vissza a főoldalra

 2010.11.12. 

Akit nem részegít meg a siker

Kovácsházi István operaénekes 1967-ben született Budapesten. Zenei tanulmányait Kapossy Margit énekmesternő irányításával végezte. 1991-től a Honvéd Együttes Férfikarának tagja, szólistája. 1994-1995. között a Debreceni Csokonai Színház magánénekese, 1995-től 1997-ig a Fővárosi Operettszínház magánénekese és színésze volt. 1997-től Magyar Állami Operaház, 2009 óta a Nationaltheater Mannheim magánénekese. Vendégszerepelt Frankfurtban, Tokióban, Münchenben, Tel-Avivban és Chicagóban.

Liszt –díjas, Melis György-díjas, Simándy József-emlékplakettel és Oláh Gusztáv-emlékplakettel kitüntetett művész.

Főbb szerepei: Barinkay (J.Strauss: A cigánybáró), Szu-Csong (Lehár: A mosoly országa), Rosillon (Lehár: A víg özvegy), René (Lehár: Luxemburg grófja), Edvin (Kálmán: Csárdáskirálynő), Ottó (Erkel: Bánk bán), Beppo (Leoncavallo: Bajazzók), Belmonte (Mozart: Szöktetés a szerájból), Tamino (Mozart: A varázsfuvola), Ferrando (Mozart: Cosi fan tutte), Don Ottavio (Mozart: Don Giovanni), Ramiro herceg (Rossini: Hamupipőke), Almaviva (Rossini: A sevillai borbély), Schubert (Schubert-Berté: Három a kislány), Nemorino (Donizetti: Szerelmi bájital), Ernesto (Donizetti:Don Pasquaele), Izmael (Verdi: Nabucco), Alfredo (Verdi: A traviata), Mantuai herceg (Verdi: Rigoletto), Macduff (Verdi: Macbeth), Rodolphe (Puccini: A bohémélet), Pinkerton (Puccini: Pillangókisasszony), Cavaradossi (Puccini: Tosca), Don Jose (Bizet: Carmen), Bolond (Muszorgszkij: Borisz Godunov), Stolzingi Walther (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok), Loge (Wagner: A Rajna kincse), címszerep (Wagner: Parsifal), Bacchus (R. Strauss: Ariadné Naxos szigetén), Lenszkij (Csajkovszkij: Anyegin), Hoffmann (Offenbach: Hoffmann meséi).

 –Idén október elején mutatták be a mannheimi nationaltheaterben Offenbach Hoffmann meséi c. operáját. Hoffmannt, ezt a „hanggyilkos szerepet” ön alakította. Ez hányadik bemutatója Mannheimben?

 –Wagner Mesterdalnokának tenor főszerepe volt az első premierem. A második Richard Strauss Ariadné Naxos szigetén c. operája, amiben Bacchust énekeltem. A Parsifal címszerepébe is beálltam, ez egy régi, több mint 40 éves rendezés, így csak nekem volt premier. Ezt követte a Carmen Don Joseja, a Rajna kincse Logeja és most jött a Hoffmann. Ez az utolsó tehát a hatodik szerepem Mannheimben három évad alatt. A mostani évadban még eléneklem Wagner Lohengrinjének címszerepét is. Egyébként a Hoffmann azoknak hanggyilkos, akik nem megfelelő technikával éneklik el a címszerepet.

 –Ha jól tudom a mostani premier azért is különleges, mert az eredeti verziót játsszák. Ebben több a tenor énekelnivalója?

