vissza a főoldalra

 2010.11.05. 

„Lőcs elvtársnak ganéjt a fejire”
Az utolsó szál Memphis Bébétől

Életemben először vagyok a Lukács-uszodában, apám valaha rendszeresen járt ide diákkorában, az ötvenes években. Ki tudja, talán összefutott Ottlik Géza valamelyik hősével, aki anno megjárta a kőszegi cögerájt, a katonaiskolát. Miért is ne láthatta volna 1957-ben a tetőteraszon a halk szavú Szeredi Danit, aki addigra „torkig volt az egésszel, gyűlölte önmagát és valamennyi szerelmét, sőt unta és utálta is már” és a már évek óta nem dolgozó festőművészt, Both Benedeket, vagyis Bébét (születése óta mindenki így hívta), amint a kőpárkánynak támaszkodva nézik a napozókat, miközben végigszalad fejükben néhány évtized filmszalagja, visszafelé pörgetve, Medve Gábor kéziratának ürügyén, valahogy mégiscsak átlépve „az elbeszélés nehézségein”. Szóval úgy, ahogyan az író azt elmondja Iskola a határon című regénye elején. Megszólal szuverén hangján, megteremtve az irodalomban önnön létét, melyet halála óta is fenntart nemcsak regényei, hanem elbeszélései révén. Kivételes alkotómódszerének genezisét kutatva jutottam el a Lukácsba, ezen a meleg őszi napon, tudván azt, „hogy van egy nagyon mély lerakódás a létezésünk alján, a második vagy legfeljebb harmadik réteg alulról számítva, ami már végleges és változtathatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett. Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehoztunk, amit életre hívtunk életünk anyagából.”

 Bébé az uszodában 2010-ben

 Én nem szoktam le a káromkodásról tizenhárom éves koromban, mint Szeredy és Bébé, így mondok néhány cifrát magamban, már-már belátva azt, hogy elbizakodott és öntelt voltam, mikor elhitettem magammal, hogy képes vagyok ébren beleálmodni őket ma, 2010-ben a Lukács-uszoda valóságába. Nincs más hátra, mint hogy csalódottan elinduljak a söntésbe, ahol legalább szomjamat olthatom, mikor látom, hogy egy középkorú tag, fiatalokat meghazudtoló gyorsasággal foglalja el az imént felszabadult napozóágyat. „Az volt a technikája a dolognak, hogy az ember figyeli, ki szedelőzködik komolyan, aztán... ” Begyakorlott mozdulatok, kellőképpen összpontosított akaraterő, minden nyers és felesleges gesztus nélkül, már-már művészi módon. Hát persze, hogy ez ő! Both Benedek. Bébé. Aki egyszer más szóval, de mondanivalója lényegén mit sem változtatva megüzente az illetékesnek, hogy „Lőcs elvtársnak ganéjt a fejire”, mert rá akarták venni, hogy változtassa meg Halász Péterről festett képe címét.

„Vitatható értékű kép, elismerem. Félig-meddig tréfából festettem egyszer. Ülő férfit ábrázol, aki hegedül a mellette ülő ruhátlan, szőke lánynak, bal lábánál pedig egy felöltözött nő ül a földön és hallgatja a hegedűszót. A hegedűs is csodálatosan szép fiú, a szőke lány is tündökletes, mégis a kritikusok egybehangzóan azt panaszolták, hogy valami »nyugtalanító diszharmónia « árad róluk, »hibásan fogtam fel a témát «, ahogyan egyikük írta, s kivált azt nem értik, miért adtam a képnek azt a címet, hogy Hajnali háztetők.”

Mielőtt kényelmesen elhelyezkedne az ágyon, hogy élvezze az őszi napsütést, máris ott állok mellette, készen arra, hogy addig el ne mozduljak, míg el nem mondja, amire kíváncsi vagyok. Nincs túl nagy korkülönbség közöttünk. Letegez.

– Hát te? – kérdezi, mintha tudna olvasni gondolataimban. – Még mindig ugyanazon rágódsz?

– Körülbelül.

– Majd este találkoztok. Ne én mondjam el.

– Akkor ki? Talán Szebek Miklós, Halász Péter, Cholnoky, Damjáni? Esetleg Szeredy? Akikre ugyanúgy hiába várok?

Látom, hogy élesen figyeli az arcomat, füleli a hangsúlyaimat, kitűnően hall, aztán elfordítja tekintetét.

– Felszabadul egy ágy – mondja és máris ugrunk, egyszerre, repülőstarttal.

