vissza a főoldalra

 2010.11.05. 

Csurka István: Miért kulcskérdés az új alkotmány?

A tavaszi kétharmados országgyűlési többséget eredményező választással, majd az őszi háromnegyedes önkormányzati eredménnyel a magyarság a tőle megszokott higgadtsággal juttatta kifejezésre, hogy szakított, pontosabban szakítani akar az utóbbi húsz év rendszerével. Bizonyos mértékig beleértve azt a négy évet is, amelyben a Fidesz egy felemás és a végén felmondott koalícióval együtt kormányzott. Ezeket a választásban kifejezett szándékokat lehet mondani forradalminak, de el is lehet vitatni tőlük a forradalmiságot, tekintettel arra, hogy fegyverek nem dörögtek, vér nem folyt és az egész változás egy most is tartó folyamat. Igaz, ettől a ténytől, hogy a változás folyamatban történik, maga a jelenség nem veszti el forradalmi jellegét, mert az eredmény ettől lehet forradalmi mértékű. Azok a „gonosz ostobák”, akik felszínes kaparászással el akarják vitatni a forradalmi jelleget, erőt, mozdulatot a népakarat megnyilvánulásaitól, valójában nem sokat törődnének a folyamat jelzőjével, ha nem látnák pontosan, hogy a forradalom ellenük irányul. Ezért először csak a forradalmiságot akarják kiszőrszálhasogatni a folyamatból, lejáratva a forradalmiságot kinyilvánító miniszterelnököt, hogy aztán a „jogállamiság” liberális sáncai mögül éppen a forradalmi folyamat eredményét, a

Magyarországon ma éles, erős társadalmi harc folyik. Ezt a választási eredmény nem tükrözi. Az Országgyűlésben, a törvényhozásban a Fidesz-KDNP mindent el tud érni, mert az úgynevezett ellenzéknek a kétharmados többséggel szemben semmilyen ellenszere nincs. Az ellenzék most nem egységes. Ezt saját magának köszönheti. Nem szabad egységesnek lennie, mert akkor kiderül, hogy mindhárom tagja pártállami fogantatású, s az MSZP mellett mindkét tagját a nemzeti kibontakozás ellenében, a liberális és pártállami struktúrák átmentése érdekében hozták létre. Mi ezt itt már feltártuk, különösen a Jobbikot illetően, rámutatva proletárpárt mivoltára és erős MSZP-s feltöltöttségre. Az LMP pedig az SZDSZ reinkarnációja akar lenni. Ezért most az ellenzék önmagával is küzdelemre és látszatküzdelemre kényszerül. Az MSZP és volt titkosszolgálata nem ismerheti el, hogy a Jobbik a maga Balóné Morvai Krisztinájával és oda delegált proletár tömegeivel, egy új akarnokság kifejeződésével az ő zabigyereke, az LMP pedig, noha mindenki látja rajta profilból és szemtől szemben, nem vallhatja be, hogy az SZDSZ dalai lámácskája, vagy lábmacskája.

A társadalomban, az intézményekben és a nagybetűs valóságban azonban nem ennyire egyértelmű a helyzet. Nem mintha a változások ellenzői és a régi rendhez egzisztenciálisan is kötődők többen volnának, mint az Országgyűlésben. Talán még kevesebben is vannak. De a tőkéjük, a nemzetközi kapcsolataiban felhasználható erejük, aláaknázó képességük sokkal nagyobb. És még velük van egy jókora lelki támogatottság a kétharmados tábor évtizedes beidegzettségeiben. Abban a sajátos magyar tapasztalatban, amely azt mondja, hogy itt a forradalmakat leverik, hogy ez nem sikerülhet. Több millió családtörténet, a már nem is élő apák és nagyapák, magukra maradt nagymamák adták le most a szavazatukat az elég voltot kimondókra, de a félelmet, a borzalmat, a szenvedés özönét még nem tudták maguk mögé vetni. Ez a megviselt, meghurcolt és most is túlterhelt nép a szavazatát odaadta, és most szurkol, hogy sikerüljön, de még szorong is, mert a történelmi tapasztalat más. Ez az ember ma örül a bankadónak, az IMF-fel szembeni karakán kiállásnak, de meghallja az elbizonytalanító károgást is. És, ha a kormányban, vagy a kormány egyes részeiben bizonytalanságot lát, ha a kormányt támogató orgánumok átveszik a túloldal jogállamiskodását, ha nem cserélnek szerkesztőket, ha annyira puhák, amely már a megadás előszelének látszik, akkor ez a megviselt ember hajlamos frontális visszavonulásnak tekinteni azt, ami nem visszavonulás, hanem csak egyes beépített erők árulása.