 –Amit Mannheimben játszunk, az teljesen különbözik attól a Hoffmann meséitől, amit eddig megismert Magyarországon és a nagyvilágban az operaszerető publikum. Az ismert verzió ugyanis egy többszörösen átírt alkotás. Amit mi játszunk, az az eredeti, tehát csak Offenbach keze nyomát viseli. Az első három felvonás hellyel-közel megegyezik a közismert verzióval. A közelmúltban találtak rá Offenbach kézirataira, így újra ki kellett adni a partitúrákat, zongorakivonatot, a zenekari anyagot. Eddig volt egy olyan verzió, hogy felcserélték a velencei képet az ún. Antónia-jelenettel és különböző befejezéseket találtak ki a rendezők, zeneszerzők, azért is, mert ezt az operát nem fejezte be Offenbach. Miután új kiadás született, egyre inkább átállnak az európai színházak erre az új, de eredeti verzióra. Ebben a velencei kép az utolsó „mese”, majd az ötödik felvonás a Kleinzack-legenda néhány strófájából, rövid kórus és zenekari részből és prózából áll. Offenbach nem zenesítette meg az énekszámok közti részt, az ún. recitativót, az más szerzők műve. Bizet Carmenjéhez is hozzáírtak pl. recitativókat. Ha Németországban éneklem Don Josét, akkor prózával, ha Magyarországon, akkor énekes beszéddel játszom. Ez talán hagyomány kérdése.

 –A prózát németül, vagy eredeti nyelven mondják?

 –Jelenleg az a bevett szokás, hogy az énekes részt a darab, míg a prózát az adott ország nyelvén szólaltatják meg.

 –Mennyit próbáltak a premier előtt?

 –Életem egyik legjobb próbafolyamatán vehettem részt a Hoffmann –bemutató előtt. A rendező, Christof Nel csak egy szereposztással dolgozik. Június közepétől másfél hónapon át, majd a premier előtt három héten keresztül reggeltől estig hatalmas intenzitással próbáltunk. Ennek ellenére, alig vártam a próbákat, mert olyan sok mindent lehetett ettől a rendezőtől tanulni.

 –Nationaltheater Mannheim egy prózai színház operatársulattal?

 –Ennek a színháznak három, egy prózai, egy operai, és egy balett társulata van. Mindegyik társulat élén külön művészeti vezető áll, és az egész színházat egy intendáns irányítja. Két nagy színpada van az épületnek, így párhuzamosan lehet próbálni, előadásokat tartani a prózai és a zenei műfajban.

 – Ismeretség útján került ki Mannheimbe, vagy menedzsere ajánlotta a kinti zenei vezetőnek?

 –Semmilyen mannheimi ismeretségem nem volt előtte. A véletlenek csodás összjátéka folytán lettem tagja az ottani színháznak. A Magyar Állami Operaház előadásit néha megtekintik külföldi igazgatók, intendánsok, impresszáriók, akik tehetséges énekeseket keresnek. Néhány évvel ezelőtt az Operaházat meglátogatta a mannheimi színház operatársulatának igazgatója, aki meghallgatást tartott. Én erre nem akartam elmenni, mert igen fáradt voltam, ugyanis előző este a Pillangókisasszony tenor főszerepét énekeltem. Dalszínházunk főzeneigazgatója, Győriványi-Ráth György viszont rábeszélt, hogy jöjjek el a meghallgatásra. Elmentem, de úgy, hogy az utolsó legyek, tehát minél pihentebb legyen a hangom. Azt kérték tőlem, hogy énekeljem el a Mesterdalnokokból a versenydalt, mert Mannheimben ezt az operát szeretnék bemutatni. Elénekeltem és még egy másik áriát is, majd közölték velem a „szokásos” szöveget: „köszönjük, majd értesítjük”. Később kiderült, hogy az operaigazgató beírta a nevem a noteszába, és másfél év múlva telefonon kerestek: menjek ki Mannheimbe, mert ott is meg szeretnének hallgatni. Kiutaztam az esélytelenek nyugalmával, mert úgy hittem, elég sokan jelentkeznek erre a szerepre. Kiderült, hogy csak engem hívtak ki. Szinte az egész szerepet végig kellett énekelnem, majd a meghallgatás végén felajánlottak számomra egy szerződést. Először darabra szerződtettek ki a Mesterdalnokokra, ami nekem egy igazi karácsonyi ajándék volt. 2007 karácsonya volt, mikor megkaptam az e-mailt: engem választottak ki erre a szerepre. Az ünnepek közt újabb levelet kaptam, amiben arra kértek föl, hogy énekeljem el a Mesterdalnokon kívül Richard Strauss Ariadné Naxos szigetén c. operájából Bacchus szerepét is. Ezt a művet nálunk nagyon ritkán játsszák, így előbb megnéztem az operát, majd beszéltem énekmesteremmel, aki megnyugtatott, hogy elvállalhatom ezt a felkérést is. Ezek után kaptam még egy levelet, amiben két – egy nagypénteki és az itten hagyományok szerint Úrnapján játszott - Parsifal –előadásra kérnek fel. Ezt is elvállaltam. Az első évadot tehát vendégművészként énekeltem végig, majd a Mesterdalnokok próbafolyamata közben a vezetőség úgy döntött, hogy társulati tagságot kínál nekem.

