2010.11.05.

A névtelen hősök festője

Fülöp Erzsébet festőművész Orosházán született. 1951-től két évig az orosházi Városi Rajzszakkörben tanult. Oktatója: Kerti Károly grafikusművész. Középfokú tanulmányait a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban végezte. Szaktanára: Németh László festőművész. 1963-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Mesterei: Pap Gyula, Domanovszky Endre, Barcsay Jenő. A hódmezővásárhelyi művészek köréhez tartozik. Kisméretű, bensőséges hangú temperaképeket fest, a vidék, a tanyák egyszerű embereinek mindennapjait, tárgyait, környezetét. Kevés, de gazdagon árnyalt színnel dolgozik. Barnái, szürkéi plasztikus hatásúak, statikus terükben a figurák, tárgyak emblematikus hangsúllyal jelennek meg. Zománcképeket és akvarelleket is készít, ezeknél palettája kiszínesedik. Egyéni kiállítások: Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely (1967), Fényes Adolf Terem, Budapest (1971), Móra Ferenc Múzeum, Szeged (1973), Szántó Kovács Múzeum, Orosháza ; Medgyessy Terem, Hódmezővásárhely (1977), Helikon Galéria, Budapest (1979), Iskola Galéria, Budapest-Csepel (1983), Szántó Kovács Múzeum, Orosháza (1987), Derkovits Terem, Budapest (1992), DATE Állattenyésztési Főiskola, Fülöp Ilona grafikussal, Hódmezővásárhely (1995), Tornyai János Múzeum (kat.), Hódmezővásárhely (1997), Városi Képtár, Orosháza (1999), Maroslelei Könyvár (2001), Általános Iskola Galériája, Baja (2006), Alföldi Galéria, Hódmezővásárhely (2007). Válogatott csoportos kiállítások: Vásárhelyi őszi Tárlatok (1962-től), Fiatal Művészek Stúdiója kiállítások (1963-1972), Magyar Képzőművészeti Kiállítás, Műcsarnok, Budapest (1963-tól), Magyar Tájak, Hatvan (1974), Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Festőszakosztály Kiállítása, Műcsarnok, Budapest (1975), Délalföldi Tárlatok, Szeged (1968-tól), Portrébiennálé, Hatvan (1983), Békéscsabai Művelődési Ház, a Magyar Festészet Napján „Családi Kiállítás” Fülöp Erzsébet és Fülöp Ilona grafikusművész, Mester Éva, Mester Kata, Mester Péter, ifj. Fülöp János műveiből (2004). Díjai: Fiatal Képzőművészek Ösztöndíja (1963), Vásárhelyi őszi Tárlat, munkajutalom, Hódmezővásárhely (1968. 1974., 1983., 1989.), Derkovits-ösztöndíj (1969), Koszta József-díj, Hódmezővásárhely (1971), I. Magyar Tájak, bronzérem, Hatvan. (1974), Magyar Televízió nívó-díja, Budapest (1978), Szegedi Nyári Tárlat díja, Szeged (1981), Tornyai-plakett, őszi Tárlat, Hódmezővásárhely (1981), Portrébiennálé, bronzérem, Hatvan (1983), Art’Email, VII. Biennale Limoge, diplom, Franciaország (1984), Művészetpedagógiai tevékenységéért az oktatási miniszter kitűntetése (2002).

– 1971-ben ezt írta önről Jurányi Anna újságíró a Csongrád Megyei Hírlapban: „visszavonultan élő, töprengő- filozofálgató egyéniség. Nem szívesen nyilatkozik. Kerül minden nyilvánosságot.” Lapunkkal viszont kivételt tett.

– Valóban kerülöm a nyilvánosságot, „saját légtérben” élek. Előfordult, hogy némán ültem farkasszemet nézve egy újságíróval. Nem sok jelentőséget tulajdonítok az interjúknak egy olyan korban, mikor a lapokban boldog-boldogtalan nyilatkozik, olyanok is, akik semmilyen értéket nem képviselnek. A Magyar Fórummal két okból tettem kivételt. Az egyik: hajdani kollegám, Tóth Sándorné, a MIÉP volt hódmezővásárhelyi közgyűlési képviselője több évvel ezelőtt megismertette velem az önök lapját, és akkor meggyőződtem arról, hogy értéket képviselnek. A másik: a Magyar Fórum rendszeresen beszámol Hódmezővásárhely művészeti életéről, az őszi tárlatokról. Örülök annak, hogy lapjuk nem csak a fővárosi eseményekkel foglalkozik, hanem bemutatja a vidéki és a határon túli szellemi, művészeti életet is.

