az ideológiája nagyon közel áll a világképemhez. Én is azt szeretném, hogy legyen végre pozitív politikai változás ebben az országban, s történjen meg a valódi rendszerváltás. Egy olyan kormányzatra van szükségünk, ami figyelembe veszi azt, hogy akik ebben az országban élnek, azok magyarok, és így elsődlegesen nem a külföldiek, hanem a mi érdekeinket veszi figyelembe. Mára a magyarságot erkölcsi mélypontra taszították és sokan elveszítették a változásba, a jobb jövő reményébe vetett hitünket. Nem szabad az önfeladás útját járni. Önmagunkra kell találnunk és végre saját kezünkbe kell vennünk a sorsunkat. Fel kell rázni a magyarságot. A Magyar Megmaradás Közösségének ez az a célja, ami nagyon szimpatikus számomra. Valódi nemzeti erőre van szükség a magyar parlamentben.

 –A rendszerváltás idején csupán 14 éves voltál. Mikor döbbentél rá arra, hogy nem úgy mennek a dolgok ebben a de jure szabad és demokratikus országban, ahogy azt pl. a lakiteleki atyák elképzelték?

 –Nem tudok konkrét időpontot mondani. Felsőfokú tanulmányaim alatt és színészként sem zártam ki életemből a külvilágot, a politikát, így nap mint nap figyeltem a híreket, és rá kellett jönnöm, kisiklott „a rendszerváltás vonata”. Azt láttam, hogy ebben az országban rengeteg a probléma, egyre több család él a létminimum alatt, egyre többen veszítik el munkahelyüket, s az ország vezetői, s a parlamenti képviselők egy része, csak a saját maguk és szűk körük meggazdagodására figyelnek. A saját bőrömön, a színi pályán is megtapasztaltam azt, hogy a hozzá nem értés, a felelőtlen döntések milyen súlyos következményekkel járnak. Nem csak negatívumokról, hanem hiányokról is kell beszélni. Mind a jelenlegi kormánypártoknál – az SZDSZ-t is beleértem – és a kulturális életben is –akinek nem inge, ne vegye magára – a tomboló tehetségtelenséget látom. Néha skrizofén állapotban érzem magam, mert amit én tehetségtelenségnek látok, arról a média nagy része azt harsogja, hogy jó, szép és sikeres.

 –A színház világában is úgy van nagyjából nyolc éve, hogy a baloldaliak nemigen állnak szóba a jobboldaliakkal?

 –Ezt nem lehet megtenni egyetlen egy színházban sem, mert minden egyes előadás egyben csapatmunkát jelent. A próbák szüneteiben már elkülönül a két politikai tábor, de a színpadon közösen kell dolgozni. Egy előadást nem lehet jobboldalian, vagy baloldalian megrendezni, hanem jól, az értékek, a darab mentén, vagy rosszul, kifordítva, öncélúan.

 –A Klub Színház művészeti vezetőjeként csak jobboldaliakat szerződtetsz le egy darabra?

 –Nem, politikai döntés nincs a szereplőválogatás mögött. Egy olyan társulatot akartam létrehozni, ami szívvel-lélekkel, örömmel él a színháznak. Amikor végeztem, az volt az álmom, hogy egy olyan színházhoz kerüljek, ahol végig lehet járni a színészi ranglétrát, és nagy mesterektől lehet tanulni. Ám mindenhol azt tapasztaltam, hogy nagyon kevés az a mester, akitől el lehetne lesni azokat a fortélyokat, amik szükséges a pályámhoz és fejlődésemet szolgálják. A kultúrában is a piac az úr. Az előadásokat piaci alapon kell eladni lehetőleg a legolcsóbban, úgy hogy minél nagyobb haszon érkezzen be. Ekkor azt mondtam magamban: hát ennél én biztos jobbat tudnék csinálni, s megalapítottam a Klub Színházat. Ez egy kényszerhelyzet volt nálam, mert szívesebben mentem volna el egy komoly színházhoz „inasnak”, ahol lehet tanulni a nagyoktól, a mesterektől, de megszűnt a színházi hierarchia. A társadalomban sincsenek példaképek, hiányoznak a viszonyrendszerek, anarchisztikus állapot uralkodik. Nem csak a színházon belül, hanem általánosságban is hiányzik a belső értékrendszer. Ha elveszítjük a zsinórmértékünket, akkor nagyon nehéz helyesen cselekednünk.

