Függetlenség

2010.03.19.

A hatalmat nem becsülte, a nőket viszont nagyon
Tersánszky Józsi Jenő: Viszontlátásra, drága...

Úgy hozta a sors, hogy valamiféle írócsoportosulás, vagy talán maga az Írószövetség Debrecenbe utazott különvonattal. Ezen a szerelvényen utazott maga Aczél György is, hatalombéli társaival. Külön kocsiban ültek, és dúsan megterített asztal mellett múlatták az időt. Tersánszky Józsi Jenő bement a külön fenntartott vagonba, s megszólította Aczél Györgyöt: Haver, adjál száz forintot kölcsön. Aczél kényszeredetten zsebébe nyúlt, és nem szívesen, de adott egy százast Tersánszky Józsi Jenőnek. Így szól az anekdota, de ez szerintem igaz is volt. Meg is írták több alkalommal. Tersánszky Józsi Jenő nagy ívben lepökte a hatalmat, a nőket szerette. Minden formában. A XX. század magyar irodalmának egyik legszínesebb egyénisége életművében sokat és sokszor beszél a nőkről. Többek között ebben a kisregény-gyűjteményben is, aminek a szerkesztők azt a címet adták, hogy Viszontlátásra, drága…

A Viszontlátásra, drága… háborús kisregény, sáncárokban írta a háborúban. Ahogy a Nyugat folyóirat méltatja ezt a művet, Tersánszky megírhatta volna háború nélkül is e regény minden külső és belső eseménybeli mozzanatát. A történést a háborús állapot határozza meg. A háborúnak nincs egyéb természeti hatása, mint volna a földrengésnek, árvíznek, járványos betegségnek, vagy általános esőnek, mely a kihibbant sarkaikból egzisztenciákat s váratlan le- és egymáshoz szorít embereket. A háború áldozatokba kerül. Ez a regény nem a háborúról szól, hanem egy lányról. Nelát a háború lökte ki úri lány életéből a férfiak közé, mint lökhetett volna elszegényedés, ami miatt mondjuk nevelőnőnek kellett volna mennie. Nela, ez a galíciai lány egy orosz katona, egy fiatal orosz karjaiba kerül először. Nela története erősen lengyeles, mint ahogy asszonnyá tevője is igazi orosz típus, sőt orosz figurák a fiú barátai is, valamint orosz vagy legalábbis erősen szláv lelkűek, orosz, deákosan kamasz zsenialitásúak a beszélgetések is. Ugyanezen vagy ugyanilyen regény kikerülhetett volna magyar vagy német, vagy francia figurák elkeveredéséből. Azt írja a Nyugat Tersánszkynak erről a kisregényéről, hogy Tersánszky e könyve olyasmi, amit műfajra orosz regénynek lehetne nevezni, megírva is (s e révén írói arcképet keltve szerzőjéről) azzal az előbb említett kamasz zsenialitással (s tegyük hozzá, kamaszi és zseniális bájjal, amelyet ez a regény mint motívumot is érzékletesen tud megjeleníteni).

A történet nem azt mondja el, hogy mint csinálták, egyszerűen csak azt mondja el, hogy megtörtént, hogy egy lány összekerült egy férfival, s e révén s mivel a férfi elszakadt tőle, eljegyeztetett általa a férfival, a férfiakkal, a végén és csakhamar már csakis a férfi testiségével és azzal a kenyérbeli segítséggel s közönséget vagy unaloműzést jelentve, amit a nőnek megad az, ha van valakije, akárkicsodája. Nela, a szép, finom, elmélkedő Nela hozzá ordenárosodik a pénztelen és őrmesteres élethez, nem másképp, mint ahogy hozzá is magasztosulhatott volna a jómódhoz, a gazdagsághoz, törvényes rendhez, kényelemhez, s kiválasztottak társaságához, mint egy hercegnek a felesége.

Éppúgy, mint ahogy Nela gyámoltalan nagyapja hamar megszokja, hogy a jövő-menő katonák tartsák el, ne csak hasznot húzzon, de egyenesen húzza a hasznot az unokája szeretőjéből. – ám aki szerencsésebb hadi körülmények között bizonyára magasodhatott volna lengyel hazafivá is, ki Londonban vagy Bécsben konferál a diplomatákkal Lengyelország helyreállításáról. Telt-múlt az idő a háborúban. Nela tapasztalatban gazdagodott. Most éppen egy német gyerekkel találkozott össze. Idézzünk a kisregényből néhány jellemző sort, Nela mondja: „Biztató, s kacér pillantásokat vetettem szemeibe, és szavaim mindent elárulhattak. De úgy tett, mint ha nem értené, s továbbra is mosolyogva beszélt… Mily zavarba jött, mikor közöltem vele, hogy nem vagyok asszony, s Kázmérka az öcsém… Félénk bókokat mondott szépségemre, hogy jóvátegye ügyetlenségét s megígérte, hogy írni fog és én viszont. Most megígéri, s éppúgy fogja aztán elfelejteni, én már most tudom, hogy soha többé nem fogok magának eszébe jutni!… – suttogtam szemforgatva, s aztán egy egész regényt hevenyésztem össze, mint csalódtam korábbi szerelmemben… Merőben költöttek voltak alakjai, helyei, de, édesen, mily keserű valóság ezúttal meséjében.

