Függetlenség

2010.03.26.

„Hanyatló napba néz hanyatló nép fia”

Találkozásaim Raksányi Gellérttel

Tegnap megint eszembe jutottál, Kutyu!... A lányomat Csömörre szoktam vinni lovagolni. S ahogyan a fapadon ülve néztem őket vágtázás közben, egyszer csak Te szólaltál meg bennem, ugyanúgy, mint amikor először találkoztam Veled... Talán emlékszel még rá, hogy volt a Sipos Étteremben egy sajtótájékoztató a lóversenyek kapcsán, s Te voltál az egyik meghívott vendég. Akkoriban még elképzelhetetlen volt, hogy elrajtoljon akár egyetlen futam úgy, hogy te nem vagy jelen. A beszélgetés kötetlenül zajlott. Én, mint kissé túlvezérelt huszonéves kezdő, akkoriban úgy képzeltem el a hírlapírói munkát, hogy minden különösebb felelősség, elkötelezettség vagy felkészültség nélkül megjelenek itt meg ott, ahol hírességek vannak jelen, interjút készítek velük, megemlítem, hogy riportok mellett darabokat és novellákat is írok, azután majdcsak felfigyelnek rám valahol. Azt hittem, hogy tudok rögtönözni az élet színpadán, mint Ti odafent a világot jelentő deszkákon. Nem tudom, hogy hol tartanék a hivatásomban, de biztos, hogy nem ott, ahol ma, ha kettőnket nem sodor egymás mellé a pillanat akkor. Te közvetlen voltál, derűsen anekdotáztál a lóversenyekről, nem is volt semmi gond, egészen addig, míg abba nem hagytad, és rám nem néztél kérdőn. Nem mondtál semmit, én azonban kiolvastam a szemedből, hogy szerinted eleget beszéltél. És akkor feltettem Neked életem legostobább kérdését.

– Művész úr, tud lovagolni?

Úgy pillantottál rám, hogy pofont vártam, és ma már azon sem lepődnék meg, ha rám borítottad volna az asztalt, mert megtehetted volna. Te azonban megkegyelmeztél nekem, talán tekintetbe vettél valamilyen enyhítő körülményt, én nem tudom... De az tény, hogy

visszakérdeztél:

– Hány magyar filmet láttál életedben? Nem láttad a Rózsa Sándort? Nem emlékszel a Pisze Matyira?

Ez a kérdés számomra lélektani pofon volt. Nagyon elszégyelltem magam, és attól a naptól többé sohasem ültem le senkivel beszélgetni felkészületlenül. Drága, Kutyu! Ez az egyetlen kérdésed felért egy szemeszterrel bármelyik felsőfokú oktatási intézményben, de legfőképpen azon a szellemi akadémián, ahol egy-egy üveg vörösbor mellett Te, a Nemzet Színésze, oktattál mindenfélét azoknak, akiket erre méltónak találtál. Igaz, hogy én csak ritkán lehettem melletted, amikor „megkísérelted sikerre vinni az igaz ügyet valamelyik kocsmában”, de azért ez a néhány találkozás is elegendő volt ahhoz, hogy „ne kelljen valóságérzet-hiányban szenvednem”, és „öncélú maszatolás” helyett olyasmiket írjak, amiknek hatásuk van.

