vissza a főoldalra

 2010.11.05. 

„Valami szent pára járja át a levegőt”
Mario Vargas Llosa: A beszélő

Fázsy Anikó, a Nagyvilág című folyóirat kitűnő szerkesztője a minap felujjongott a Magyar Nemzetben: Végre író kapott irodalmi Nobel-díjat. Fázsy Anikónak teljesen igaza van, a perui ember a latin-amerikai és a világirodalom nagysága Nobel-elismerést kapott. Azok után, hogy a halhatatlanok sorába emelték például 2004-ben Elfriede Jelineket, a cseh-osztrák származású zsidó kommunista ausztriai írónőt, a Zongoratanárnő című „halhatatlan” remekmű kéjelgő szerzőjét, aki megteremtette a perverzió feminista pornográfiát, már az ember csak figyelt a Nobel-díj háza tájékán, hogy kit ér utol ez az elismerés. Utolérte Kertész Imrét is, és most váratlanul egy igazi író, Mario Vargas Llosa részesült a díjban.

Ismerjük a szerzőt, volt Budapest vendége, Budapest-díjjal tisztelegtek neki. De nem csak a szerzőt ismerjük, hanem kitűnő műveit is. Marquez, a Száz év magány szerzője, és Mario Vargas Llosa, a perui indiánregény szerzője egy számunkra különös világot hoz közel, ültet mellénk, Latin-Amerikát. Latin-Amerikának azt a részét, melyet „valami szent pára jár át”. A regény, amit a kezemben tartok, A beszélő Amazónia mélyén játszódik, egy időtlen idők óta fennálló, a természettel tökéletes összhangban lévő, s ma is ősi körülmények között élő indián kultúrában. A könyvajánlásban azt írják, hogy az írást nem ismerő macsigengák között a „beszélő” az, aki történeteivel a létezés és a kultúra folyamatosságát és a közösség összetartozását biztosítja.

Könyvünk szerzője Firenzében meglátogat egy kiállítást. Az Amazónia őserdő bennszülöttei címűt.

„A kiállítóhelyiségben tárgyak nem voltak, csak fényképek, mintegy 50 darab, a legtöbbjük elég nagy. Egyik alatt sem volt felirat, de valaki, talán éppen Gabriele Malfatti írt néhány oldalnyi szöveget, amelyben arról beszélt, hogy a fényképek egy kéthetes amazóniai utazás során készültek, amelyet Peru keleti vidékén, Cuzco és Madre de Dios környékén tett. A művész demagógia és esztétizálás nélkül szerette volna megmutatni egy olyan törzs életét, amely még néhány esztendeje is a civilizációtól csaknem teljesen elzárva, egy-két családból álló csoportokra szétszakadozva élt. Csak az utóbbi időben kezdtek nagyobb közösségekbe szerveződni a képen látható vidéken, de sokan közülük még most is az erdő mélyén rejtőzködnek. A törzs nevét hibátlan spanyolsággal írta le: los machiguengas.”

Mario Vargas Llosa-nak volt egy gyermekkori barátja, Maskara. Ő mesélte a regényírónak:

„Anyám egy talarai félvér lány volt, akivel az apám nem sokkal azután költözött össze, hogy ide menekült. Azt hiszem egészen addig vadházasságban éltek, amíg meg nem születtem. Csak azután törvényesítették a kapcsolatukat. El tudod képzelni, mit jelent egy zsidónak házasságot kötni egy keresztény nővel, egy olyan valakivel, akit gojnak nevezünk? Nem, ezt te nem tudod elképzelni.”

Az apát Don Solomonnak nevezték. Eljárt „a rabbihoz tanulni, hogy az áttérés egész rítusának megfelelhessen. A hitközség valójában kacsintott rám izgékony szemével Saul, azaz Maskara, nem azért nem fogadta be, mert goj volt, hanem mert egy talarai félvér nő volt, egyszerű, műveletlen asszony, aki olvasni alig tudott. Mert a limai zsidókból polgár lett komám.”