– Az idei Vásárhelyi őszi Tárlaton Összetett asszociációk című táblaképét láthatjuk. Ez a mű egyszerre sugallja a szentséget és a profánt. Olvastam: a ’80-as években jelent meg önnél ez az ikonos, mozaikszerű ábrázolás.

– 2009-ben ünnepeltük a Csillagászat Nemzetközi Évét. Az ENSZ és az UNESCO által meghirdetett év nagyszerű alkalom volt arra, hogy minél szélesebb körben megismertessék a csillagászat eredményeit. Már régebben kigondoltam, hogy mi hová kerüljön, de a középső mező tartalma még kérdéses volt. Az interneten kerestem bolygókról, csillagokról űrfelvételeket. Egy közülük nagyon megragadott, ez a Helix-köd, amit a csillagászok Isten szemének tartanak. A Földhöz legközelebbi planetáris köd – alig 450 fényévre van tőlünk. Közepében egy Napunkhoz hasonló csillag haldoklik, amely időnként igen erős napszél formájában hatalmas mennyiségű anyagot vet ki a környező térbe. Ez indította el fantáziámat, s középre helyeztem. Hogy Isten szeme kapcsolódjon a földi világgal, a négy evangélista szimbólumát helyeztem el a kép sarkaiba. A bal felső sarokban Máté evangélista szimbóluma, az angyal látható, míg a jobb felső sarokban az oroszlán, Márk jelképe, az alsó két sarokban pedig Lukács és János szimbólumai. Eredetileg Lukács evangélista attribútuma a bika volt, de úgy gondoltam, ezen kicsit változtatok, és „magyarosítottam”, így szürkemarha lett a jelkép. Szent János evangélistánál is megváltoztattam az eredeti jelképet, a sast. Először meg is festettem egy szirti sast a Madarak könyve alapján. Ezt megmutattam egy református lelkésznek, aki azt tanácsolta, ha már „magyarosítunk”, akkor kerecsensólyom legyen a jelkép. Maga a táblakép egy görög-keresztet formál, és a fennmaradó helyekre alföldi tájakat helyeztem el. Máté és Márk között a rónán egy római kereszt áll. Ez egy dekoratív róna, mert ha absztrahálok, akkor láthatom, amit főleg a robogó vonat ablakából figyelhetek meg, a földparcellák különböző színsávokat mutatnak. Isten szeme mellett egy virágzó és egy gyümölcsöző fa emelkedik ki a tájból. Még az is kérdéses volt, hogy alulra mit ábrázoljak. Azt tudtam, hogy a kép ritmusa emberi alakot, figurát követel tőlem. A ’80-as évek végén alkottam egy zománc képet, aminek Paraszt Madonna címet adtam. Tehát itt egy parasztasszony karján tartja a fiát. Van, aki belelátja a képbe Máriát és Jézust. A magyar történelemben semmit sem lehetett volna véghez vinni a nép önfeláldozó munkája nélkül. Ezeket a parasztasszonyokat szeretném a halhatatlanságba emelni. Úgy érzem, hogy ezek az asszonyok, így névtelenül is, szentek.

– Nagyon sokáig csak egy alakot ábrázolt a képein.

– Így van, de főiskolai tanulmányaim után a kecskeméti művésztelepen is hónapokat töltöttem, ahol Stefániay Edit kedves kolléganőm társaságában 1965/66-ban megismerkedhettem a tűzzománcozás technikájával is, amit majd az 1980-as években feleleveníthettem. Ez a pontos, szabatos egzaktságot igénylő és megkövetelő technika elősegítette azt is, hogy némiképpen módosuljon festészetem arculata. Itt kívánom megjegyezni, hogy amikor a ’80-as évek közepén újból aquarellezni kezdtem, s igényem támadt arra, hogy olajjal festett kompozícióimon szaporítsam a képi motívumokat, a részletkezelések módozatait. Ezért is választom gyakran a nagy képfelületet. Tudjuk jól, hogy vannak olyan témák, melyeket egyetlenegy képben nem lehet összesűríteni, ezért is választom ilyen esetben a táblaképeket. Szokásommá vált, hogy több kompozícióból rakjak össze egy egész képet.