Főként olyankor találkoztam Veled, ha eljöttél valamelyik költő barátod estjére, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Kiss Dénes és mások könyvbemutatóin gyakran nemcsak jelen voltál, hanem verset is mondtál, a Tőled megszokott elementáris erővel. Ha szavalni kezdtél, angyal szállt a levegőben, önmagad mélységeiből építkezve, hihetetlen szenvedéllyel éltél át minden egyes sort, s a legvégén a katarzis sem maradt el. Így volt ez 2006 őszén a Német Kisebbségi Önkormányzat Házában rendezett 1956-os irodalmi esten is, melyen én is felléphettem, közös barátunk, Elmer István író jóvoltából, aki a műsort szerkesztette és vezette. Akkoriban még dolgoztam a Dózsa László színművészről szóló Bohóc vérben és vasban című könyvön, melyből részletek hangzottak el. Az esten közreműködött még Ágh István, Kiss Dénes és Szeghalmi Elemér is. Emlékszem, kezdés előtt Dózsa Laci arról beszélt, hogy szeretné megrendezni az Egerek és emberek című drámát és eljátszani az egyik főszerepet, Lennie-t. Te figyelmesen hallgattad Lacit, majd hirtelen lekaptad a szemüvegedet az orrodról és kijelentetted, hogy szívesen eljátszanád a darabban a bölcs öreg négert, Candy-t, mert abban a szerepben „semmit sem kellene csinálnod, csak önmagadat adni”. Akkor hallhattunk először mesélni arról, hogyan éltétek meg a Nemzeti Színház többi színművészével közösen 1956 őszének napjait. Az idő hiánya és egyre súlyosabb betegséged miatt azonban csak hónapokkal később mondhattad el nekünk terézvárosi otthonodban a teljes történetet, melyet szeretnék most felidézni.

– Gobbi Hilda a Nemzeti Színház társulata számára bécsi hajókirándulást szervezett 1956 nyarán – kezdted mesélni. – Én annyira féltem, hogy még kollektív útlevelet sem mertem kérni. Attól féltem, hogy ha elutasítják a kérelmemet – a vitézzé avatott ezredorvos apám vagy a nemzetgyűlési titkár bátyám múltja miatt –, nem fogok kapni többé szerepet. Pataki József sebész barátomtól kérdeztem meg: „Szerinted merjek jelentkezni, Jóska?” Azt mondta, hogy operáltassam meg magamat. Orrsövényferdülésem van mind a mai napig, de azokban az években még úgy voltam vele, hogy az csak jót tesz a hangomnak. „Vetesd ki a manduládat, Kutyu! Az jó alibi.”, tanácsolta Jóska. Befeküdtem hozzájuk a Szabolcs utcai kórházba, de a gégészeten nem volt hely. Az urológián helyeztek el. S egy kiváló gégész adjunktus, Kárpáti doktor úr műtött meg. Jókötésű, izmos pali volt, bokszolt, hogy megőrizze kondícióját. Pataki Jóskának később el is panaszolta:„Azt mondtad, hogy idehozol egy kutyát, én meg állva is alig bírtam kivágni a manduláját. Te becsaptál engem! Te egy bikát hoztál nekem, nem kutyát!” Csak állva tudta kioperálni a mandulámat. A Nemzeti Színház akkor még hűen tükrözte az egész ország szellemiségét. Forradalmunk előtt több olyan előadásunk volt, amit a közönség döbbenetes együttérzéssel fogadott. Ha a Bánk bánban elhangzott: „Úgy, úgy, ölni azt tudtok, jó urak, bezzeg, ha életet tudnátok adni, akkor érdemelnétek meg az uralkodást”. Vagy az, hogy: „Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít”. Leállt az előadás, s őrjöngve tapsoltak a nézők. 1956. október 30-án volt egy megbeszélés nélkül született társulat ülés a Nemzeti Aulájában, ahol két kolléga felszólított minket, hogy alakítsuk meg a forradalmi bizottságot. Az egyik Szatmári Pista volt a Vígszínházból, a másik Darvas Iván a Madáchból. Jelen volt Illyés Gyula, aki azt mondta: „Ma visszanyertem a hitemet a magyarságban.” Bessenyei Ferenc és Sinkovits Imre is bekerült a bizottságba, amikor szavazásra került sor. A bizottságot a későbbiekben mindig a rangidős vezette, nem kellett feltétlenül színművésznek lennie, lehetett műszaki kolléga vagy más is. A gyűlést én fejeztem be. Felszólítottam a megválasztott bizottsági tagokat, hogy menjünk az igazgatói irodába. Azt szerettem volna elérni, hogy minél hamarabb játszhassunk. Ez közös érdekünk volt. A forradalom kitörése óta ugyanis nem voltak előadások a Nemzetiben. Várkonyi Zoltán is jelen volt. Azt mondta, csak arra vigyázzak, „nehogy statisztalázadás törjön ki”. Major Tamás igazgató arra kért minket: „Kérlek, döntsetek arról, hogy vezethetem-e tovább a színházat?” A bizottság megalakítása után a Fészekbe mentünk, hogy találkozzunk az Egyetemi Zászlóalj vezetőivel. Major megkérdezte, hogy velem jöhet-e. „Gyertek!”, mondtam, azért többes számban, mert Várkonyival együtt volt. Ambrus András kollégám és Tamás János ügyelő jelentették nekünk, hogy az alagúton keresztül ávós és egyéb betörés történhet. Az alagút a Nemzeti Színházból vezetett a Csokonai utcába, a környék legmagasabb épületébe, ahol a színház különböző műhelyei voltak. Mi arra kértük Ambrus Bandiékat, hogy fegyverrel biztosítsák az alagutat. Amennyiben a betörés megtörténik, mi egy emberként csatlakoztunk volna hozzájuk, hogy megvédjük a színházat. A forradalmi bizottság szinte az utolsó pillanatokig működött. Az utolsó ülést én vezettem, mert Bessenyei és Sinkovits valahol fellépett. Januárban felhívott Hubay Miklós, aki Gellért Endre kérését tolmácsolta, hogy menjek másnap a Rózsadomb kávéházba, ahol a Nemzeti Színház régi vezetősége, a házi szerzők és forradalmi bizottság megmaradt tagjai találkoztak.

