vissza a főoldalra

 2010.03.26. 

Az értelmiség árulása

Kligl Sándor szobrász, képzőművész 1945. február 27-én született Mosonmagyaróváron. 1963-ban érettségizett a budapesti Képző-és Iparművészeti Gimnáziumban. 1964-1970-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán tanult. Mesterei: Somogyi József, Mikus Sándor. 1971-től 1980-ig Hódmezővásárhelyen, a Művésztelepen, ezt követően és jelenleg Szegeden él és alkot. 1976-tól a Magyar Képzőművészek Szövetségének és a Művészeti Alapnak, majd 1990-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Jelentős köztéri szobrai: Kovács Béla (Bp., Kossuth tér), Eszmélet-József Attila (Hódmezővásárhely), Parkfigura (Németország - Göttingen), Németek kitelepítésének emlékműve (Elek -Fő tér), Korpusz (Brassó - magyar római kat. templom), Szt. Ferenc (Budapest -Szent Ferenc Kórház), Szőlőkapások (Gyöngyös), Őzek (Derekegyháza), Kőpásztor (Felgyő), Utcai zene (Szeged), Kligl József-emlékmű (Baja), Szent István és Gizella (Szeged), Prohászka Ottokár portré (Lakitelek), Díszkút (Németország - Nürnberg), Háború (Szeged). Ezeken kívül kisplasztikákat, emléktáblákat, domborműveket, festményeket, horoszkóp ezüstszobrokat, rajzokat, érmeket, plaketteket, ékszereket készít(ett). Elismerések: Derkovits-ösztöndíj (1978-1981), Szegedért emlékérem (1996), Hazáért érdemkereszt (1997), Csongrád Megyei Príma díj (2006). Tanyasi iskolások (Hódmezővásárhely), Szent István és Gizella (Szeged).

 -A következőt olvastam az interneten: „Életműkötetével ünnepelte 65. születésnapját az országszerte ismert és elismert szobrászművész, Kligl Sándor. A kötetet február 26-án, pénteken este 6 órákor mutatták be a Móra Ferenc Múzeumban. Az alkotóval Pálffy István műsorvezető beszélgetett.” Kedves mester, engedje meg, hogy szerkesztőségünk nevében nagyon boldog születésnapot kívánjak önnek. Isten éltesse az emberi kor legvégső határáig! Az ön ötlete volt ennek a kötetnek a megteremtése?

 -A Múzeumi Tudományért Alapítvány jelentette meg a könyvet harminckét támogató segítségével. Azok a cégek, intézmények, barátok voltak a támogatók, akik már évek óta hiányolták, hogy nem jelent meg egy album munkásságomról. Nyilván ők jobban ismerik alkotásaimat, mint mások. A 65. születésnapom és pályakezdésem 40. évfordulója volt az aktualitása az életműkötetet megjelenésének. Párom, Lengyel Györgyi szeretett volna nekem ezzel meglepetést okozni. Végül is majdnem másfél éves előkészületi munka után az én feladatom lett a kötet megtervezése és szerkesztése. A kötetben olvasható tanulmány pedig a kiváló művészeti író, Feledy Balázs munkája. A könyvben 1964-től 2009-ig készült alkotásaimról készült reprodukciók láthatók. Már a pályafutásom elején, a főiskolai évek ideje alatt készített domborművek, szobrok is benne vannak. Ez több egy keresztmetszetnél, de nem lehetett teljes az összefoglaló gyűjtemény, mivel számtalan munkámról nem maradt fénykép sem nálam.

 -Már csak azért is illő volt egy ilyen összefoglaló könyv megszületése, mert önnek több mint ötven köztéri szobra látható.

 -Ez a szám még önmagában nem jelent semmit. A mennyiség a művészetben nem szokott minőségbe átcsapni. Nem is egy olyan alkotót ismerek, akinek rengeteg műve van, ám a produktumok finoman szólva nem színvonalasak. A kötetből több munkám kimaradt egyszerűen helyhiány miatt is. Egyelőre viszont nem gondolok arra, hogy emiatt egy új kötetet kéne kiadni, mert így is nagy öröm számomra ez a könyv.

 -Mekkora példányszámban jelent meg a könyv?

 -Ezer példányban. A terjesztésről pedig csak akkor tudtam gondolkodni, mikor már kijött a nyomdából a könyv. Be kell vallanom, hogy elég nagy feszültséggel járt a szerkesztés, s néha úgy éreztem, hogy 65. születésnapomra már nem fog megjelenni a kötet. Azért is, mert könyvtervezéssel eddig még nem foglalkoztam. A megjelenést követően már érdeklődtek a könyvterjesztők. Így Szegeden, Hódmezővásárhelyen és Budapesten - ott a Lítea Könyvesboltban - fogják árusítani ezt a könyvet.