– Említette a névtelen szenteket. Művésznő 2007-es kiállítása után egy hosszú tanulmányt írt az ön munkásságáról Szenti Tibor néprajzkutató. Ebből idézek: „az igazán elmélyült alkotóművészek, akik közé Fülöp Erzsébet is tartozik, a profánt kultikussá tudják tenni. A biblia vagy a mítoszok világából a hétköznapi valóságba helyezi mondanivalóját, de meghagyja ezoterikus hangulatát, és az ikonábrázolás egyes elemeit. A Vásárhelyi Festőiskolához kötődő alföldi realista művészek oltárképpé nemesítették a nép gyermekét”.

– Tiborra valóban nagy hatást tett az évfordulós kiállításom, és egy hosszú elemző írást tett közzé, aminek nagyon örülök.

– A 2007-ei, 55. Vásárhelyi őszi Tárlaton 200, a zsűri által kiválogatott alkotás között láthattuk Fülöp Erzsébet In Memoriam ’56 c. festményét. A kilenc mezőre osztott falemezen a forradalom és szabadságharc főbb eseményei láthatók olajjal megfestve. Mikor készült ez az alkotása?

– 2006-ban. Úgy gondoltam, hogy a forradalom 50. évfordulójára ezt nekem kötelességem megfesteni. 1956-ban negyedikes gimnazista voltam, Budapesten tanultam a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban. Olyan diák voltam, akit a tanulmányain kívül a közélet eseményei iránt is érdeklődik. Részt vettem a gimnáziumi közösségi életben. Október 23. egy szép, napsütéses keddi nap volt. Egyik délelőtti szünetben megkaptam a hírt, hogy tüntetés lesz a Petőfi-szobornál. Valaki bejött az ELTE egyik karáról és a portásfülke melletti hirdetőtáblára krétával felírta: fél háromkor a Petőfi-szobornál tüntetést tartunk. Úgy éreztem, hogy nekem, mint az iskola egyik diákképviselőjének, kötelességem ott lenni. Az utolsó óra után többedmagammal rohanva mentem ki a Március 15. térre a Gólyavár alatt. A tér zsúfolásig tele volt fiatallal, hallottuk a 16 pont felolvasását és a szavalatokat. Megszavaztuk, hogy elmegyünk a Rádióhoz és beolvastatjuk ezeket a pontokat. Eleinte nem akartak minket a karszalagos fiúk előre, az egyetemisták közé beengedni, de egy ismerősünk, aki az orvostudományi egyetemre járt, felelősséget vállalt értünk, és így mi is velük vonulhattunk. Mi csak 16.15-ig maradtunk ott, mert délutánra iskolagyűlést hirdettek meg. Mire odaértünk, kiírták a táblára, hogy ez a gyűlés elmarad. Az egyik osztálytársunk, Káplár Ferenc, aki később operatőr lett, hozta a hírt, hogy le akarják dönteni a Sztalin-szobrot.

– Ennyire bátor volt, hogy részt vett fiatal lányként a forradalmi eseményekben?