Tehát Bessenyei, Sinkovits, Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Déry Tibor, Karinthy Ferenc, Illés Endre és Hubay Miklós. Mi vezettük a színházat Major Tamás ismételt kinevezéséig. Azután elkezdődtek a megtorlások. Déry börtönbe került. Darvas Ivánt kétrendbeli izgatás miatt ítélték el. A tárgyalásán Gábor Miklós, Bessenyei és én koronatanúk voltunk. A tárgyaláson elmondtam, hogy Darvas azért elnökölt az egyik ülésen, mert én hangosan beordítottam a nevét. „Miért?”, kérdezte a bíró. „Azért, mert ha nem ordítom be a nevét, akkor engem akartak volna megválasztani, s akkor most én ülnék a vádlottak padján bilincsbe verve, nem a Sziszi”, válaszoltam. „Ne vicceljen!”, ordított rám a bíró: „Na és mit csinált a Darvas, amikor maga felszólalt?” Mire én így feleltem: „Szavazásra tette föl a kérdést.” „És a díszes társaság?” „Többséggel elfogadta.” Még elmondtam azt is, hogy „este beugrásom van Mányai Lajos helyett a Galilei című drámába, én alakítom a tárgyalást vezető barátot és nem szeretném, ha összetévesztené a két pert: a Galileit és a Darvast” Erre újra rám üvöltött... Mindegy... Tolnay Klári később könnyes szemmel köszönte meg, amiért kiálltam Darvasért – akkoriban nagy szerelem volt kettőjük között. Sorsok mentek tönkre, egzisztenciák, családok hullottak szét. Nemcsak Somogyvári Palit tiltották el, őt úgy másfél évre Kaposvárra száműzték, amiért a forradalom alatt Singer Bözsi titkárnőnk segítségével élelmet szerzett a színház tagjainak. Nagyon igazságtalan dolgok történtek. Bessenyeit is eltiltották. Sinkovits Imre talán a legnagyobb kálváriát járta meg. Gázsiban visszaminősítették, annyit keresett, mint egy segédszínész és megtiltották neki, hogy mellékes feladatokat vállaljon. Futószalagon gyártották a halálos ítéleteket. Voltak kivételek, nagyon kevesek, akik – már-már csodával határos módon – úszták meg a bitófát. Például Obersovszky Gyula barátom, aki szellemileg abba pusztult bele, hogy 1956 szent célkitűzése nem valósult meg. S ez nagyon fáj nekem is. Különösképpen az ötvenedik évforduló gyalázatos eseményei után. 1956-ban, azokban a napokban, amíg vissza nem tértek a szovjet csapatok, nem voltam ellenzéki. Egyébként – szinte örökké – annak kellett lennem, amióta az eszemet tudom. 1956 forradalmi napjait korra, nemre, vallásra való tekintet nélkül egységesnek éreztem. Soha ilyesmit nem tapasztaltam, nem éltem meg korábban. Szellemileg kellett elpusztítani a magyar népet, hogy az egységre való törekvésnek nyoma se maradjon benne. Ez a pusztítás napjainkban is tart. Az a művészet értelmetlen, aminek nincsen hatása. A forradalom vérbefojtása után leginkább az foglalkoztatott minket, hogyan alakul színházunk szellemisége az elkövetkezendő időszakban. Ahogy teltek-múltak az évek, sajnos az elidegenülés korszaka következett, már nem a színész meg az emberábrázolás volt a fontos, hanem a koncepció. 1956- ig műérvényesítőnek kellett lennie az előadásnak, utána már nem. A rendező öncélúsága lett a mindenható. Erről addig szó sem lehetett. A Nemzeti Színház „hatalmas bölényeit” térden állva rendezték. 1962-ben Major úgy gondolta, hogy üzen a mának. Megrendezte a Bánk bánt. Biberachot alakítottam, s a premier után ezekkel a szavakkal gratulált egyik orvos barátom: „Kutyám, te jó vagy... de tudod, én sok sofőrt boncoltam, aki nem volt hibás.” Major mindig úgy gondolta, hogy üzenni kell a mának. Gyerekek, meg ne kérdezzétek, hogy szerettem-e a Majort, mert ez egy hihetetlenül bonyolult kérdés. Neki több korszaka volt, mint a Picassónak. Majd ha lesz egy szabad hetetek, elmondom... Beköszöntött a rendezői diktatúra. Mindenütt eltűnt a kosztüm, eltűnt a díszlet. Nem egyik napról a másikra következett be, de ami ma történik, hogy nincs színház, de van koncepció, az akkoriban foganhatott meg egyes „zsenik” agyában. Bukást bukásra tudtak halmozni. A hatalomért vívott harc olyan méreteket öltött, hogy színházakat tett tönkre. Összevisszaság van. Kapcsold be a televíziót. Riport van, de műsor nincsen! Ez pedig az agymosáshoz kell. Az ország vezetőinek agymosottemberek kellenek.