– Én mindenemet feláldoztam érte esztelen. De ő megcsalt s kijátszott… azóta megtanultam ismerni, mennyire lehet bíznom a férfiak ígéreteiben. Nos, a fiú őszinte felháborodással felelt élveteg, epedő pillantásaimra, s komolyan igyekezett vigasztalni.”

És a fiúnak sikerült megvigasztalnia a szép leányt vagy asszonyt, és így ment ez végig. Sok katona járt abban az időben arrafelé. És ezzel ez a kisregény valójában véget is ért. Tersánszky nemcsak a háborúban szedte élményeit, hanem az életben. Tersánszky Nagybányán született 1888. szeptember 12- én, és Budapesten hunyt el 1969. június 12- én. Kossuth-díjat is adtak neki, noha az 50-es években a rendszer ki nem állhatta a híres írót, a magyar nyelv nagy stilisztáját. A Nyugat közölte Tersánszky írásait, kisregényeit, és folyamatosan Kakukk Marci történeteit. Termékeny író volt, sok könyvének hangulata, atmoszférája mindörökre bennünk maradt. A Legenda a nyúlpaprikásról, az Egy kézikocsi története, meg az ifjúsági regénye, a Misi mókus kalandjai. Azt mondják Tersánszkyról, hogy igazán jó író nem írt még annyi felületes, gyenge, összecsapott művet, mint ő. Folyton pénzre volt szüksége, és írta, ami éppen eszébe jutott, remekműveket és hevenyészett műveket vegyesen. De aki nagyon jól ismeri, az azt is tudja, hogy legelhibázottabb írásai is tele vannak remekműbe illő részletekkel. Hatalmas szíve és lelke volt Tersánszkynak. Sosem beszélt arról, hogy a tanácsköztársaság bukása után segített a bukott kommunistáknak, a II. világháború idején meg a zsidóknak. Noha önmaga nem volt sem zsidó sem kommunista. Vegyünk elő egy 1913-ban született novellát, az írás egyszerűen csikorgósan bűbájos. Ezen azt értem, hogy egy hetedgimnazista fiú hogyan keveredik bele a szerelembe. Lelketlenül! A novella címe: Hitter Lajos, a hetedgimnazista. „Egy este az utcán egyedül találkozott a lánnyal Hitter Lajos, a hetedgimnazista. Egyszer a leány a boltból ment haza. Különben sűrűn bejárogatott a piacra és szemtelenül viháncolva rótta végig a járdát, rendesen egy-két cseléd pajtásával. Hazamenet pedig utána lopóztak a diákok vagy más ilyenfajta legénykék, kettő is, három is. Csaknem valamennyi ismerte, a jó fiúkat kivéve, s a leány szerette mindet, ingyen és csekély válogatással. Sőt, maga is hívogatta sokszor egynémelyiket. Hanem Hitter Lajos nem tudott hozzáférni többet az este óta. Látta mindig, úgy tűnedezik el mellőle egy-két pajtása a lány után. Nógatták őt is ilyenkor, míg egy ízben ő is megpróbált közeledni hozzá. Egy sötét sikátorba szaladt utána. Hanem a leány, amikor megismerte, mérgesen rándította félre a derekát: – Menjen utálatos – és gőgösen indult tovább a diák elől.”

Ez a Hitter Lajos valami albérletfélében lakott egy másik diákkal, aki eminens tanuló volt, és mindig a könyvei fölé hajolt. A másik szobában meg lakott valamiféle kishivatalnok, aki be-be tért a diákokhoz, elmondta történeteit, aztán átvonult barátaival a szomszéd kocsmába. Mindketten legényemberek voltak. Ez az ember, akinek a neve Herepei volt, kocsmába invitálta Hitter Lajost. Hitter Lajos elment, és a kocsmában unatkozott, nézte a kártyázókat, a csendesen vagy hangosan italozó vendégeket, mígnem a színen megjelent a novellabeli leányzó. Persze hogy észrevette Hitter Lajos a lányt. Herepei úr is. Herepei intett valamit a lánynak, és a gimnazistának, majd szorgalmazta, hogy a gimnazista menjen a lány után. Utána is ment Hitter Lajos.