– Pesten kollégista voltam. Ha nem lettem volna az, akkor nem biztos, hogy kimentem volna akkor az utcára. Nem magam, hanem a szüleim aggódása miatt. Késő délutánra besötétedett, és akkor a fiúk egy nagy nemzetiszínű zászlóval kijöttek a gimnázium elé, és hívtak minket, tartsunk velük. A már említett kép tetején a 23-ai események láthatók. Középen, alul magunkat, diákokat ábrázoltam a Török Pál utcai gimnázium bejárata elé. 1956. október 23-án kimentünk a körútra és 48-as dalokat és kuruc nótákat énekeltünk és úgy haladtunk a Dózsa György út felé. Mögöttünk egyre többen jöttek, a végén egy egész tömeg ment ki a Sztalin-szoborhoz, amit nem volt könynyű ledönteni. Közben egy teherautóról hozták a hírt: lőnek a Rádiónál. Nagyon sok művészpalántával, egyetemistával találkoztunk kint a téren. Az egyik kollégiumi nevelőnk szavára egy helyen gyülekeztünk, és a szobor ledöntése után már jól hallottuk a puskák ropogását. A lánykollégium Budán volt, ahová csak éjjel két órára értünk vissza. A sok gyaloglástól véres hólyagok keletkeztek a sarkamon. De senki se higgye el azt, hogy fájt. A hatalmas forradalmi katarzis, mámor minden ilyen jellegű fájdalmat csillapított. Október 24-én kijárási tilalom volt, a rádión keresztül hallgattuk az eseményeket. Azon gondolkodtunk, mi lányok, hogyan tudnánk segíteni a sebesülteken. Október 25-én hallottuk, megszűnt a kijárási tilalom, és kimentünk a kollégiumból, hogy vért adjunk. Nem tudom, hogy milyen okból, de ezen a körtér környéki véradó állomáson senkitől sem vettek vért. Az egyik asszisztens odasúgta társamnak: menjetek a Tétényi úti kórházba, ott biztos szükség lesz vérre. Ez a Kossuth téri mészárlás idején volt. Elmentünk vért adni, de az igazgató-főorvos kívánságára ott maradtunk segíteni a nővéreknek. Természetesen nem lehetett mindenki betegápoló. Én mint civil, az ambulánsportához kerültem. Egyik iskolatársam, Magyar Kati mentős lehetett. Nagyon irigyeltük ezért.Október végén láttam, hogy egy teherautóból átalakított mentőautón teljesít szolgálatot. Október 30-án azt hittük, hogy végleg győzött a forradalom, a körúton is rakták vissza az emberek a barikádokról a macskaköveket. A sebesültek számára pedig egyre több élelmiszert küldtek. De mit láttam a kórházban? A gondnok felhalmozta a szobájába az adományokat és a sebesülteknek alig jutott. Tehát visszaélést követtek el. Ezért mi a szállítmányokat a mi kollégiumunkba irányítottuk, s onnan vittük a sebesülteknek. November 2-án arra gondoltam, hogy hazamegyek szüleimhez, akik biztosan aggódnak értem. Megtudtam, hogy az egyik tejcsarnokból lejárnak Szolnokra nagyobb teherautókkal. Másnap egyikre társaimmal együtt felugrottunk, ám Pilisnél leszállított minket a sofőr azzal, hogy rossz a fék. Egy buszmegállóban várakoztunk, jött egy kis teherautó, s megkértük a sofőrt, hogy vigyen el minket egy darabig. Felvettek minket, majd így stoppoltunk tovább. Arra lettem figyelmes, hogy egyre többször állt meg a teherautó. Kinéztünk, hogy mi lehet ennek az oka. A szovjetek jöttek velünk szemben az úton, azok, akik megtámadták később Budapestet. Az egyik utas felháborodva kézigránátot akart a szovjetek közé dobni, de én megijedtem, elordítottam magam: „mit csinál? Ezek mind megölnek minket!” Az illető, aki mint megtudtam, egy börtönből szabadult parasztember volt, előbb gyűlölködve nézett rám, majd eltette a gránátot.

– Az In Memoriam ’56 kép közepén egy női arc. Kit ábrázol?

– Magyar Katinkát, akit a szovjetek meggyilkoltak. Társaimmal együtt megdöbbenve hallottuk 4-én, hogy mi történt a fővárosban. Mi csak januárban, amikor újraindult az oktatás, tudtuk meg, mi történt Magyar Katival. A Terézvárosi Szent Teréz templom mellett jutottak el november 7-én a mentőautójukkal Katiék. Kati egy sebesült kisfiút látott el. A Szófia utcában állt egy szovjet tank, ahonnan egy sorozatot adtak, és így gyilkolták meg Magyar Katit. A legszörnyűbb, hogy – ezt csak később tudtam meg, mert mi, öregdiákok évente összejövünk november 7-én Kati emlékére – mindezért szüleinek élete is keservesre fordult. Apját a munkahelyéről kirúgták, majd mikor lehetett, a család külföldre menekült. Kati nővére megtekintette 2007-ben ezt a képet, amit húga emlékére is festettem.

– 1956-ban mindemellett még festett is, akkor született meg a Zöldkalapos nő c. portréja.

– Igen, de ennek semmi köze a forradalomhoz. Nekünk szigorú stúdiumokon kellett részt vennünk. S egy ilyen kötelező alkotás volt az ön által említett képem.

– Menjünk vissza az időben. Mindig is a festészet, a képzőművészet érdekelte?