  Ma még szükségképpen nagy zűrzavar van a fejekben, mert a hatalomátvétel egyelőre csak az Országgyűlésben és a kormányhivatalokban – ott sem kielégítő mértékben – történt meg. A tudatipart, a véleményformálás és a jövőkép kialakításának lehetőségeit az idegen kézben lévő kereskedelmi tévécsatornák és rádiók és a közszolgálati rádióban és tévében otthagyott liberális, SZDSZ és MSZP kötődésű szerkesztőségek határozzák meg. A kormány és az egész nemzeti, keresztény középosztály körkörös blokád alatt van. A politikailag bukott erők ma minden ellenkező híreszteléssel szemben nem a pártként való visszatérésen, hanem a médiapozíciók megőrzésén dolgoznak. Tudják, hogy a tudatipar kézben tartása megakadályozhatja, lelassíthatja a nemzeti kibontakozást, lefékezheti a nemzetállam kialakítását, és a zűrzavar terjesztésével a majdani hatalomba való visszatérés egyetlen esélyét jelentheti számukra.

A belső ellentétekről sem hall szívesen ez a sokat szenvedett ember. Elvárja azoktól, akikbe bizalmát helyezte, hogy civakodjanak kicsinyes érdekek miatt. Történelmi füle még akkor is november 4-e tankjait hallja dübörögni, ha nem is élt még akkor. Mert a liberalizmus, szövetségben a bolsevizmussal, egy hosszú történelmi korszakon keresztül hitette el ezzel az emberrel, hogy itt, Magyarországon minden az övé, a privatizátoré, a liberálisé. És semmi sem a magyaré és a keresztényé.

A korszakalkotó lépések a kormány és a törvényhozás részéről kétségtelenül megtörténtek, de az ellenség még nincs kiütve és nem nyúlik el a padlón. Emberünk azonban tudja, hogy ez a kiütés történelmi szükséglet. Alapfeltétel. Amikor azok, akikre most „elég volt”-ot kiáltott, átvették a hatalmat, akkor őt kiütötték. Földjéből, hivatásából, otthonából, templomából. Nem azt kívánja azonban – mégsem azt kívánja!, – hogy ez valóban megtörténjék, hanem azt, hogy ez a kiütés legyen kimondva.  Ez egy sajátosan magyar helyzet. Mindig ilyenek voltunk, minden ellenséggel, minden jövevénnyel így bántunk. A jelkép itt mindig többet mondott, mint a tett. A magyarság nem boszszúálló. Nem akar megvesszőzést, szégyenpadot, vért és akasztófát, amiben volt része, hanem csak a győzelem a hazában az úr mivolt félreérthetetlen kimondását és az ehhez tartozó törvényes elszámoltatást, közös, arányos teherviselést akar. Nem új Recskeket akar és új Hortobágyokat, ami járna, hanem csak a magyar szuverenitás feltétlen kimondását várja.

Az utóbbi napok legnagyobb hatású kormányrendelete és majdan törvénye a magánnyugdíjbiztosítóknak juttatott járulékok befagyasztása és állami számlára utalása. Ez ellen az LMP és az MSZP tiltakozást szervez és vádol. Nincs kétség, a kormány keresztül tudja vinni a szándékát. De szánalmas és veszélyes, hogy a kormányhoz közelálló lapok és tévék, rádiók, a közszolgálatiakat is beleértve, nem állnak ki teljes határozottsággal az intézkedés mellett. Mert a magánbiztosítók létrehozása, úgy, ahogy az itt a Gyurcsány-érában történt, egy piszkos világbankos, IMF-es csalás volt, egy nemzetközi nyomás eredménye, amely az állami nyugdíjalap tíz százalékából nyolc és felet elvont, magánkézre adott, pontosan azzal a céllal, hogy nehéz helyzetbe hozza és megrövidítse a magyar államot. Az állam, hogy nyugdíjat tudjon fizetni, kénytelen volt még jobban eladósodni. Még nagyobb kiszolgáltatottságba és függőségbe kerülni. Ez volt a cél. S mivel az EU nem ismerte el a hiánycél teljesítésének ezt az ide begyűjtött sokszáz vagy ezermilliárd forintot, a kormány kénytelen volt lépni. De a saját médiumai sem állnak ki határozottan a lépés szükségessége mellett.