 –Többen elfordultak a mai színháztól. Nem szeretik a rendezői öncélú önmegvalósítást. Mi erről a véleményed?

 –A jelenkor magyar színházát két fő irányzat uralja. Az egyik: menjünk az olcsó, a talmi felé, s a lényeg, hogy eladható legyen a produkció, így a média világában is megjelenhetünk. A másik: a színház, – annál is inkább, mert ma már a kereskedelmi tévék a blőd, semmitmondó műsorokat ontják – aminek a hagyományos értékrenden kéne állnia a defektes, megcsúfított, kifordított darabok játszóhelye lett. Semmi köze nincs így a mai színháznak a klasszikus színi világhoz. Természetesen a kísérleti daraboknak, a „lila ködös” produkcióknak is helyt kell adni. De ez a hely ne egy állami, vagy önkormányzati fenntartású színház nagyszínpadja legyen. Vannak kamaratermek, s vannak külvárosi pinceszínházak, oda valók ezek. Ma viszont fordított a helyzet. A jó, magyar és külföldi klasszikus darabok kis művelődési házakba lettek száműzve, míg a kőszínházakban folyik a kísérletezés, a polgárpukkasztás, vagy dübörög a musical, ami viszont nem a mi zenénk. Sajátunkat, az operettet vagy nem játsszuk, vagy ha igen, akkor azt úgy, hogy jobb lenne, ha elő sem vették volna a darabot. Még az eredeti címet is megváltoztatják néha a fordítási jogdíjak miatt. A fiatal közönség meg tapsol, hiszen szegénynek fogalma sincs arról, hogy az amit lát, annak vajmi kevés köze van az eredetihez. Ezzel a sémával nem tudok egyetérteni.

 –Alföldi Róbert, a budapesti Nemzeti Színház főigazgatója Arisztophanész komédiáját, a Lüzisztratét rendezte a fiumei Ivan Zajc Horvát Nemzeti Színházban. A plakáton pedig egy műfallosz volt látható. „A plakátnak figyelemfelkeltőnek kell lennie, annak érdekében, hogy a közönség figyelmét ráirányítsa az eseményre, amelyet szeretnénk a figyelmébe ajánlani” – mondta Alföldi a sajtótájékoztatón, amelyről a horvát állami rádió hálózatába tartozó Fiumei Rádió is tudósított. Te fiatal, 30-as színész, rendező vagy, nem mondhatják rólad, hogy „begyepesedett vénember”.Szerinte, mi minden engedhető meg a közönség becsalogatása érdekében?

 –Ezzel kapcsolatban az a Móricka-vicc jut eszembe, ahol a rosszcsont nebulónak mindenről mindig ugyanaz jut eszébe…Kíváncsi vagyok, meddig lesz még érdekes és eladható –polgárpukkasztás címszó alatt – a szexus ilyen fokú, felesleges túlhangsúlyozása. Nem vagyok egy erkölcscsősz, de mindennek meg van a maga helye. Ezekkel a médiafogásokkal pedig abszolút nem tudok egyetérteni. Igaz a régi mondás, miszerint a „jó bornak nem kell cégér.” Egy jó és értékes előadásra megbotránkoztató reklámfogások nélkül is bemegy a néző. Az a legjobb reklám, ha a nézők elégedetten mennek haza, s a jó darab hírét tovább viszik. Nézzük meg a Nemzeti produkcióit, s nem tudunk olyan előadást mondani, ami hatalmas sikert ért volna el. Ma Magyarországon sokan nem is tudják egyetlen egy jó darabhoz hozzákötni a Nemzeti Színház létét. Botrányokról, agyament rendezésekről tudnak az emberek.