– Tanulóéveim kezdetét is beleszámítva, már 14 éves korom óta, hogy a képzőművészet „bűvkörében” élhetek. Abban az életkorban, amikor a bizonytalan jövendő nézett velem farkasszemet miközben azon töprengtem: milyen pályát is válasszak magamnak, melyik nekem is tetsző úton induljak el valójában, legyek építész, vagy inkább festő? Természetesen, szüleim jobban örvendtek volna a józanabb foglalkozásnak. Később nagyon örültek neki, amikor tanítottam is a festészet mellett, mert az előbbit inkább tartották biztosabb pályának. De már én a rajzolás – festés bűvkörétől nem tudtam sehogyan sem megválni, annak ellenére, hogy teli voltam kételkedéssel. Mégis bátorítást kaptam tizenhat évesen egyik nyári szünidei olvasmányélményemtől, mert a híres kémikus, Maria Szklodowska, azaz Madame Curie élettörténetével kapcsolatosan megismerhettem édesapjához írt sorait: »Hinnünk kell, hogy tehetségesek vagyunk valamiben, s azt érjük el minden áron!« Mondhatom, hogy e tudósnő kijelentése számomra nagy felismerő lelki megerősítést adott, s évtizedeken keresztül önbizalmamhoz erőt nyújtott.

– A főiskolán igen neves mesterek oktatták.

– A komoly, mesterségbeli tudás megszerzésének útját jelentette számomra elsősorban a Magyar Képzőművészeti Főiskola festőszakán eltöltött évek sora. Pap Gyula mesternél az alapos rajzi és festészeti stúdiumok által az anyagokkal bánni tudásra tehettem szert. Domanovszky Endre mesternél pedig még tovább bővülhetett szakmai és technikai ismeretem: mert tudatosította velem a látványnak nagyvonalú átírhatóságát, redukálását, és -komponálás megfontoltságát. Sőt még azt is „Doma mester”-nek köszönhetem, hogy leginkább látvány nélkül, teljesen fejből/emlékezetből festek. Jól emlékszem, hogy a negyedik és az ötödik évben mesterünk korrigálása közben gyakran figyelmeztetett bennünket arra többek között, hogy kompozícióink részletmegoldásai során egyáltalán ne a tárgyiasság visszatükröztetésére, hanem főként a színfoltok és vonalak ritmusával törődjünk. Egy másik lényeges nagy igazság tudatosítására is ráébresztett minket, mégpedig arra, hogy: »Ha akarjuk, ha nem, munkáink mindig a saját korunk szemléletéről fognak árulkodni; függetlenül attól, hogy mit akarunk kifejezni, és hogyan ábrázolni.« Barcsay Jenő festőművészt is mesteremnek tekintem, aki művészeti anatómiát oktatott, ám óraközi megjegyzései során megismerhettem a művészetről vallott nézeteit, tárlatain pedig festészetét is. Befolyásolóan hatott rám a Barcsay-képek konstruktív felépítettségéből fakadó stílus annyira, hogy kezdetben szemmel láthatóan, a saját festményeimen is tükröztettem a belőlük leszűrt tanulságaimat.

– Mennyire érintette meg önt a nonfiguratív és az avantgárd szele?

– Én azt tartom jó alkotásnak, ami elgondolkoztat. Egy nonfiguratív kép is lehet jó, ha a színek ritmusban, harmóniában állnak, s ezzel kifejeznek valamit. Még főiskolás éveimben megismerkedhettem a formabontó avantgárd művészet szemléletének sajátosságaival is. Részben mestereim segítségével, és önművelődésem következtében. Főiskolánk könyvtárában aránylag gazdag anyag állt az érdeklődő művésznövendékek szolgálatára. Olyan is adódott, hogy magam is beszereztem ilyen albumokat. Például 1960 tavaszán a műcsarnoki Francia Könyv Kiállítás alkalmával az engem megbabonázott absztrakt festő, Poliakoff műveinek színes reprodukcióit tartalmazó kis könyvet, amelyben a művésszel történt beszélgetését is közzé tette Párizsban a szerző, Michel Ragon 1956-ban.

– Diplomája után nem lett fővárosi művész. Mi ennek az oka?