 –A külföldi művészek vendégházakban laknak?

 –Amikor énekesi pályám idehaza elindult, és sokkal jobb helyzetben voltak a vidéki színházak, mint jelenleg, akkor egy-egy meghívás alkalmával vagy a színészházban, vagy egy a teátrum által bérelt kis lakásban kaptunk szálláslehetőséget. Mannheimben is így történik, ahol a színház kis garzonokat bérel ki a vendégművészek számára.

 ––Amikor kiszerződött, akkor a kinti kollegák nem voltak féltékenyek önre, hogy elveszi másnak a kenyerét? Kellett-e bizonyítani?  

–Kellett bizonyítani, de nem ezért, hanem magam miatt és azért: méltó vagyok a bizalomra. Míg Magyarországon nagyon kevés a külföldi művész, addig Mannheimben nemzetközi a társulat, sőt többségben vannak a nem német származásúak. Így egy külföldi énekes érkezése nem akkora újdonság, mint idehaza. Ennek az egyik oka, hogy Németországban több mint ötven olyan színház működik, ahol operát játszanak. Ezek nem mind operaházak, hanem olyan prózai színházak is – mint pl. nálunk a miskolci - , ahol évadonként operát is bemutatnak. Különböző kategóriás színházak léteznek a fenntartó függvényében Németországban. Az A-kategóriás színházak kiemelt állami támogatásban részesülnek. Ezeket követik a tartományiak, az ún. staatstheaterek, és a sorban az utolsó kategória a városi színházaké. A finanszírozás módszerét viszont nem tudom, ez nem is tartozik egy operaénekes feladatkörébe. Én tehát 2008-ban egy A-kategóriás színházhoz kerültem ki, ahol nagyon nívós produkciók születnek.

 –A német rendezők híresek, vagy hírhedtek arról, hogy az operákat modernizálják, és elég fura megoldásokat visznek a színpadra.  

–Az, hogy egy operát modernizálnak, az önmagában nem baj. Az a gond, ha a rendezőnek nincs egy átfogó, végigvezetett koncepciója és csak „ötlethalmazok” vannak a színpadon.. Attól, hogy mai ruhákban, mai falak között játsszunk egy darabot, az még nem jelent modern rendezést. A nürnbergi mesterdalnokokban egy olyan rockkert alakítottam, aki tehetséges énekes, de nem tud érvényesülni különböző akadémikus szabályok miatt. Ez elismerem, első olvasatra bizony bizarrnak tűnhet, de annyira jól vezette végig a koncepciót a rendező, hogy nagy sikere lett az előadásnak. Azt is észre kell venni, hogy lejárt az az időszak, amikor az énekes bejött a színpadra, megállt, elénekelte az áriát, majd kiment. Ma ugyanolyan intenzitással kell játszani egy operaénekesnek is a színpadon, mint prózai színész kollegáinknak.