– Kösz szépen.

– Van cigarettád?

– Ühüm – keresgélek a köntösöm zsebében, holott tudom, hogy nincs, nem lehet, sohasem dohányoztam; nem is értem, minek hazudozok, az én koromban már elég hülyén fest az ember, ha  „menőnek” akar látszani; pláne Bébé mellett, pláne a Lukácsban, na ebből mi lesz?...

– Gondoltam – jegyzi meg, elővesz egy doboz Memphis cigarettát, én nem is tudtam, hogy még létezik ilyen, nem tegnap vette a trafikban az biztos, nem lep meg, hogy sajnálja tőlem.

– Ne haragudj, már csak két szál maradt.

– És? – kérdem játszva a sértődöttet.

– A másik az övé – mondja és hátradől a napozóágyon, úgy tesz, mintha a világon sem lennék, de én tudom, mit akar: maradjak magamra a kétségeimmel, küzdjek meg velük egyedül, hátha magamtól is megválaszolom a kérdéseimet, melyek régóta foglalkoztatnak. Tényleg, mióta is?

 Hajnali háztetők 1986-ban

 Ottlik Géza a középiskolai kötelező olvasmányokkal kapcsolatban azt mondta: „...akikről be kellett magolni a tankönyvíró szövegeit, olyan ellenállást váltottak ki belőlem – s azt hiszem, a fiúkból általában –, hogy a legbibliaibb átok, amit egy írótársamra olvashatok, még ma is az: Legyen belőled tananyag!” Számomra (és emiatt semmiféle szégyenérzet nincs bennem) kezdetben ő sem volt több, mint tananyag. Irodalomtanárunk a gimnáziumban, röviden, de unalmasan foglalta össze életművét, majd valamivel bővebben lediktálta az Iskola a határon elemzését. Természetesen a Kádár-rezsim szocialista esztétikájának megfelelően, „Ottlik Géza intellektuális író, aki műveiben elsők között mutatott rá a húszas évek társadalmi torzulásaira, melyek előkészítették a későbbi fasizálódás folyamatát... ” Hogy kötelező olvasmány volt-e, arra már sajnos nem emlékszem, de abban biztos vagyok, hogy ilyen előzmények után eszem ágában sem lett volna kézbe venni. Csakhogy közben, 1986-ban, bemutatták Dömölky János Hajnali háztetők című filmjét, amire sürgősen jegyet váltottunk barátaimmal valamelyik filmszínházban. Nem Ottlik miatt, nem Dömölky miatt, még csak nem is a zeneszerző Tamássy Zdenkó vagy az operatőr Koltai Lajos miatt, hanem a szereposztás miatt. Azt a filmet, amelynek a plakátján Andorai Péter, Cserhalmi György, Eperjes Károly, Rajhona Ádám, Haumann Péter, Udvaros Dorottya neve szerepelt, mi biztos, hogy megnéztük, függetlenül attól, hogy ki írta, vagy ki rendezte. Kamaszkorunk ösztönvilága megérezte azt a sokszínű atmoszférát, mely az ő alakításaikat körülvette. Sok kollégájukhoz hasonlóan, az ő színészi játékukból is, merőben más életérzés áradt, mint amit a kor társadalmi elvárásai támasztottak velünk, hamarosan kenyérkeresőkké váló, fiatalokkal szemben. A mindenféle korlátok közül kitörni készülő szabadságvágy már bennünket is feszített. Dömölky János Ottlik Géza kisregényéhez majdnem minden képsorában hű filmje is ennek a vágynak az üzenetét közvetítette nekünk.

1956. Bébé „munkanélküli” festőművész, alkotói válsága régóta tart. Gyerekkori barátja, Halász Péter Párizsból érkező halálhíre csak tovább mélyíti ezt. Emlékképei között kutatva, felidézi alakját, az emlékezést azonban folyton telefonok zavarják meg: a Képzőművész Szövetség megvásárolná a politikai elkötelezettsége miatt kiemelten pártfogolt Halász egyik önarcképét. Bébé előkeresi a Hajnali háztetők című saját festményét, amely talán az igazi Halászt ábrázolja két nőjével, Alisszal és Lilivel. Bébé megtartaná a képet, ezért a szövetség kizárással fenyegetőzik, s két kalapos férfi is felbukkan a lakásban. Hajnalban hír jön: Halász él, disszidált Lilivel és a képeivel...