 -A budapesti Képző-és Iparművészeti Gimnázium növendéke volt. Erről a korszakról maradtak fent rajzok?

 -Sajnos nem. Édesanyám rendszerető ember, s ezek a rajzok valószínűleg áldozatul estek a lomtalanításnak. Vizuális memóriámban élnek olyan képek, rajzok, amiket annak idején készítettem. A középiskolában az volt a szokás, hogy a jól sikerült alkotások bekerültek az intézmény gyűjteményébe. Majd lassan az enyészetté lettek. Emlékszem egy Seneca-portréra. Tanulmányaim során erről a portréról egy gipsz-plakettet készítettem. Sajnos ez is eltűnt. A főiskolán is minden évfolyamban a jobban sikerült munkákat begyűjtötték, és raktárba vitték. Itt a lakásban látható a Carmina Burana c. plakett kisebbik változata. A nagyobbikat a főiskolán mintáztam meg. Valószínűleg az is a raktárban található. Főiskolás koromban készítettem a Gondoskodás c. kisplasztikámat. Ez a mű a Nemzeti Galéria tulajdonában van. Régebben előfordult, hogy a Galéria vásárolt a főiskolások munkáiból is. Később ezt a figurát kőszoborként is kifaragtam, ami Algyőre került. 

 -Mikor mutatkozott meg először a rajz iránti fogékonysága?

 -Erre nem tudok konkrét választ adni. Arra emlékszem, hogy állandóan rajzoltam. Semmi más nem érdekelt, csak a rajzolás és a mintázás. Igaz, a festészettel csak a '90-es évek végén kezdtem el újra foglalkozni. Ekkor azokat a témákat, amiket szoborban nem mintázhattam meg, megfestettem.

 -Melyek azok a témák, melyeket nem lehet szoborba önteni?

 -A kötetben is láthatók az Ártér, Repceföld, Búzamező, Halászkunyhó c. festményeim. Egyértelmű, hogy ezeket nem lehet megmintázni. Láthatja az Esküvő c. képemet is. Az ifjú párról természetesen lehetne szobrot készíteni.

 -Ez egy nagyon érdekes kép. Amikor beléptem a szobába, a küszöbről azt hittem, hogy egy felnagyított fotóról van szó.

 -Igen, nem ön az első, aki messziről így látja ezt a képet. Egy ismerős család esküvőjét festettem le. Sajnálom, hogy a könyvben ez a reprodukció nem teljesen adja vissza az eredeti színeket.

 -Tudtommal nincs kibékülve a kortárs művészettel.

 -Természetesen a mában alkotok, így a szó eredeti értelmében kortárs vagyok. De a szavak értelmét annyira eltorzította a negyven év szocializmus, hogy a legtöbbet elég nehéz pontosan használni, de rájöttem, hogy ebben a torz értelemben én nem vagyok kortárs művész. Valószínűleg csökkentlátó vagyok azokhoz a látnokokhoz képest, akik kortárs művésznek számítanak. Maga tehát egy olyan emberrel beszél, aki még él, de nem a saját kora kortársa.

 -Kifejtené ezt bővebben is?