 –A kinti tapasztalatira vagyok kíváncsi. Nálunk panaszkodnak, hogy a fiatalok nem járnak operába. Ez a németekre is jellemző? A modern rendezések mennyire tudják megszólítani a fiatal generációt?

 –Németországban arra törekednek, hogy minél több gyereknek szóló előadást mutassanak be. Jómagam sajnos ilyen produkciókban nem szerepelek, de azt látom: ügyelnek rá, hogy kineveljék a jövő operaközönségét. A gyerekek számára meghúzzák, lerövidítik az operákat, jelmezes keresztmetszeteket mutatnak be, így már a 3-4 éves apróságok élvezhetik a zenét. Megismertetik velük a hangszerek, az operák világát. Szinte hetente adnak elő ilyen gyermekeknek szánt produkciókat Mannheimben.

 –Ez pénz, vagy szemlélet kérdése?

 –Főleg az utóbbié. Tény, hogy ezek a produkciók is pénzbe kerülnek, de még egyszer mondom: ha nem neveljük ki a jövő közönségét, akkor az a színházak csődjéhez vezethet. Magyarországon hajlamosak vagyunk rá, hogy mindent az átkos anyagiakra fogjunk rá. Az Operaházban is volt olyan vezetőség, amelynek tagjai fontosnak tartották az ifjúsági előadásokat, de olyan is, amelyik nem. Szemléletváltásra van szükség ebben a témában is. Nem hiszem, hogy az a legjobb megoldás, ha úgy próbáljuk megszerettetni egy gyerekkel az operát, hogy elvisszük a Varázsfuvolára.

 –Ez egy félreértés, hiszen nem gyerekopera a Varázsfuvola, a mű filozófiájához fel kell nőni, el kell érni egy szellemi szintet.

 –Ez is igaz, s az is, hogy úgy tudjuk a gyerek figyelmét lekötni, hogy először csak az érdekesebb részeket játszzuk el neki. Lassan, lépésről lépésre kell ezt a nevelést végigvinni, hogy elérjük a célunkat. Arra is ügyeljünk, hogy egy kicsi gyerek 30-40 percnél többet nem tud a színpadra figyelni, mocorog, haza szeretne menni, vagy ki a büfébe, és rossz emléke lesz az operajátszásról, ha nem figyelünk életkori sajátosságaira. A másik: a gyerekközönségnek magyarul kell játszani. Az viszont jó, hogy eredeti nyelven játsszunk az Operaházban, mert ezzel nemzetközivé tesszük színházunkat.

 –Arról is vitatkoznak, hogy a vígoperákat milyen nyelven adják elő. Vajon e színpadi és a zenei poénok ugyanúgy hatnak-e, ha nem az adott ország nyelvén adjuk elő pl. a Szerelmi bájitalt?

 –Jobb, ha nem az eredeti nyelven játsszunk ebben az esetben. Smetana Eladott menyasszony c. vígoperáját Németországban sem játsszák cseh nyelven. Ráadásul a városi színházak németül játsszák a nagyobb, klasszikus operákat is, sőt a bécsi Volksoperben is így tesznek.

 –Akkor mi sznobok vagyunk?

 –Nem, mert a nagy állami német színházakban eredeti nyelven játsszák az operákat. Tehát nem az Operaházat kritizálom ebben, de kár, hogy nincs egy olyan pesti népszínház, ahol magyarul játszhatnánk a közönségnek. Jó lenne, ha a bezárt Erkel Színház ilyen népszínházi funkcióval működne a jövőben. Amikor pályára léptem, akkor még aktív volt a régi énekes-generáció és nagyon örülök neki, hogy tagjai körében léphettem színre. Talán nevükben is mondhatom, szerettünk az Erkelben énekelni. Sajnos a nálam fiatalabbak nem tudják, hogy az Erkel Színház vasutas-bérletes előadásai milyen remekek voltak. Teltházzal mentek a darabok, szeretettel fogadta a publikum az előadásokat.