Szóval így mesélt Maskara Dona Solomonról, az apáról, meg az anyáról, akit az apa rabbikhoz küldött tanulni, de mi haszna.

Maskara elmeséli barátjának az arcán éktelenkedő, az arcát eltorzító anyajegy történetét is. Nincs ennek külön sora, egyszerűen így született a gyerek, ezzel az anyajeggyel, ami az egész arcot fertelmesen csúffá tette. Innen kapta a Maskara nevet is Don Solomon fia. És hosszan, hosszan beszélt az írónak Amazónia vidékéről.

„Fejtegetései során a fákról és a halakról minduntalan visszakanyarodott aggodalmaink legfőbb tárgyára, a törzsi indiánokra. Ha ez így megy tovább, ők is kipusztulnak.”

Majd lejjebb azt mondja:

„A vándorló emberek és a többi törzs emberei között is akadnak olyan szokások, amelyek visszataszítók, öregfiú, ezt nem tagadom. Például az, hogy a Felső-Maranon mentén élő aguarunák és huambiszák a kezükkel kitépik és megeszik a lányuk szűzhártyáját az első havivérzéskor persze, hogy sok törzsnél még létezik a rabszolgaság, és hogy néhány közösségben az öregeket átsegítik a halálba, amint leépülésük első jelei mutatkoznak; ezt azzal magyarázzák, hogy odaátról hívják a lelküket, mert bevégezték a dolgukat. De mindezek közül a leggonoszabb, a mi szempontunkból a legnehezebben elfogadható szokás az, amelyet némi feketehumorra az Arawak-családba tartozó törzsek tökéletességre való törekvésének nevezhetnénk. Tökéletességre való törekvés , Saul? (Saul, azaz Maskara.) Igen, olyan szokás, amelyet az első pillanatban én is épp olyan kegyetlenségnek tartanék, mint amilyennek ő tartja. Azt az újszülöttet, aki valamilyen fogyatékossággal, sántán, csonkán, vagy a kelleténél több vagy kevesebb ujjal, vagy nyúlajakkal születik, maga az anyja öli meg, belehajítja a folyóba, vagy élve eltemeti. Ezek a szokások mindenkit elrettentenek, ez nem kétséges.”

És ömleni, zubogni, terjengeni kezdtek A beszélő című regényben az amazóniai történetek.

„A Taszurincsi, a vak, aki a Cashiriari folyónál él, jól van. Noha többnyire szinte semmit nem lát. Mégis képes meggyomlálni a földecskéjét. Vándorol, azt mondja, hogy mostanában, ha révületbe esik, többet lát, mint mielőtt megvakult. Talán szerencséje volt, hogy ez történt vele, így hiszi. Magához szelídíti a dolgokat, hogy vaksága a legkevesebb kárt okozza neki és övéinek. A legkisebb fia, aki még négykézláb járt, amikor ellátogattam hozzájuk, eltávozott. Kígyó csípte meg a lábán. Amikor észrevették, a Taszurincsi főzetet készített, s megtett mindent, amit tudott, hogy megmentse, de már sok idő telt el. A gyereknek elváltozott a színe, fekete lett, mint a huito, és eltávozott. De a szüleinek abban az örömben volt részük, hogy még egyszer láthatták őt.”

Az apa aztán elment a szeripigarihoz – valami nagy tudású szereplőhöz –, s elmondta neki a szomorúságát. Kérlelte a nagytudásút:

„Tudd meg, mi lett vele, melyik világban van, szólj hozzá, s kérd meg, hogy látogasson meg bennünket, ha csak egyszer is. A szeripigari így is tett, amikor révületbe esett, a lelke egy szaankarite vezetésével eljutott a tiszta lelkek folyójáig. Ott rátalált a gyermekre. A szaankariték megfürdették, megnőtt, háza volt, és már asszonyt is készült hozni a házhoz. A szeripigari elmesélte, mennyire bánatosak miatta a szülei. Rábeszélte, hogy jöjjön vissza erre a földre, és tegyen náluk egy utolsó látogatást. Megígérte, állta a szavát.”

Folytassuk a csodálatos történeteket Amazónia vidékéről.