 -Jelenünkben a figurális művészet már nem számít kortársnak. Kortárs az, ami nonfiguratív. Számtalan brutális vizuális és zenei inzultusokat kell elszenvednünk. Főiskolás koromban - a szocializmus kultúraellenes aerájában - a könyvtárakban lehetett csupán az avantgard művészettel találkozni. Akkor „tiltott gyümölcsnek” számítottak a nonfiguratív megközelítések. Az Egyetemi Színpadon vetítették az egzisztencialistákról és Daliról szóló filmeket. Alkatilag viszont nem akartam soha nonfiguratív, konstruktív, absztrakt műveket alkotni. Manapság szinte kinézik azokat az alkotókat, akik figurálisan alkotnak. Az egész történet 1945 után, a szocreál felbukkanásával vette kezdetét Mindezt azért mondom, mert sokan emiatt fordultak a nonfigurativitás felé. Véleményem szerint a szocreál nem kompromittálhatja a figuralitást, ahogy a mozgalmi dalok sem a zeneművészetet. 1990-ben tereinkről eltűntek a múlt rendszerhez köthető kommunista politikai emlékművek, szobrok. Jómagam Szegeden a volt szovjet emlékmű helyére Szent Istvánt és Gizella királynét mintázhattam, a régi Lenin-monstrum helyén pedig a Doni áldozatok emlékére készült szobrom áll. Az is ide tartozik, hogy ha a műkereskedelemnek árú kell, s ha nincs elég jó művész, akkor a semmit kell megideologizálnia ahhoz, hogy piacképes legyen. Engem a nonfiguráció sosem elégített ki, vég nélküli variációs vázlatnak, játéknak érzem, s várom a folytatást, a művet. A befejezettséget keresem. A művészetet nem kell, s nem lehet kitalálni, csak folytatni és gazdagítani kell. Mindig voltak olyanok, akik mindent elkövettek a mondanivaló ellen. Az a cél, hogy nehogy kifejezzen valamit a mű. És nehogy rólunk, a magyarságról szóljon. A figurális alkotásokat létrehozó művészeket pedig azért nem ismerik az emberek, mert a média nem foglalkozik velük. Az elektronikus médiáról beszélek, mert mára leszoktatták az embereket az olvasásról, pedig pl. Ausztriában és Németországban hosszú könyves utcák vannak. 

 - Menjünk vissza az időbe. A főiskola után a hódmezővásárhelyi művésztelepen alkotott. 

 - Igen, de még előtte, az alapképzést követően lehetőségem volt az ún. három éves művészképzésben való részvételre. Közben frusztráltan arra gondoltam, Michelangelo 25 évesen már megfaragta a Piétát. Én meg még ábrándoztam a kőfaragásról. 1970-ben diplomáztam, s Hódmezővásárhelyre költöztem. Első köztéri szobraim Derekegyházára, Makóra, Algyőre, Balassagyarmatra és Bajára kerültek. Csak 1978-ban született meg az első Hódmezővásárhelyen felállított munkám, a Tanyasi iskolások c. mészkő plasztikám. Egy hódmezővásárhelyi vendéglátóipari iskola elé került ez a szobor. Én akkor ebben egy korábbi emlékemet faragtam meg, mivel láttam kitelepített rokonaimnál a sárban, hóban iskolába gyalogló bekecses, subás gyermekeket. Ez a szobor egyben mementója a tudásért küzdő gyerekeknek, a klebelsbergi kisiskoláknak.

 -Ez tehát egy megrendelés volt. Előfordult, hogy saját kedvtelésre is alkotott?

 -Mindig arra vágytam, hogy saját kedvtelésre is készítsem alkotásaimat, de ez nem mindig sikerül. Ez drága műfaj, nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. De ahogy a költőnek mindenről egy költemény, a zeneszerzőnek pedig zene jut eszébe, így van ez a képzőművészeknél is. Ám a mi hátrányunk, hogy tárgyiasult a műfajunk. Egy olyan tárgyat alkotunk, melyben a gondolatnak meg kell jelennie. Tehát a kifejezőerő közvetettebb.

 -Megemlítette a szocialista rendszer könyörtelen kultúrpolitikáját. Az az érdekes, hogy több idősebb művész mondja: igaz, hogy rossz volt a rendszer, de kiszámíthatóbb, és készültek magyar jellegű alkotások is.

 -Készültek, de a tűrt kategóriába tartoztak. Nekem az a szerencsém, hogy 1970-ben kezdtem a pályafutásomat, s akkor már nem volt annyira agresszív a párt. Az ország gazdasági helyzete miatt pedig Nyugat felé azt kellett felmutatni, hogy itt nem csak pártos alkotások készülhetnek. A másik: akkor sajátos módon működött az állami mecenatúra. Ma ilyenről nem lehet beszélni, mert azt mondják gonoszul, ravaszul a szociálliberálisok, hogy az állam nem jó gazda, s ezzel kivonulnak a kultúra támogatásából. Régebben valóban a Képző-és Iparművészeti Lektorátus volt az, amely összegyűjtötte az ország minden tájáról az 'igényeket', így a pályakezdőnek is lehetősége volt arra, hogy megmutassa a tudását. Volt tehát lektorátus, de egyben cenzorátus is volt. Igencsak szorongatva szerette a művészeket, de ezt mégsem lehetett igazi mecenatúrnak nevezni… A főiskolán még azt is felvetették, hogy a művészetet egy havi fizetéses foglalkozássá kell tenni és kollektív műteremben kell dolgozni. Voltak is ilyen próbálkozások. Jelenleg a művészek érzik, hogy nincs állami mecenatúra. Komoly magán megrendelők pedig jószerével nem léteznek. Az, hogy van néhány gyűjtő, nem tudja a művészeti életet fenntartani. Nagyon nem szeretem azt a kifejezést: a művészet támogatása. A művészt nem támogatni kell, hanem olyan helyzetbe kell hozni, hogy alkothasson. Támogatni a rászorultakat kell, s a művész „normál esetben” nem a rászorultak kategóriájába tartozik. Jó lenne a szobraimról beszélni ebben az interjúban, ám elkerülhetetlen, hogy ne essen szó a politikáról. 1990-ben azt hittem, hogy most az értelmiség legkiválóbb része áll a folyamatok élére. Sajnos nem ez történt. Az egész hazai értelmiség szembesült önön múltjával, a rendszerváltás feladataival és veszített. Az értelmiség árulásáról van szó, s az erkölcsi igazságszolgáltatás sem jött el. A volt kommunisták 20 évvel a rendszerváltás után is ott ülnek a parlamentben. 