 –Milyen kritikákat kap Németországban?  

–Pályám kezdetén elolvastam a kritikákat, és nem csak azért voltam bosszús, ha ledorongoltak, hanem azért is, mert kevés műítész képes megélni azt, amit egy színész, vagy énekes egy próbafolyamat alatt végigdolgozik. Egy másfél hónapos próbafolyamat után készül el a produkció és ebbe a folyamatba nem látnak bele a kritikusok. Csak a premierre jönnek el, ami köztudottan nem mindig a legjobb előadás, ezért születnek elképesztő írások egy-egy darabról. Éppen ezért már egyre kevésbé veszem komolyan a kritikákat. Ettől függetlenül a családom begyűjti a rólam szóló írásokat, s majd egyszer, idős koromban mosolyogva végigolvasom ezeket. Azt mesélték, hogy a Carment az egekbe magasztalták, és a Hoffmann meséit is. A kritikusok megnézték az egyik nap a mi, másnap a frankfurtiak előadását, és a Frankfurter Allgemeine Zeitungban leírták: aki egy jó Hoffmann meséit akar látni, utazzon Mannheimbe.

 –Jelenleg vendégként lép fel az Operaházban?  

–Papír szerint sosem voltam közalkalmazotti státuszban dalszínházunknál. Az 1990-es években a művészek kényszervállalkozók lettek, én is így szerződtem az Operaházzal, ami nem tudott újabb státuszokat adni, mert meg kellett felelni a fenntartó leépítési elvárásainak. Évi 40-50 előadást játszottam, mint szerződtetett művész. Akkor mondták: nyugodtan mondjam azt, hogy az Operaház tagja vagyok. A mai napig így is érzek.

 –Külföldön jobban ismerik, mint idehaza?

 –Erre nem tudok felelni, mert csupán a zeneszeretők egy szűk rétege ismer minket. Nem tudjuk felvenni a versenyt a celebekkel, de nincs is erre szükség. Amikor Magyarországon sokkal többet énekeltem, sokkal többet csörgött itthon a telefonom. Azt is tudom, hogy voltak, akik direkt miattam néztek meg egy-egy előadást. Egy új korszak kezdődött az életemben, és tudom: senki sem pótolhatatlan. Engem is pótoltak Budapesten. Minden művész számára veszélyt jelent, ha elhiszi, nélküle egy színház nem működhet. Aki pedig a helyedre érkezik nem biztos, hogy rosszabb.

 –Ha ma egy operaénekes külföldön ismertté szeretne válni, elég ha tehetséges, vagy kell hozzá egy jó menedzser?

 –Akkor is kaptam ajánlatokat, amikor Magyarországon énekeltem. A hazai menedzserek megpróbálják a tehetséges magyar énekeseket „eladni” külföldön. Ez valamiért nem sikerül, de az okát nem tudom. Amikor kikerültem Németországba, több menedzser keresett föl. Tapasztalatlan voltam ebben, így kinti kollegáimhoz fordultam tanácsért. Vannak, akik két-három menedzserrel dolgoznak, és nem kötnek senkivel kizárólagos szerződést. Jómagam a közelmúltban egy kiváló menedzserirodával kerültem kapcsolatba, és reményeim szerint gyümölcsöző lesz együttműködésünk.

 –Könnyebb helyzetben van, mert tenorból mindig kevés van.

 –Nincs sok, de jóval több van, mint gondolnánk. A jó tenor hiányzik. Azt hittem, hogy baritonista jóval több van, mint tenor, holott egy dúshangú, hősbariton szintén ritkaságszámba megy. Meglepő módon jó Wagner- mezzókra is nagy a kereslet.