„Taszurincsi egy szép napon arra ébredt, hogy pikkelye van, és farka nőtt a lába helyén. Olyan lett, mint egy hatalmas karacsama-hal. Igen, az, amelyik a vízben is és a földön is él, amelyik úszik is és jár is. Odavonszolta magát a tavacskához, és beletoccsant. Közben búsan mormolta, hogy nem tud meglenni víz nélkül, hogy csak a vízben élhet ő már tovább. A Taszurincsinak, amikor néhány holdforduló múltával felébredt, szárnya nőtt a karja helyén. Ugrott egyet, és látták, hogy magasba emelkedik, s eltűnik a fák fölött, miközben a szárnyával sebesen verdes, mint egy kolibri. A Taszurincsinek ormánya nőtt, a gyerekei nem ismerték fel, és éktelen ordibálásba kezdtek: »Örvös pekari, együk meg.«”

És egy vallomás a szerzőtől:

„Az a néhány hetes expedíció, amelyben részt vehettem, olyan nagy élményt jelentett számomra, hogy még 27 év után is miden apró részletre emlékszem, sőt írok róla. Ahogy most itt Firenzében. Először Yarinacochába látogattunk el, ahol beszélgettünk a nyelvészekkel, utána pedig jókora távolságra onnan a Felső-Maranon vidékére, ahol végigjártuk a két hibaro eredetű törzs, az aguarunák és a huambiszák településeit és falvait. Azután felhajóztunk a Morona-tóig, hogy a saprákat megnézzük. Egy kis hidroplanon utaztunk, néhol pedig indián csónakokon végig a szűk folyóágakon, amelyek megbújtak a sűrű szövedékű növényzet alatt, ahol fényes nappal is úgy tetszett, mintha éjszaka volna. A természet ereje és magányossága – az égbe törő fák, a csillogó vízű tavacskák, a rezzenéstelen folyók, egy most teremtett, ember nélküli világ, valamely növényi és állati édenkert benyomását keltették. Amikor viszont a törzsek közé érkeztünk, az őstörténettel találkoztunk. Szemünk elé tárult a távoli ősök elemi és kezdetleges léte: vadászok, gyűjtögető, íjászok, nomádok, sámánok, varázslók, animisták. Ez is Peru volt, és én ennek csak akkor ébredtem igazán a tudatára: egy még le nem igázott világ, kőkorszak, mágikus-vallási kultúrák, poligámia, fejzsugorítás, vagyis az emberi történelem születése.”

Szó esett itt a nyelvészekről. Ebben az időben számos spanyolul beszélő nyelvész járta ezt a vidéket, s próbálta megérteni, lefordítani a macsigengák nyelvét, beszédjét. Ugyanezt tették a szerzetesek is, jelesül a domonkos rendiek.

„A macsigengák általában maguktól is nagyon bőbeszédűek, páratlan jó adatközlők voltak. De a Schneil házaspár (maguk is nyelvészek) nem akarta erőltetni a varázsló kérdését, mert attól tartottak, hogy ezzel sértené az érzékenységüket.”

Az író szóba hozta őket, és a varázslókat. És az évtizedek óta Amazóniában élő nyelvész házaspár, Schneilék válaszoltak. A varázslók között:

„Előfordul közöttük az a különös figura is, aki láthatólag se nem kuruzsló, se nem pap, mondta váratlanul Schneil asszony, és tétovázva fordult a férje felé. Vagy talán egy kicsit mind a kettő – nem Edvin? – Ja, arra gondolsz, mondta Schneil úr bizonytalanul. Átható, hosszú, a torkából fölszakadó sziszegő hangsort ejtett ki. Elhallgatott, töprengett. Hogyan lehetne lefordítani? A felesége félig lehunyta a szemét, és behajlított ujját az ajkához nyomta. Szőke haja volt, mélykék szeme, keskeny vonalú ajka, amelyen gyermeki mosoly látszott.

– Talán beszélgető, vagy még inkább beszélő, mondta végül, s újra kimondta az érdes, sistergő, elnyúló hangsort.