 -Valóban jobb lenne csak a szobrászat kérdéskörével foglalkozni, de az ön pályája kapcsán ezt nem tudom megtenni. Az ön ükapja, Kliegl József feltaláló és festő is volt. Ha jól tudom gépészettel foglalkozott, s első találmánya egy számológép és egy búvárhajó volt és volt egy terve a nyomdai munka megkönnyítésére is. Külföldön viszont jobban érdeklődtek találmányai iránt, mint idehaza. Az ön alkotása a Kossuth téren álló Kovács Béla-szobor, aminek a felavatására nem ment el a politikai baloldal. Tóth Sándor szobrászművész pedig azt nyilatkozta egyszer, hogy ön nevét azért húzták ki egy kitüntetési listáról, mert a párja a Fidesz tisztviselője volt. 

 -A köztéri szobrász természetes, hogy politizál. A politikát sosem tartottam bűnös dolognak. Bűnösök azok lehetnek, akik rosszul politizálnak. A politika emberi találmány és gyakorlat. Viszont a politikát azok kezdték el gyalázni, akik teljes mértékben azzal foglalkoznak. Naiv az az ember, aki azt hiszi, hogy volt olyan kor, mikor a politikamentes volt a köz-és a művészeti élet. Egy ideig, 1945-ig nálunk is működött tehetséggondozás a képzőművészet terén. A sokak által kárhoztatott, szidott Horthy-rendszerben kiváló művészeti élet is volt. S mi történt nálunk 1990 után? A Millennium idejét leszámítva siralmas a kultúra támogatottsága.

 -Lehet-e reménykednünk abban, hogy az értéktelen alkotások után újra az értékesé, a figurálisé lesz a főszerep?

 -Lehet, hiszen a magyar történelemben, a honfoglalás korától kezdve az értékteremtésnek és az értékőrzésnek mindig is voltak „prófétái, apostolai”. A modernitás szót sem sajátíthatjuk ki jelenleg. Gondoljunk bele: mit fognak mondani 500 év múlva magukról?

 -Beszéljünk akkor néhány köztéri szobráról. Petőfiről, József Attiláról, Szent Istvánról és Kovács Béláról.