– Még egy év sem múlt el, amikor már tudatosodott bennem, hogy a magam festészetének egyéni hangvételére, stílusára és kifejezési módjára rátalálnom csak a már jól ismert hazai környezet segíthet. Pedig a szakmai boldogulás területén nem kerültem különösebb akadályok elé, mert már a 1963 tavaszán, a Műcsarnokban megrendezett Országos Képzőművészeti Kiállításra beadott „Utcasarok” című kis képemmel szerepeltem. Budapesten műterem-használatot és ösztöndíjat is kaptam a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában. Mégsem éreztem a helyemen magamat, mégpedig azért, mert nem érintettek meg olyan vizuális élmények az albérletem és a műtermem között közlekedve, amik serkentettek volna újabb kompozíciók megfestésére, mint ahogyan azt pár hónappal korábban megtapasztalhattam Mártélyon és Hódmezővásárhelyen. Ahol 1962 szeptemberétől fél évig dolgoztam. Ezalatt töményen gazdag, festőnek való látványélmény-sorozatban volt részem, amik benyomásaim kifejezésének megfestésére késztettek. Visszatértem 1963 februárjában Budapestre. Elfoglaltam a Stúdióban kapott műtermemet. A Stúdió vezetője akkor Bolgár Kálmán volt, én pedig megdöbbenve vettem észre, hogy a feje fölött, a falon, az én egyik vázlatom volt dekorációként kitéve. Közben a nagyvárosi rengetegben egyre inkább hiányozni kezdett a gyermekkoromtól hozzám nőtt oly kedves és szeretett alföldi környezet. Hiányzott a föld szaga. Azt is tudtam, hogy a nagyvárosi élet előnyeit élvezni nincs elegendő pénzem. Így nem tudtam volna gyakran hangversenyekre, kiállításokra járni. Olyan művész vagyok, aki mindig is utánaolvas a témáknak, sokat elmélkedek, tehát nem ontom magamból a képeket. Pesten a Képcsarnok megvette a műveimet, de hát csak rá három héttel fizettek. Ezért is határoztam el, hogy elhagyom a fővárost és az volt a célom, hogy Hódmezővásárhelyre költözzek, és az ottani híres művészeti életbe kapcsolódjak bele. Szerencsém volt, mert szülővárosomból, Orosházáról segítségemre szolgált a felkínált gimnáziumi tanári állás, amit el is fogadtam 1963. szeptember 1-től. Félállásban ott 14 évig, és 1979-től a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor – a mai református – Gimnáziumban nyugdíjazásomig, majd óraadóként tanítottam. Így kivehetem részem a tehetséggondozásból. Volt diákjaim közül többen is a képzőművészet világához kötődnek valamilyen módon: rendszeres tárlatlátogatók, szaktanárok, műgyűjtők, műítészek, építészek.

– Mennyire érdekli azt, amit írnak önről?

– Én a jövőnek élek. Nem az a lényeg, hogy többszáz munkánk legyen, hanem a minőség. Azt szeretném, ha a jövő generációi legalább egy munkámat megőrizné. Az tehát nem zavar, hogy percemberkék tündökölnek körülöttem. Mentalitásomból következik, hogy nem kötődök a műkereskedelemhez. A képeket belső késztetésből festem. Annak idején a képeimet azért megvették egy-egy kiállítás után. A vásárhelyi művészeket úgy támogatták, hogy hivatalos úton a kiállító művészektől vettek munkákat, hogy ezzel is biztosítsák megélhetésüket. Amikor 1971-ben az első kiállításom katalógusában idéztem az ókori szerző, Lucretius sorait: »S nincs mértéke, se vége, akárhol is állsz, a világnak, / Mert bármely táján álljon meg benne akárki, / Minden irányban a végtelenség tárul elébe «, – azzal szimbolikusan kívántam kifejezésre juttatni az objektív tényt és egyben a magam véleményét is. A XX. század végi ábrázoló, természetelvű festészetnek is van létjogosultsága a gyakran tét nélkül tevékenykedők, az avantgárd bűvkörében élők szemlélete mellett. Már visszatekinthetek a pályámon eltöltött majd ’50 évre, ami megerősít abban a hitemben, hogy energiáimat nem fecséreltem el. Úgy vélem, hogy munkáim bensőséges atmoszférát sugároznak, amelyeken az alföldi táj és a benne élő emberek világát sikerült jelképi erővel áthatott expresszív művekben megörökítenem, s általuk gazdagíthatom a vásárhelyi festészet legjobb eredményeit.

Medveczky Attila