„A gyereknek minden íze reszketett, hiába küzdött ellene, s ez csaknem kétségbe ejtette. A leány előre ment, s a folyosó sötét végén a lépcső aljáról hátranyújtotta neki a kezét. Mégis zökkent egy nagyot a lelépésnél. A lány erre felkacagott, s Hitter Lajos szólni akart valamit, de csak heregni tudott rekedten, s érezte, mennyire remeg a keze a lányéban, s megijedt, attól tartván, hogy még megkérdi tőle, miért vacog úgy. Egy kis sötét udvari szobába nyitottak be aztán, s a leány otthonosan ment előre. Ismerős szag csapta meg a diák orrát az ajtóban, a csonkig égett viaszgyertya szaga, amivel otthon karácsonykor telik meg a szoba.

– Na, szívem – mondta a leány, miután lámpát gyújtott, és ráfordította a kulcsot az ajtóra. Különben szüntelen locsogott, mióta csak együtt voltak, s egy percig se volt nyugton. S most, mikor a diák olyan komolyan nézett körül a szobában, ő is elkomolyodott. S arról kezdett fecsegni aztán érzékenyen sóhajtva, hogy nem kellett volna neki idekerülnie. Csak az apjáért nem volt maradása otthon, s hozzá még valami utálatos asszonyt is kerített a házhoz, és meg se esküdött vele.

– Vesse le a kabátját – szólt közben –, a cipőt nem muszáj levenni, nem is igen szokták –, s tovább mondta: hogy el akar menni innen, mert itt is megunta már, egy közeli nagyobb városba szolgálni. Aztán a pajtásai felől kezdte kérdezni a diákot, a keresztnevükön vagy a diákos gúnynevükön emlegette őket. …A leány erre kigombolta a blúzát, s egy székre lökte. Aztán meztelen karjával hirtelen körülölelte a fiú nyakát, s az arcához dugta a fejét. A diák is átfogta erősen a derekát, az arcát azonban félrefordította a leány vállára, mintha féltené a száját a csókjától.”

Aztán megtörtént az eset, meg vége is lett. „A szoba közepén állott később a diák feltett kalappal, és várta leányt, aki félig öltözetlen a haját igazgatta, s lesimította néhányszor az ágyterítőt. Lehajoltában kifordult két melle az ingéből, s Hitter Lajos úgy szemlélte eltelten, vágytalan, mint egy csinos, kedves holmit. Aztán a hetedgimnazista elindult csendesen hazafelé.”

Hát ez az egyik különös novella erről az át nem élt különös szerelemről. No de a másik, a Gyilkos címet viselő írás még hátborzongató is lehetne. A főhős „hatalmas termetű de szelíd, világoskék szemű, mélázó ember volt. Csak ha egy percre valamin jobban eltűnődött, az egyik szemöldöke magasabbra emelkedett, másik szemét meg kissé összehúzta, s kancsalin villant félre, jelent meg az arcán valami baljóslatú. De hát az efféle nem sokat mond. Az már sokkal többet, hogy mihelyt ivott, kötekedővé lett, s mindjárt kész verekedni. Még hogy egyszer egy nyomozó csendőrt félholtra páholt, s fegyverét elszedve s levetkeztetve pőrén lökte ki az útra a kocsmából. Ezt az embert Vojnyik Jakabnak nevezték. A zsandár miatt nagy hercehurcába keveredett és tömlöcöt kapott Vojnyik.”

Vojnyiknak volt egy barátnéja, a szép, telt idomú Borsodyné, aki a szőlőhegyen lakott, szőleje volt és pincéje. Odajártak a környékbeliek italozni. Borsodyné szerette ezt a nagydarab Vojnyikot, annál inkább nem szerette Vojnyik feleségét, féltékeny volt rá. A bizalmas viszonyban Vojnyik, ez az idegen országból idetévedt ember időnként kölcsönkért Borsodynétól. Családja gondjai enyhítése érdekében. Így replikázott a szőlősgazdáné:

„– Én csak azt nem tudom, hová lesz nálatok a pénz? – szólt visszajőve Borsodyné.

– Hogy egy szaporája nincs a kezeteken. Hiszen fizetést kapsz tán? (Vojnyik a bányában dolgozott.) Vagy a te feleségednek nem elég, mint más asszonynak, amit keresel?

– Hagyja el kománé, há malacot vettünk most is – szólt közbe Vojnyik. De Borsodyné mintha nem is hallotta volna. Látszott, belül ingerli folytatnivalója:

– Azt hiszi ő most is, hogy még mindig ott vagytok abba a görbe hazátokba. Jaj, barátom, itt más világ van, mint ott az erdőbe, a gacsosok közt. Már megtanulhatta volna.

