|
 2010.03.26.
Kinek használ?
Panaszkodnak
a napilapok hivatásos elemzői, hogy az idén valahogy csak nem
akar elkezdődni és felerősödni a választási kampány. Más választások
előtt egy hónappal már régen egymás torkának ugrottak az érintett
felek és bőviben folyt – na nem a vér – a pénz, mert semmi
sem lehetett elég drága a lehetséges győzelemért. Ha igazuk
van a megfigyelőknek, és tényleg nagyobb a csend, mint szokott
lenni ilyentájt, én valójában nem csodálkoznék ezen. Abban különbözik
ugyanis 2010 tavasza 2006, 2002, 1998 vagy 1994 szintén választásos
tavaszától, hogy soha ennyire még nem volt előre tudható, nem
volt ennyire egyesélyes a kimenetel. Igazából véve semmi értelme
sincs a kampányolásnak: az országnak elege van a piros szegfűs
gátlástalanságból, a Fidesz fog kormányt alakítani, az MSZP
törpepárt lesz, az SZDSZ és az MDF megszűnik. Másképp nem
lehet. Ezek a tények vehetők fixre. Hogy az LMP bejut, vagy nem
jut be, talán kétesélyes, de kit érdekel? Engem biztos, hogy
nem. Ennél lényegibb kérdés, hogy a szürkeállomány nélküli
Jobbik hány százalékot tud majd összebűvészkedni magának a
nagy semmivel, amit politikailag jelent. Őszintén remélem, hogy
nem olyan sokat, mint azt vélelmezik a közvélemény-kutatók.
Hogy valóban nagy bajok, lényegi és alapos politikai változást
követelő gondok vannak Magyarországon, azt nemcsak saját józan
eszem, és mindennapi tapasztalataim mutatják, de meglepő módon
a balliberális sajtó vitacikkei, publicisztikája is. A napokban
például a Népszabadság egyazon számában olvastam két olyan
elemzést, amely – ha érvelésétől eltekintünk is – pusztán
léte és megjelenése által igazolja, hogy semmi sem mehet tovább
úgy, ahogyan eddig ment.
Az
egyik tanulmányt Béndek Péter filozófus írta, aki szerint a
mai magyar társadalmi csődhelyzet reménytelensége két nem kívánatos
társadalmi sajátságunk – a gőg és a szervilizmus – miatt
alakult ilyenné, és eredményezte azt, hogy „a magyar nemzet
mindezek okán tehetségtelennek bizonyult az országépítésben”.
Noha biztos vagyok benne, hogy az efféle mondatokat olvasva Európa
talán legrégibb államalkotó nemzetéről, az 1100 éves Hunniáról,
Ficóék pirosra tapsolják a tenyerüket, valójában mégis
tetszik Béndek cikke, mert nagy igazságokat hordoz, és jóhiszeműségét
sem vonhatom kétségbe. Erősen Bibót idéző alaptételét
viszont – mely szerint „Magyarország egészen máig annak az
uralkodó mentalitásnak a foglya maradt, amit a szervilizmus és
a gőg együttmunkálkodása jelölt ki számára” – nem
teljesen osztom. Hogy gőg és szervilizmus vastagon jelen vannak
a magyar közéletben, az nem vitatható, de melyik modern társadalomban
nincsenek jelen? Melyik az a gőgtől és szervilizmustól intakt
mintaállam, amelyet példaként lehetne felmutatni, hogy elszégyelljük
magunkat? Nem azzal vitatkozom én, hogy túl sok itt a gőg és a
szervilizmus, hanem azzal, hogy mindenekelőtt e két tényezőben
látja társadalmi megfeneklésünk felelősét a szerző.
Szerintem ezek csak mellékkörülmények és sokkal inkább
okozatok, mint okok. A főbűnös máshol keresendő, nem bennünk:
nem mi rontottuk el mindazt, ami rossz lett 2010-re, hanem különböző
– a nemzeti érdekeinktől idegen, azzal tökéletesen szemben
álló – politikai, gazdasági és pénzügyi erők kívülről
kényszerítették ránk akaratukat, amely mindezt eredményezte.
(Azt persze készséggel és szomorúan ismerem el, hogy ezen
idegen akarat honosítása közben jócskán kaptak segítséget a
magyar szervilizmustól. Ebben tökéletesen igaza van a cikkírónak.)