– Igen, mosolyodott el a férje.

– Azt hiszem, ez fejezi ki legjobban, beszélő.”

És megismerhetjük Kacsiborérine történetét.

„Az üstökös csillag kezdetben egy macsingenga volt. Fiatal és jókedvű. Vándorolt. Elégedett volt. Az asszonya meghalt, és egy fiút hagyott rá, aki erőben, egészségben növekedett. A férfi nevelte a fiát, és új asszonyt választott magának, a meghalt asszony húgát. Egy napon, amikor megjött a halászatból, látta, hogy a fia ott fekszik a második feleségén. Kéjesen lihegtek. Kacsiborérine gondterhelten ment odébb a kunyhótól.

– Asszonyt kell szereznem a fiamnak – gondolta. – Már nő kell neki.

Elment tanácsért a szeripigarihoz.”

Elindult az apa a megoldást megtalálni.

„Minden sötétségbe borult körülötte. Csapdába estem – gondolta. Igen, ott volt, egy tapíroknak és sainóknak ásott gödörben, amelyet ágakkal és levelekkel takartak le, és lándzsák álltak ki belőle. A csoncsoiték szedték ki onnan. Össze-vissza zúzta magát, és átjárta a félelem. Ördögálarcot viseltek, de kivillant alóla vérszomjas fogazatuk. Elégedetten szagolgatták és nyalogatták. Az orrukkal és nyelvükkel végigkurkászták az egész testét, aztán kitépték a belsőrészeit, mint valami halnak, és azon nyomban megsütötték forró köveken. Miközben a csoncsoiték kábán és boldogan falták a beleit, Kacsiborérine mentette üres irháját, és elmenekült a fenyéren át.”

Szóval az a dolog lényege, hogy üresen tovább bolyongott, belsőség nélkül az emberünk.

„Meglehet, hogy így történt, megbarátkoztak egymással ők, meg a Taszurincsi. Most éjszakánként társalognak. A Szeripikari a vándorló emberekről mesél, ők pedig öröktől való történeteiket mondják el neki. A fénybogárkák nem boldogok. Azelőtt bizonyosan boldogok voltak. Sok-sok holdfordulóval ezelőtt elveszítették a boldogságot, de azért még fénylenek. Mert errefelé minden fénybogárka hím. Ez a csapás szakadt rájuk. Nőstényeik a magasban csillognak. Igen, az Inkite csillagai. Mit keresnek azok ott fönn, a fönti világban, ezek pedig idelenn? Azt mondja a Taszurincsi, erről mesélnek. Nézzétek csak, nézzétek őket. Felvillanó és eltűnő fénypontok. Meglehet, ezek a szavaik. Most itt körülöttünk arról beszélnek, hogyan veszítették el asszonyaikat, soha nem fáradnak bele, mondja Taszurincsi, szüntelenül erről panaszkodnak, és átkozzák Kasirit, a holdat. Ez a fénybogárkák története.”

Micsoda égbeli és földbeli történetek. A beszélők mesélték, az emberek megélték. Hogy mikor volt, és mivel egy időben, senki nem tudja, de ez emberi történet. Az amerikaiak a történelemben az indián férfiakat és az indián asszonyokat egymástól 1000 kilométernyi távolságra internálták. Ne szaporodjon az indián – mondta Amerika. És így volt. Ez a történet, ez a perui, Amazon vidékbeli történet meg feltűnik Mario Vargas Llosa regényében.

Híre ment a vidéken, hogy Maskara meg az apja odahagyta Perut, Izraelbe költöztek, és egy kibucban dolgoztak. Évek múltak el, senki nem látta sem Maskarát, sem az apját. Aztán végül kiderült, hogy a Lima melletti zsidó temetőben pihent Maskara apja. Maskara meg visszatért a mecsingengák földjére, és beszélőként élt, és mondta a történeteit végeláthatatlanul. A mecsingengák nagy örömére.

A két nyelvész, aki Amazóniában élt évtizedek óta, elmeséli az írónak, hogy ezek a beszélők különös emberek és jelenségek. Maskara is az lett. Az állandóan vándorló macsingengákat keresi.