 –Orbán Viktor nyilatkozta nemrég a következőt: „Bibóval szólva az elitnek – a politikainak is – egyben kötelezettsége is van: mintákat és példákat kell adnia az élet minőségi megélésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre. Az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására kell törekednie – röviden: kultúrát kell alkotnia.”

 –Ezek a sorok is rávilágítanak arra, hogy a mostani elit nem mutat jó példát. Ezt teheti előre megfontolt ravasz szándékkal, de lehet mögötte nemtörődömség, felelőtlenség is. A reformkorban dicsőség és szent feladat volt a nemzeti kultúra érdekében, a magyar nyelv kifejlesztése terén működni. A nemzeti kultúra mecénásának szerepében megjelenni pedig az elitnek mintegy kötelessége volt. Az értelmiségi elit feladata lenne, hogy meggyőződése szerint harcoljon az igazságért, szólaljon meg kritikus helyzetekben, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogyan a nemzeti és keresztényi értékrend diktálja. Remélem, hogy a következő kormánytól nem csak szép szavakat hallunk, hanem tesznek is valami pozitívet a kultúraközvetítés terén.

 –Ma az az általános cél, hogy a színházakban művészi, színvonalas darabok, és kiváló színészek legyenek?

 –Sajnos erről csak ritkán esik szó, ezért vissza kell találnunk ahhoz a klasszikus színházhoz, ahol az érték dominál. Mit értek itt klasszikus alatt? Mikor Shakespeare megírta a darabjait, akkor emberi élethelyzeteket ábrázolt, s művei emberekről szólnak embereknek, így azokat az idők végezetéig el lehet játszani. S nincs benne semmi belemagyarázás. A mai színház olyan igényt akar kiszolgálni, ami az emberek többségének nem sajátja. Még a szörnyű Aczél-korszakban is voltak értékes színházi előadások. A kor színészi és rendezői egyéniségei meg tudtak fogalmazni bizonyos társadalmi élethelyzeteket, s azt bemutatatták a színpadon normális keretek közt, úgy, hogy mindenki tudta, mi van a darab mögött.

 –Nekem van egy elméletem: ezek az önmegvalósításra, botrányokra törekvő rendezők főleg azért játszatnak darabokat ismeretlen, frissen diplomázott színészekkel, mert őket még be lehet etetni mindenfajta stupiditással.

 –Ez így van. Az akadémián az osztályfőnököm – az azóta elhunyt - Pethes György volt, akit nagyon szerettem, tiszteltem. Az ő szakmai hozzáértését bizonyítja, hogy az elmúlt évtizedek legnagyobb prózai sikere az ő nevéhez fűződik. Ő rendezte meg anno a Madách Kamarában a Páratlan párost. Pethes azt mondta: azért nem jár színházba, mert még látott rendes előadásokat, kiváló színészeket, s szörnyű neki azzal szembesülnie, ami ezek helyébe lépett. Elismerem nagyon nehéz egyszerűen, érthetően, sallangmentesen, emberien játszani. Gyanítom, hogy sokan ezt nem is tudják. Mindennek az alapja, hogy meg kell tanulni elemezni a darabot. Tudni kell, hogy mi miért történik a darabban. Mivel ezt nem tudják sokan, ezért inkább az érdekesnek mondott stupiditást, mint az értékest állítják a színre. Kenneth Branagh úgy adaptálta és rendezte meg a Hamletet különböző újításokkal, hogy az valóban izgalmas volt. Követhető volt az előadás, attól függetlenül, hogy nem volt konzervatív. Ellentétben a Nemzeti III. Richárdjával, ahol a színpadi látvány egyszerűen elnyomta a történetet. Ebben a darabban jó színészek játszottak. Ha ők nem mondták azt 20-30 éves színpadi tapasztalattal, hogy ez a fajta rendezés nem jó, akkor egy fiatal hogyan is tehetné? Örül, ha egyáltalán lehetősége van játszani.