A másik népszabis jegyzet Révész Sándortól való, neki is
van egy mindent megoldó alaptétele: társadalmi bajaink forrása
a komolytalanság eluralkodása. „A magyar politikai közbeszédből
nem a liberális gondolat hiányzik, hanem a komolyság. Híg változatban
minden megvan. Komoly változatban semmi”. Amit Révész a
politikai élet ideológiai, elvi felhígulásáról, ürességéről,
komolyan vehetetlenségéről – (az sem hiszi, aki mondja) –
megállapít, azzal nehezen tudnék vitatkozni, mégis hozzá kell
fűznöm, hogy nem hiszem, hogy az eluralkodó komolytalanság
meglétéből olyan nyilvánvalóan következnének társadalmi
gondjaink, mint szalmonella vírustól a hasmenés. Miként azt
sem hiszem, hogy ez a lassan össznépi infantilizmusba torkolló
komolytalanság spontán fejlődési eredmény lenne. Meggyőződésem,
hogy alaposan megtervezett, ránk telepített, szándékos, ügyesen
kimódolt társadalmi hülyítés megy végbe, amely legkevésbé
sem azokról szól, akiket megfosztanak a komolynak maradás méltóságától,
csakis azokról, akiknek érdekében mindez végbemegy. (Ezen a
ponton szinte hallom a diadalittas üvöltést: „Összeesküvéselmélet!”
Igen, az. És jó lesz már végre komolyan venni a létezését.)
Ez a két írás, valamint Sebeők János kimagaslóan jó tanulmánya
a Magyar Nemzetben arról, hogy mikor lesz Magyarország célország
a magyarok számára, mélyen elgondolkoztatott a magyar valóságról,
és arra a következtetésre jutottam, hogy az olvasott cikkek
szerzőinek minden részletben igazuk van, de a lényegben nincs.
A rendszeralkotási hajlam – főleg filozófusok esetében –
érthető és megbocsátható szakmai elgyengülés, de szinte
soha nem szül időtálló igazságokat. Egy-egy fogalmi panáceának
a bevetésével (gőg, szervilizmus, komolysághiány) látszólag
elegánsan és kauzálisan megokolhatóak bizonyos társadalmi
torzulások, valójában nem sok közük van hozzá. Hamvas Béla
segített rendbe tenni a látszólagos ellentmondásokat, aki ezt
írja a Patmosz III. kötetében: „Mindenek előtt elavult az a
gondolat, hogy a rendet ki lehet találni, és ezek szerint az
emberi életet át lehet alakítani, új létezést lehet
teremteni, új kultúrát alkotni, a történetet megváltoztatni,
új vallást, új társadalmat, új filozófiát lehet kigondolni.
– (nesze neked új Magyarországot kitaláló Hankiss Elemér!)
– A rend pedig nem található ki, mert az minden helyen és időben
azonos és adva van, éspedig a világgal és a létezéssel együtt.”
A fentiekből azt a következtetést merem levonni, hogy mindennemű
gőgünk, szervilizmusunk és komolytalanságunk mellett és ellenére,
ha hagynák, hogy ebben az országban újra a magyar elem, a
magyar rend legyen szellemileg, erkölcsileg, emberileg a domináns,
ha újra miénk lenne az ország irányításának, légkörének,
berendezésének, kialakításának lehetősége, ha újra magyar
ízlés és magyar rend szerint folyhatna a magyar élet, úgy tűnnének
el mai társadalmi aberrációink, mint a kámfor. Ha végre nem
IMF-es, amerikai nagykövetes, zsidó, cigány, tót, román,
szerb, EU-s vagy NATO szempontoknak és érzékenységeknek kell
elsősorban és mindenekelőtt megfelelnünk, de legalább ilyen
szinten önmagunk nemzeti elvárásainak is, egy csapásra oka
vesztetté válik mindhárom cikk, melyről ma említést tettem.
Engedjenek bennünket önmagunk lenni, és olyan probléma nélküliek
leszünk, mint a tiszta üveglap.
Ajánlom
továbbá önmagamnak is, kollegáimnak is, hogy ne azt erőltessük
a végtelenségig, hogy ki tehet róla, hogy a gödörbe estünk,
hogy a mellettünk álló valóban lökött-e rajtunk egyet vagy
csupán visszarántani akart, hogy tulajdonképpen ki és miért
ásta pont ide a gödröt, és kinek volt ötlete, hogy ott sétálgassunk
a szélén, sokkal árulkodóbb ennél az hogy quid prodest, hogy
kinek használ az, hogy beleestünk? A bérgyilkos személyénél
mindig fontosabb és lényegibb a megrendelő kiléte. Mert ő az
igazi elkövető. Az igazi elkövetők a magyar privatizáció hősei
között keresendők, abban az émelyítő, nyalka díszszázadban,
amely Máté Lászlótól és Apró Piroskától terjed Princz Gáborig,
Kókáig, Gyurcsányig, Bajnaiig, és a többi oly sikeres, tehetséges
magyar vállalkozóig, akik milliárdokat gyűjtögettek össze.
Mivel is? Hogyan is? És mit termeltek az alatt, míg felhízott
az off-shore számlájuk? Méghogy komolytalanok lettünk, ugyan már.
Hát lehet ezt az átlátszó, kapkodó, hazug és dilettáns
cirkuszi átváltozóművészetet – midőn a proliból tőzsdekirály
lesz –, másképpen elviselni, mint megvető mosollyal?
Szőcs Zoltán
|