 –Biatorbágyon nőtt fel. Magyarország és Németország közt ingázik, Budán lakik, de úgy tudom, szellemileg soha nem szakadt el szülőfalujától. Idén pl. részt vett az Erkel és kortársai operagálán, amit a Faluházban tartottak. Néha a falu kórusával is fellép.

 –Biatorbágyon valóban nagyon színes a művészeti élet. Működik egy zeneiskola, több kórus is létezik, a Pászti Miklós Vegyeskórus, a helyi Népdalkör, és az a Szakály Mátyás Férfikar, aminek nagyapám volt az egyik alapítója. Annak ellenére, hogy most már város, nekem mindig egy picit falu marad. Ez talán a gyerekkori emlékek miatt van, de most is arra vágyom, hogy ott éljek idősebb koromban. Most azért lakunk Budán, mert az életünket innen kicsit könnyebben tudjuk irányítani. Ettől függetlenül, ha hívnak, és ráérek, boldogan vállalom a biatorbágyi fellépéseket. Ezt én szinte kötelezőnek tartom a saját értékrendszerem alapján. Az ottani koncerteknek én is kezdeményezője voltam. Tudják rólam, hogy operaénekes lettem, s aki teheti, megnézi pesti fellépéseimet. Aki teheti, de nem mindenki. Arra gondoltam, vigyük ki hozzájuk az opera világát. A helyi kultúrház termének kiváló az akusztikája, és először kísérletképpen elhívtam oda a Miskolci Nemzeti Színház zenekarából alakult kamarazenekart, melynek vezetője az ottani zeneigazgató, Váradi Katalin, aki zongorázik is az előadásainkon. Jól sikerült az első próbálkozás, és szeptemberben immár harmadszorra jöttek el hozzánk. A nézők nagyon szeretik ezeket az estéket, mert annak, ellenére, hogy kamarazenekar, meglepő módon ebben a térben, mindez nagyzenekari hangzást kelt. Olyan magánénekeseket hívok el egy-egy operaestre, akik minőséget képviselnek és szívesen eljönnek.

 –Azt már említette, hogy nagyapja a helyi kórust alapította. Édesapja az Operettszínház kóristája volt. Tehát megvolt az alap a pályaválasztáshoz.

 – A nagyszüleim amatőr énekesek voltak, fiatal korukban gyakran felléptek népszínművekben, operettekben, ők alakították a primadonna- és a bonvivánszerepeket. Biatorbágyon. Az akkori szokás szerint a kocsmák színpadán adták elő ezeket a kis zenés, tangóharmonika által kísért népszínműveket. Emlékszem, hogy kiskoromban gyakran átmentem nagyszüleimhez, s a nagymamámtól tanultam az első gyermekdalokat, magyar népdalokat. Édesapám hivatásos énekes volt, nagyon szép basszus hanggal, előbb az Állami Népi Együttesben, majd a debreceni Csokonai Színházban, később a Fővárosi Operettszínház kórusában énekelt, örökös tagja lett ennek a teátrumnak. Debrecenben kezdő magánénekes volt, szüleim albérletben laktak, de így nem tudtak megélni a gázsiból. Ezért jött föl az Operettszínházba, s ott mint kórus tagja sokkal jobban keresett, mint Debrecenben szólistaként. Abban az időben kiváló, remek tagjai voltak ennek az Operettszínháznak. Említhetem Feleki Kamill, Németh Marika, Honthy Hanna, Baksai Árpád nevét. Kisgyermekként végignézhettem megannyi csodás előadást. Az összes operettet szinte kívülről fújtam. Akkor mutatták be Latinovits Zoltánnal, a Kutya, akit Bozzi úrnak hívnak c. zenés játékot. Ez is egy életre meghatározó élményt jelentett. Szinte megfertőződtem a színház levegőjével, a zenével. Elindultam egy úton és kisebb kanyarokkal úgy érzem, célba értem.

 –Említette a hajdani legendás színészeket. Lejárt Európában a nagy egyéniségek, tehetségek korszaka?