– Bár inkább ott volnék most is! – sóhajtott közbe Vojnyik, de mint imént, most se fejezhette be Borsodynétól, amit mondani akart.”

Szóval Borsodynénál borozgattak esténként az emberek, meg miegymás. Vojnyik megint pénzt akart kérni a nőtől, de az elutasította. Gondolkodott Vojnyik, és elhatározta, megöli barátnőjét. Borsodynénak volt egy kis cselédlánya, Máriska. Úgy hozta az idő, hogy Vojnyik már csak maga volt Borsodynénál, a barátok, a szomszédok mind hazamentek. Ők ittak – mármint Vojnyik meg Borsodyné. Máriska meg szedelőzködött, hogy aludni megy. Így is történt, a lányka elment a vackára. De azért most még hazament a nagydarab, mafla ember, és otthon a házuknál a szomszédokkal arról beszélgetnek, hogy a holtak hazajárnak-e az élők közé nézelődni meg kísérteni. Vojnyik is meg mások is azt állították, hogy igen, a holt lelkek visszajárnak, mások meg azt mondták, hogy babonaság ez az egész. A dologban lehet valami, mert sok csudát hall az ember már életében. Én például, aki Tersánszky Józsi Jenő novelláiról és kisregényeiről most írok, egyszer Kuncsorbán hallgattam egy történetet nyolc öregembertől. Egymás szájából véve a szót meséltek. A legfiatalabb ember, aki már túl volt a nyolcvanon, mondta: és akkor a kutyák, voltak vagy heten, a hídhoz értek, majd két hátsó lábukra álltak, s úgy mentek át a víz fölött. Mert én nem hazudok, mondta a legfiatalabb öreg, ezt saját fülemmel hallottam egy riport utamon estefelé. A legfiatalabb öregnek szavát helyben hagyta a legidősebb, aki már a kilencvenen volt túl, és azt mondta: nem öcsém, te nem hazudol. És ezzel helyben hagyta, hogy a kutyák heten hátsó lábukra állva átmentek a hídon. Ma is hiszem, hogy ezek a kutyák valóban léteztek, mint Vojnyik szellemei ott a hegyen, a bányák mellett. Ez a szellemidéző beszélgetés aztán sok mindenre alkalmat teremtett. Vojnyik végiggondolta a tervezett gyilkosságot. Felment a hegyre, Borsodyné kedvesen fogadta, megittak két-három üveg bort, Borsodyné egy kicsit ellágyult ettől, Vojnyik meg erőre kapott. De először még a szőlősné ágyba csalta Vojnyikot. Majd átölelte, és Borsodyné bizalmatlanul csak annyit mondott: tudom, mit akarsz tőlem. Vojnyik meg kötéllel megfojtotta a szeretőjét, és késsel összevissza szurkálta. A szép Borsodyné nagy testével ráborult – azt hiszem – a sparheltra. Vojnyiknak eszébe jutott, hogy mindezt láthatta Máriska, a cselédlány, őt is megfojtotta. A csendőrök kutattak, nyomoztak, nem találták meg a gyilkost. Teltek az évek, ez a Vojnyik újabb bajt csinált. Megint hadba keveredett egy csendőrrel, de most a nagy lakli ember pórul járt. A csendőr megölte. A bányász utolsó perceiben bevallotta, hogy ő volt Borsodyné gyilkosa. Könnyített a lelkén.

Tersánszky Józsi Jenő ezt így írja le:

„Évek múlva megint verekedett Vojnyik, s akkor mint mondják, verekedés közben ugyanaz a csendőr szúrta le, amelyiket régen megcsúfolt. Haldokolva bevallotta, hogy ő volt Borsodyné gyilkosa, s ő ölte meg Máriskát. Majd később Borsodyné háza, ami akkor már üres volt, egy éjjel kigyulladt, hogyan, hogyan nem, nem tudni. Kigyulladt és leégett. Aztán beomlottak falai, beomlott pincéje, s ami fa egy-más volt körülötte, elhordták. Most csak egy kőrakás van helyén, s mellette egy üreg, pernyehalom, kígyófészek. A jószág egy kézből másba került, el is darabolódott, a nagyobb fele most valami jámbor emberé: Ravasz Villának hívják.”

Ez a történet vége. Szegény, szegény Borsodyné, szegény pórul járt Vojnyik. S Tersánszky Józsi Jenőnek ezer ilyen hátborzongató és szép története van.

(Tersánszky Józsi Jenő: Viszontlátásra, drága… Kiadta a Magvető Könyvkiadó Budapesten, 1957-ben.)

Győri Béla