„Szórakoztatják őket, a filmet, a televíziót jelentik számukra – folytatta elkomolyodva egy kevés szünet után. – A könyveket, a cirkuszt, mindazt a mulatságot, amivel mi civilizált emberek rendelkezünk. Nekik ez az egy dolog jelenti a szórakozást ezen a világon. Csupán ennyi a beszélők dolga. – Ez mind a beszélők dolga – javítottam ki finoman. Igen? – mondta megzavarodottan. Nos igen. De bocsáss meg, hogy továbbra is kitartok véleményem mellett, nem hiszem, hogy valami vallási szerepük volna. Ezért furcsa ez a nagy titokzatosság, a rejtély, ami körülveszi őket.

– Az ember azt övezi titokzatossággal, ami fontos a számára – szaladt ki a számon.

– Ehhez a legkisebb kétség sem fér, helyeselt Schneil asszony. Nekik a beszélők nagyon fontosak, de nem tudunk rájönni, hogy miért.”

Fejezzük be lassan az ismertetést, és ismerjünk meg egy bekezdést a könyvből az amazóniai tájról, a legmélyebbről.

„A legbölcsebb szeripigari, akit valaha ismertem, eltávozott. Lehet, hogy viszszatér, lehet, hogy nem. A Nagy Zuhogó másik oldalán élt. A Kompiroshiato folyó mentén. Taszurincsinek hívták. Nem volt előtte titok sem ezen a világon, sem a többi világban. Ki tudta választani az ehető férgeket a gyűrűik színe és kúszásuk-mászásuk alapján. Így nézte őket a szemét hunyorítva, velőbe hatoló pillantással. Jó ideig figyelt, és már tudott is. mindent, amit a férgekről tudok, tőle tanultam. Jó a csakokieni, amelyik a vadnádba fészkeli be magát, de rossz az, amelyik a lupuna-fűben él. Jó a sigopi, amelyik a korhadó fatörzsekben él, és az is, amelyik a jukka szárában. Nagyon rossz az, amelyik a teknősbéka páncéljába fúrja be magát. A legjobb és a legízletesebb az a féreg, amelyik a maszató készítése közben átszűrt jukka és kukorica cefréjében növekszik. Az a kororó nevű kukac édes ízzel tölti meg az ember száját, kitisztítja a gyomrát, elveszi az éhséget, és nyugodt álmot hoz. A tavacska partjára vetett kajmán teteméből kikelő féregtől viszont kisebesedik az ember teste, és olyan rémálmai lesznek, mintha gonosz révületbe hullana.”

Hát így Peruból. Most, a XXI. században. Mert ez a törzs, a macsingengák törzse ma is vándorol és néhány helyen nagyobb közösségekbe álltak össze, és úgy folytatják életüket, ahogyan megismertük Mario Vargas Llosa könyvében. Más kultúra. Micsoda kultúra. Nehéz letenni ezt a művet. Fejezzük be hát e különös fejezettel és vallomással.

„Mígnem egy napon, egy távoli szurdokban egy gyermek született. Másféle volt. Egy szerigorompi? Igen, meglehet. Így szólott: én vagyok a Taszurincsi lehelete, én vagyok Taszurincsi fia, én vagyok a Taszurincsi. Ez a három dolog vagyok egy személyben! Ezt mondta. Meg azt, hogy az én Inkitéből szállt le ebbe a világba az atyja küldte, aki ő maga, és azért küldte, hogy megváltoztassa a szokásokat, mert az emberek romlásnak indultak, és már nem tudtak vándorolni. Meglepetten hallgatták őt. „Beszélő lehet.” – mondták. Mindenfélét mesél nekünk – mondták. Ő pedig egyik helyről a másikra vándorolt….”

Ugye megdöbbentő ez az egész dolog? A következtetést vonja le ki-ki magában, miről ír ez a kiváló Mario Vargas Llosa.

 (Mario Vargas Llosa: A beszélő, Európa Kiadó, 2007.)

Győri Béla