 –Ma a színészeket a közönség kegye, vagy pedig a reklám, a média teszi hírnevessé?

–Nem lenne rossz, ha a média tenné őket híressé. Csak az a gond, hogy a magyar média nagy része a bulvárra hajaz. Ma általánosságban nem jó előadókat tesz híressé a média, s a közönség kegyének pedig egyre kevesebb a szerepe. Egy este a színész játszik 200-300 ember előtt, de ha megjelenik egy vacsoracsatában, akkor egy millióan látják. Ismertem olyan kollégát, aki azt mondta: soha nem megy el kereskedelmi tévébe, mert az lealacsonyítja a színészt. Eltelt néhány hónap, s pénzért megjelent egy ilyen gagyi produkcióban.

 –Amikor 1995-ben színi mesterségre adtad a fejed, akkor az előbbiekről volt tudomásod? Ismerted a magyar színjátszás helyzetét?

 –Ugyan! Akkor mást sem szerettem volna, mint színházban játszani. Családunk ettől a világtól távol állt, mert műszaki értelmiségiek a felmenőim. Szüleim azt akarták, hogy inkább egy biztosabb megélhetést biztosító, „tisztességes” pályára lépjek. Én viszont nem mondtam le céljaimról. Nekivágtam a pályának, és így sorba kapom az örömteli perceket, no meg a „pofonokat” is.

 –Előfordult, hogy kamaszként élt benned a vágy, milyen jó is lenne, egy bizonyos szerepet eljátszani?

 –Kezdetben volt ilyen, de ahogy elkezdtem a pályát, akkor már inkább az érdekelt, hogy egy olyan színházhoz kerüljek, ahol a lehető legjobban meg tudjam tanulni ezt a mesterséget. Idősebb kollegámmal, Versényi Lászlóval beszélgettem arról, milyen volt régen a színházi hierarchia. Mindezt annak kapcsán, hogy egy fiatal srác belépett a szinkronba, s egyszerűen „lesziázta” Laci bácsit. Versényi, amikor pályakezdő volt a Nemzetiben, másfél évig, akár üres volt a társalgó, akár nem, nem engedhette meg magának azt, hogy leüljön egy asztalhoz. Hiszen volt nála érdemesebb arra. Két év után mondták csak neki: gyere, ülj az asztalunkhoz. Ez azt mutatja, hogy rangja, becsülete volt a színészi létnek. Ma viszont mindenki lehet egy kis összeköttetéssel minden.

 –A Teátrum Színiakadémia növendéke lettél. A Színház-és Filmművészeti Egyetemmel meg sem próbálkoztál?

 –Többször is, de a rostákon elbuktam. Arra büszke vagyok, hogy az idősebb tanárok pártfogásukba vettek. Avar István odajött hozzám, s közölte: Zolikám, én harcoltam magáért. A fiataloknak viszont nem kellettem.

 –Ma rengeteg magán színi-, művészeti iskola létezik. Ezt te jónak tartod? Ma, amikor a színházakban megszűnnek a társulatuk, kevés a státusz, a művészek számlaadó iparosok lettek, akkor nem eleve a munkanélküliek világába küldik ki ezen iskolák a végzetteket?

 –Ahogy mondod. A legtöbbször nem is foglalkoznak az alapítók azzal, hogy mi lesz a növendékek sorsa az iskola elvégzése után. Az érdekli őket, hogy az oktatók kapjanak egy kis tiszteletdíjat.

 –És ez alól kivétel volt a Teátrum Színiakadémia?

 –A tanári kar összetétele miatt volt az. Hajdufy Miklós kezdetben zsinóros volt, majd ügyelő, asszisztens, s csak azután lett rendező. Majdnem 80 tévéjátékot rendezett. Át tudta adni a növendékeknek a tudását. Ugyanez mondható el Pethesről és Schubert Éváról is. Kálmán György színművész mondta Pethes Györgynek egyszer: „Gyurikám, ahol mi oktatunk, ott van a főiskola.”