Dömölky János úgy rendezte meg a filmet, hogy abba belekerültek részletek az Iskola a határon című regényből. (Az Iskola egyébként szinte kiált egy nagyjátékfilm után, nem is értem, hogy miért nem készült a mű alapján még film, holott úgy hallottam, már maga Ottlik is foglalkozott a forgatókönyvírás gondolatával...)

Nekem a Hajnali háztetők című film nyitott ablakot Ottlik Géza életművére. (Mielőtt ehhez az esszéhez hozzáfogtam, szerettem volna újra megnézni, így derült ki, hogy az egyik legnagyobb fővárosi filmkölcsönző hálózatban nemrégiben még volt egyetlen példány belőle videokazettán, de  ellopták.)

Nem lettem a rajongója, de tisztelője igen. Műveit, különösen az Iskola a határont, lassan fogadom be, egy-egy fejezet olvasása közben gyakran kell visszalapoznom. Nemcsak az elbeszélői nézőpontok és a megközelítési módok váltakoznak, az időszerkezet is bonyolult.

„Nem tudom kifogástalan időrendbe szedni az eseményeket ... mindez s még sok más is, amit majd el kell mondanom, egyszerre volt érvényes, egy időben ... mégis, ha nem az időrend egymásutánjában mondom el a történteket, az elbeszélés menete, amely amúgy is hajlamos önkényes értelmezések felé terelődni, kikerülhetetlenül hamis hangsúlyok, egyoldalú szempontok, esetleges, torz, részleges nézőszögek belekeverésével rendezi el az anyagot; mert valamilyen ... rend mindig ráerőszakolja magát a rendezetlen dolgokra; s talán éppen a lényeget sikkasztja el: a rendezetlen dolgok még ismeretlen, valódibb rendjét.”

Tovább bonyolítja a szerkezetet és a lassúság képzetét erősíti Ottlik jellemző módszere: ugyanazokat a mozzanatokat, többször visszatérve, többféleképpen jeleníti meg, gyakran külső és belső nézőpontból is. Először röviden említi, majd az erről felidéződötteket beszéli el, aztán (szó szerinti ismétléssel vagy variáltan, új elemekkel bővítve) ismét nekikezd a mozzanatnak, kiegészíti, részletesebben kifejti, majd az ezekről eszébe jutottakkal folytatva halad tovább. Az előre-és hátrautalások írói rendszere idővel kiismerhető, olyan események köré szervezi regényét, melyek egyrészt meghatározók a Kőszegi katonaiskolában eltöltött időszak kiismerésében, a fiatal szereplők életének alakulásában, másrészt támpontot adhatnak későbbi tetteik, magatartásformáik megértéséhez.

Ottlik Géza (Budapest, 1912. május 9. – 1990. október 9.) írót és  műfordítót gyermekkorában két súlyos megrázkódtatás érte.

Másfél évesen elveszítette magas rangú állami tisztviselő édesapját.

Katonatisztnek szánták, ezért katonai alreál- és főreáliskolába íratták be.

A  „kényeztető és elfogult anyai szeretet” után így meg kellett tapasztalnia a kiképző tiszthelyettesek szigorúságát, és az ezzel járó összes lelki (kihallgatások, levélfelbontások) meg testi gyötrelmet (fájdalomküszöböt átlépő testedzés és alaki kiképzés, időnként fenyítés). Emiatt egy életre elment a kedve bármilyen eltúlzott fegyelem vagy tekintély iránti tisztelettől.

Abban talán Ottlik Géza lelkes hívei is egyetértenek velem, hogy a tekintélyes katonai iskola szellemisége nem neki való volt, és a család nagyot hibázott, amikor ezt nem ismerte fel. Más kérdés, hogy ha nem tanul Kő-szegen, akkor nem írja meg az Iskola a határont, mely nem válik nagyformátumú alkotásból a posztmodernkedők alapszövegévé, attól a pillanattól, hogy Esterházy Péter Ottlik Géza hetvenedik születésnapján átadja „a mesternek”, a regény saját kezűleg lemásolt példányát.

A katonai iskolák szellemiségével kapcsolatban még szeretném hozzátenni azt is, hogy családunk egyik közeli ismerőse fiatalon ugyanolyan oktatásban részesült, mint Ottlik Géza, csak nem Kőszegen, hanem másutt, és ő nem úgy emlékezett a mindennapjaikat meghatározó szigorra, hogy az embertelen vagy elviselhetetlen lett volna. Ő nemcsak katonatiszt akart lenni Horthy Miklós kormányzósága alatt, az is lett, nem is akármilyen...