 -Annak idején Lezsák Sándor kérdezte meg : lenne-e kedvem Petőfi-szobrot készíteni, hiszen Tiszaalpáron a mai napig élő Petőfi-kultusz van. Ezután a község azóta tragikus körülmények közt elhunyt polgármesterétől, Bodor Ferenctől kaptam meg a felkérést a szoborra. Petőfiről már régebben készítettem egy, az ismert dagerrotípia által inspirált portré plakettet, majd, még Vásárhelyen a költő segesvári halálát mintáztam meg. A Petőfi halála c. kisplasztikámon egy valóságos esemény tragikus pillanatát akartam megragadni, a legszörnyűbb valóság igézetében. Hódmezővásárhelyen állították fel József Attila emlékművemet 2005-ben. Ennek központi figurája maga a költő. A fő figura mögé pedig - jelezve annak görög-keleti vallását - sajátos falat, egy ikonosztázt építettem. József Attila Eszmélet c. versének utolsó sora - „én könyöklök és hallgatok” - köré építettem fel ezt a szobrot. Igyekeztem megragadni a széthullás előtti pillanatot. A nemtelen politikai támadásokat Szent István és Gizella szobromnál kaptam első ízben. Szeged városa 1995-ben megbízott azzal, hogy a Széchenyi térre Szent István és Gizella szobrot készítsek. Már régebben is készítettem több rajzot szent királyunkról. Hódmezővásárhelyen a terv közönségdíjas lett, majd Szegeden sikerült megvalósítani. Szegeden ez a szobor helyi politikai tényezővé vált. Képzőművész kollegáim fordultak ellenem, pedig a szoborban csupán a keletről jött uralkodó és a nyugatról jött társ kapcsolatát igyekeztem megfogalmazni. Ám a vita nem a szoborról szólt, hanem személyeskedésekbe, politikai csatározásokba is torkollott. Még azt is felvetették, hogy azért nem kell Szent István szobor Szegedre, mert első királyunk sosem járt Szegeden. Erre azt feleltem: Lenin sem járt soha Szegeden, mégis nagy szobra volt a Rákóczi téren. Sajnos ebben a vitában a helyi újság minden szélsőséges megnyilatkozásnak helyt adott. Első kifejezetten politikai emlékművem a Kovács Béla-szobor volt. Meghívásos pályázatról volt szó, 2001-ben öt szobrász részvételével. Az avatást 2002-ben, február 25-ére, a kommunista diktatúrák áldozatai emléknapjára tervezték. Ez a nap a méltatlanul elfelejtett Kovács Béla kisgazda politikus mentelmi jogára tekintet nélküli, szovjetek általi elhurcolásának évfordulója. Nem konvencionális talapzatra állítottam fel a figurát, hanem gyalulatlan gerendák alkotják azt, amelyek egyrészt idézik a Kossuth-címeres drapériával letakart szónoki emelvényt, másrészt a gulágok világát, amibe elhurcolták. A politikai helyzetre jellemző, hogy az avatáson csak az akkori parlament jobbik oldala vett részt. Érdekes, hogy mikor a szobor felállítása előtt Kovács Béla hozzátartozóit meglátogattam, őbennük még élt a félelem.

 -Az Új Forrás c. lap művészeti írója finoman szólva támadta ezt az alkotást.

 -Nincs nekem arra időm, hogy az összes ilyen írást elolvassam. Sajnos a művészeti élet annyira klikkesedett, hogyha ön velem közli egy műítész nevét, máris tudom, hogy mit ír rólam, anélkül, hogy elolvasnám.

 -Meg kell említeni Háború c. alkotását, ami Szegeden áll, s a Doni áldozatok iránti főhajtás.

 -Ennek az alkotásnak a központja két szélfújta katonaköpeny rangjelzéssel- érdekesség, hogy az interneten valaki azt írta, hogy télikabátok - amelyekben nincsen test, de érezzük, hogy bennük volt. A felállítás nagyon körülményes és bonyolult volt, a város engedélye is szükséges volt hozzá. Ugyanis a megrendelést a megyei közgyűléstől érkezett. A mostani, szokatlanul hideg télben az első hóesés avatta fel igazán a szobrot, minden arra járó döbbenten nézte a havas katonaköpenyeket.

 -Több vallási, egyházi témájú szobra is készült.

 -2002-ben született meg egyik budapesti köztéri szobrom, ami Assisi Szent Ferencet ábrázolja. Ez az alkotás Budapesten, a Szent Ferenc Kórház bejárata közelében áll. Szent Ferenc kitárja kezeit, így a szobor körvonalaival a keresztet idézni. Karján pedig ott vannak a kicsiny énekes madarak. Megmintáztam még Prohászka Ottokárt és Szent Pétert is. Mondanom sem kell, hogy ezek a témák 1900 előtt szóba sem jöhettek. 2008-ban pedig az esztergomi Szent Anna Templom melletti iskola udvarán állították fel Mindszenty-szobromat. Igyekeztem itt is mellőzni a közhelyes, elnagyolt megoldásokat.

 -Esztergomban áll egy másik szobra, címe: Játszó gyermekek.

 -Nagyon örültem Meggyes Tamás felkérésének, bár nem egy játszótérre terveztem, hanem olyan helyen, ahol nagyobb feltűnést kelt. Szolnokon a Kossuth tér felújítása után szerették volna szobrokkal díszíteni a teret, így az elmúlt két évben négy hangulatos, játékos bronzfigurát készíthettem ide.

 -Egy történelmi emlékmű, szobor elkészítése milyen szellemi előkészületet kíván?

 -Sokat olvasok előtte az adott témáról, vagy történelmi személyiségről. Nagyon sok szobortervem volt és van. Ezeket lerajzoltam, s vizuális memóriámban őrzöm. Van, amiről vázlatokat készítettem. Így felkészülten várom az újabb felkéréseket és lehetőségeket.