 -Attól, hogy valaki, mint te is, néhány darabot megrendez, máris rendezővé válik?

 –Biztos, hogy nem. Magamat színésznek tartom.

 –A Klub Színház művészeti vezetője vagy. Nem vágtad ezzel nehéz fába a fejszét?

 –Kezdetben nem tűnt rossz ötletnek ez a színház, sőt ma sem volna semmilyen probléma, ha az első számú felvevő piacunk, a vidéki önkormányzatok által működtetett művelődési házak jobb anyagi helyzetben lennének. Így viszont kevés a megrendelés. Az is gond, hogy nincs olyan állandó helyünk, ahol egy minimális előadásszámot folyamatosan tudnánk biztosítani. Könnyed komédiákat játszunk, már csak azért is, mert ezeken a helyeken erre van igény. Amikor oly sok tragédia éri az embert és a társadalmat is, akkor inkább szórakozni vágyunk. Gondoljunk csak arra, hogy a II. világháború előestéjén milyen sok vígjáték született nálunk.

 –Azért humor és humor közt is van különbség.

 –Mi az igényesség mellett tettük le a garast. A díszleteink igényesek, de egyszerűek is, hiszen a fő az utaztathatóság. Ugyanígy a nem az olcsó, igénytelen, vásári humor a sajátunk. Nagyon nehéz megnevettetni az embereket, ha a célunk a minőség.

 –Első igazi nagy fellépésed egy mesedarabban volt, a Süsüben. Másként kell gyerekközönségnek játszani, mint a felnőtteknek? Ha jól emlékszem, Törtey Tünde mesélte, hogy vannak, akik félnek gyerekek előtt játszani, mert bizony a kicsikre nem tapadt még rá az a színházi „illem”, hogy minden jelenet után tapsolni kell, ha jó az alakítás, ha nem.

 –A gyerekek sokkal őszintébbek, mint a felnőttek. Ha rosszul alakít egy színész, akkor nem figyelnek rá és zajonganak. Egy mesedarabban végig jól kell játszani azért is, mert a gyerekközönségből tíz év múlva felnőtt lesz, s nem mindegy, hogy kinek mi az első színházi élménye.

 –Történelem tanár végzettséget szereztél az egri főiskolán. Ezt azért választottad, hogy legyen egy „tisztességes” végzettséged?

 –Azért is, de a fő ok, hogy nagyon szeretem a történelmet. Nem akarok nagyképű lenni, de nagyon könnyedén végeztem el ezt a szakot. De nem tanítottam a kötelező gyakorlati tanításon kívül. Az igazi „szerelmem” a színház.

 –A polgári színjátszásról írtad a diplomamunkádat. Létezik ma polgári színház?

 –A polgári színjátszás otthona a 19. század végén, a Ditrói Mór által alapított Vígszínház volt. Ditrói legendás társulatával új korszakot nyitott a magyar színészet történetében. Az ún. vígszínházi stílus lényege: átélésre és őszinteségre törekvő, sallangmentes, tökéletesen összehangolt színészi játék. Ez természetesen nem a mai Vígszínházra vonatkozik. Naturalista volt a játékmód. Amikor a diplomamunkámat írtam, pont Orbán Viktor volt kormányon. A diplomavédésnél az egyik balos tanár állandóan rákérdezett arra, mit jelent a polgári szó. Nehezen értette meg, hogy nem az akkori politikai jelzőről van szó. Kérdésedre válaszolva: nincs ma polgári színház.

 –Közeleg március 15. Tudunk még ünnepelni Magyarországon?

 –Nagyon sok problémával kell megküzdenie egy átlagos magyar családnak. Az emberek többsége a megélhetésért, a munkáért, a betevő falatért küzd. Lélekben tehát nem vagyunk felszabadultak. Ilyen állapotban pedig nagyon nehéz ünnepelni.

Medveczky Attila