Szinte alig tanulok verset az utóbbi hónapokban. Tóth Árpád Aquincumi korcsmában című költeményével mégis kivételt tettem, mert ez híven tükrözi a véleményemet mindennapjainkról – fejezted be a visszaemlékezést, s búcsúzóul elmondtad nekünk a költemény utolsó két versszakát úgy, hogy ma is libabőrös a karom, ha felidézem a hangodat: Kocints, vén sváb! – ragyog az aquincumi este, Hanyatló napba néz hanyatló nép fia, Igyunk, örök sor ez, örök komédia, Új hajnal víg tüzét frissebb fajzat keresse… Kocints… a bús kupát hajtsuk fel még vigan, Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra, Ki majd itt dől le nászra és annyi dőre, árvaNép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan…

Beszéltünk arról is, hogy szeretnék készíteni veled egy életmű interjút, de ez már örökre csak elképzelés maradt, pedig hidd el, felkészültem volna úgy istenigazából. Még az utolsó találkozásunk során is szóba hoztam ezt a Lehel piacon, mire Te megszorítottad a karomat, s azóta a hentes is másképpen néz rám, mert ugyebár ha a Kutyu valakivel elbeszélgetett az mindig rangot jelent.

Azután egy este magunkra hagytál minket, mint amikor a szerep végén kimész a színpadról. S én azt hiszem, hogy most ülsz a mennyei öltöződben, s a tükrödben minket nézel. Drága, Kutyu! Nyugodj békében, s kérlek, emlékezz meg rólunk, mi is gyakran gondolunk rád... Egészen biztos vagyok benne, hogy legközelebb is beszélünk rólad a Várfok borozóban, ahová úgy szerettél járni, s ahol majd megint eggyel több poharat kérünk a vörösborhoz.... és lenne még egy személyes kérésem is. Odafentről nézz rá a lányomra, ha vágtázik... jó oktatója van, de Te azért mégiscsak a Kutyu vagy ésnem is akárhol!

Borbély László

(Raksányi Gellért idén töltötte volna be 85.évét, ezzel az írással rá emlékezünk.)