Ottlik Géza esetében ez a „családi tévedés”, illetve a katonai hivatásra való alkalmatlanság azt eredményezte, hogy kiváló íróvá vált.

Érettségi után a budapesti egyetem matematika-fizika szakára iratkozott be, ahol Fejér Lipót tanítványaként szerzett végbizonyítványt. Első írásai 1931-ben jelentek meg a Napkeletben. Egyetemi évei alatt az Új Nemzedék munkatársa, 1933-tól a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztője. 1939-ben Babits közölte a Nyugatban A Drugeth-legenda című elbeszélését. A háború alatt légoltalmi szolgálatra osztották be, és üldözötteket mentett, köztük Vas Istvánt is. 1946-ig a Magyar Rádió dramaturgjaként dolgozott. Huszonöt év magyar irodalma címmel előadásokat tartott a rádióban, hangjátékokat fordított, és hangjátékot is írt (A Valencia-rejtély).

Az 1948-ban örökölt 67 kh földjét azonnal, ellenszolgáltatás nélkül felajánlotta a termelőszövetkezeteknek, ebből az állam 53 hold földet fogadott el. 1949-től kezdve a megmaradt 14 kh után földadót kellett fizetnie („mezőgazdasági fejlesztési járulék”), s emiatt 1952-ben (az 1952. évi 2. sz. törvényerejű rendelet értelmében), noha soha nem volt nagygazda, kuláknak nyilvánították. A kitelepítéstől csak a Magyar Írószövetség közbenjárása mentette meg.

1945-től 1957-ig a Magyar PEN Klub titkára volt. Az Iskola a határon című regényének 1948-ban Tovább élők címmel elkészült első változatát maga kérte vissza kiadójától.

A Rákosi-rendszerben uralkodó dogmatikus irodalompolitika éveiben kiszorult az irodalmi életből, fordításokból élt. Kényszerű hallgatása 1957-ben ért véget, mikor megjelent Hajnali háztetők című kisregénye, amelynek első változatát még 1944-ben adta közre a Magyar Csillag. Nagyobb mértékben írta újra az Iskola a határon című regényét, amely 1959-ben jelent meg.

1960 őszén Ottlikot kitűnő fordításaiért az angol kormány tanulmányútra hívta meg Londonba. 1969-ben megjelent elbeszéléskötetében csak a könyv címét is adó Minden megvan volt új. Az egyetlen hosszabb terjedelmű műve, amely az Iskola a határon ikerdarabjaként készült, a Lengyel Péter gondozásában megjelent Buda, bár végső, Ottlikra jellemző keretbe ágyazottságát, többszörös betétességét nem nyerte el, mégis az Iskola a határon méltó folytatásának tarthatjuk. 1981-ben József Attila-díjat, 1985-ben Kossuth-díjat, 1988-ban Szép Ernő-díjat, 1990-ben Örkény-díjat kapott.

Műfordításainak száma sokkal nagyobb, mint eredeti műveié. Regényei, kisregényei, novellái, tanulmányai, kisebb esszéi és kritikái együtt beleférnek öt nem túl terjedelmes kötetbe. 

 A Raguza Kávéházban 2010-ben

 Este minden úgy történik, ahogyan Bébé ígérte. Együtt megyünk taxival egyik törzshelyükre, a Raguza Kávéházba. Mintha belecsöppennék Ottlik Géza Hajnali háztetők című regényébe. Két sor koromsötét páholy, egy cigány hegedül, egy zongorázik, egy dobol, egy cimbalmozik. A nők fertelmes zajt csapnak. Nem drága hely. A szomszédos bordélyházból még nem jöttek át a lányok fokhagymás pirítóst enni. Fülledt a levegő, nagy füst van és kicsit büdös is. De az asztalnál ott ülnek Szebek Miklósék, Szeredy Dani is, sőt Lili és Adriani Alisz is. Akire leginkább kíváncsi vagyok, utoljára érkezik meg a társaságba. Mosolyogva, „kiadós léptekkel” közeledik asztalunkhoz. Hanyagul, de egyenes háttal ül le az egyetlen szabad székre. Tudtam, hogy tweedzakó lesz rajta, ahogyan azt is, Bébé neki tartogatta az utolsó szál Memphis cigarettáját.

 (Írásunkkal Ottlik Gézára emlékeztünk halálának huszadik évfordulója alkalmából.)

Borbély László