A lépés tehát egy merőben igazságos, helyrehozó, szociális tett, amelyet azonban a legnagyobb kereskedelmi tévékben megszólaló liberálisok, a magánnyugdíj-pénztárak szövetsége lopásnak minősít. Naponta. Nem a jogát vitatjuk most el ettől, tegye, de módfelett hiányoljuk az úgynevezett nemzeti oldal sajtójának a kiállását, gerincességét, támadókedvét, amely a magánnyugdíj- pénztárak létrehozásában meglátná és feltárná az alumíniumipar privatizációjához hasonló esetet. Meglátná azt a vörös iszapot, ami a magánnyugdíj-pénztárakból kifolyik. 

Így jutunk el az új alkotmány rendszerformáló, hatalmas jelképi erejéhez. A magyar társadalom elsősorban ezt a jelképi erőt várja az új alkotmánytól. Mert a tökéletest megközelítő jogászi teljesítmény magától értetődik. De az nem a nagyközönség dolga. A nagyközönség ezt nem tudja ellenőrizni, nem is akarja. Amikor szavazott, rábízta ezt azokra, akikre a kormányzást és törvényalkotást. Nem szereti a nagyképűsködést, az olyan dolgokba való beleszólást, amihez nem ért, amit azokra bízott, akikben megbízott. Ezért a népszavazás követelése szánalmas, elindítói csak gyér részvételben és az utána következő aknamunka lehetőségében bízhatnak.

Az alkotmánynak azonban lehet és kell is legyen néhány igencsak közérthető alaptétele, kinyilvánítása, amely mindenkihez szól és amelyet mindenki megért. Ezek a következők:

I. A magyar állam nemzetállam, minden magyarok anyaországa, védőhatalma. Az állampolgársági törvénnyel már történt üdvös lépés ebbe az irányba, de mos ezt alkotmányban is tanácsos rögzíteni.

II. A magyar állam gondoskodó állam, szociális piacgazdaságot akar felépíteni, akármennyire nehéz is ez a globalizmus ránkszakadása következtében. A világ efelé halad.

III. A magyar állam családpolitikájával, telepítő és családi kedvezményeket nyújtó politikájával a magyar megmaradás őre. Egész politikáját ez hatja át. A magyar állam alapja a magyar keresztény család.

IV. Az alkotmány preambulumának nyomatékosítania kell az ezeréves történelmi folyamatosságot, kezdve az államalapítással és a Magyar Király fejére tett Szent Koronával. A Szent Korona hangsúlyozása és a Szent Korona-tan fontos ma is érvényes elemeinek alkotmányba foglalása a magyarság és a magyar nemzetállam szuverenitásának elidegeníthetetlen része. Ezt az elidegeníthetetlen önállóságot nem szabad függővé tenni sem az utódállamok kormányainak véleményétől, esetleges sértettségétől, nacionalizmusától, sem a belső, liberális, álbaloldali csoportok ellenvéleményétől. Mert éppen ezek azok a jelképes pontok, a tépett, megviselt, szenvedéssel áldozott magyar keresztények által nagyon várt jelképes megerősítések, amelyek a magyar nemzetállam felépítéséhez, jövőjéhez, a magyar megmaradáshoz a legszükségesebbek.

Az új alkotmányban ezek azok kérdések, amelyek nem mutathatnak fel, nem tartalmazhatnak semmi gyengeséget, bizonytalanságot. Világossá kell tenni, hogy a magyarság átélt tragédiái, elkövetett hibái, levert forradalmai és tragikus fogyatkozása miatt nem gondol és nem is gondolhat a határok megváltoztatására, az európai határtanságban ez talán nem is szükséges, de ugyanakkor a magyarság nem mond le sem a megmaradásról, sem az új körülmények közötti kulturális visszaszerzésről és nem mondott le arról, hogy a sok igazságtalanság után a történelem igazságot szolgáltasson neki.

Nem mi akarunk revíziót, a világ a revízió korában él.