 - Erre soha nem kerülhet sor. Még a mai, a média által felfedezett énekesek között is vannak, akik nem alaptalanul sztárok. Igen is vannak nagy sztárok, énekesek, zenészek, akik nevére bejön a közönség. Bizony a hazai énekeseknek, így az Operaház, az Operettszínház, de a Madách Színház tagjainak is komoly rajongói vannak. Ma már más korban élünk, nem isznak pezsgőt a primadonna cipőjéből, de a rajongótáborok még léteznek.

 –Gyermekként nem csak oldalt, takarásból nézte az előadásokat, hanem statisztált is.

 –Ez is az Operettszínházhoz kötődik. Ez a teátrum, ahogy most is, akkor is játszott a Szegedi Szabadtéri Játékokon. A nagy produkciók több statisztát igényeltek. Így aztán cigánygyerek voltam a Piros karaván c. Szakcsi-Lakatos darabban, a Carmenben is benne voltam, meg a János vitézben. Így már kisgyermek korom óta a színpadon vagyok.

 –Tehát később a színpadon így a lámpaláz is elkerülte.

 –Így van, de ez nem a statisztálásnak köszönhető. Középiskolás éveim alatt már énekeltem, bár más műfajban. Gitározni tanultam, és saját dalokat szereztem. Sok helyen léptem fel egy szál gitárral az országban: táborokban, rendezvényeken adtam elő a dalaimat. Nagyon szerettem így énekelni, s nem jelentett problémát, hogy akár több száz ember előtt kellett fellépnem, nem volt lámpalázam. Ez a szereplés nyújtott segítséget későbbi pályámhoz. A mai napig kirándulok a könnyebb műfajban. Zenész barátaimmal néha dalokat írunk kikapcsolódásképpen. Együttesünk neve: a Csapat, ami tényleg csapatként működik, és szigorúan baráti körben lépünk fel.

 –Statisztált, dalolt, gitározott, de hogy lett ebből operaéneklés?

 –Magánúton képeztem magam. Egyik barátom révén kerültem Kapossy Margithoz, a Zeneakadémia tanárához, aki nemcsak kiváló énekmester, hanem kitűnő pedagógus is. Azóta is nála tanulok, tőle kérek mindig tanácsot, ha egy új szerepre kérnek fel. Sokan csodálkoznak, s kérdezik: neked még mindig tanulnod kell? Igen, hiszen kell egy külső kontroll, mert az énekest becsaphatja a saját füle.

 –A Honvéd Művészegyüttesnél is énekelt. Ez felért egy akadémiával?

 –Így van, s ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül. Csak hálával tudok visszagondolni az ott töltött évekre. Magas szintű zenei képzést kaptam a Honvéd Művészegyüttes Férfikarában. Ebben az együttesben több később híres operaénekes, de musicalénekes –mint Sasvári Sándor – is megfordult.

 – 1994-ben kezdődött magánénekesi pályafutása, amikor tagja lett a debreceni Csokonai Színház operatársulatának. Ki hívta Debrecenbe?

 –Egyik kolleganőm, Sudár Gyöngyvér énekelte Debrecenben a primadonna szerepét, és szólt, hogy a Víg özvegy Rosillon szerepére tenoristát keres a színház. Jelentkeztem próbaéneklésre, és megkaptam a szerepet. A Honvéd Együttesnél Gyöngyvérrel sokszor léptünk fel operett-gálákon, sőt az együttes keretén belül operett stúdió is működött, ahol épp a Víg özvegyet próbáltuk. Sikeres volt a meghallgatásom, mert rögtön az első előadás után szerződést ajánlottak. Kocsár Balázs volt a zeneigazgató és Lengyel György vezette a színházat.

 –A beszélgetésünk elején említett Hoffmann-nál és Rosillonnál a felső lágéban kell énekelni, ami nem könnyű feladat.

 –Szerencsém volt, mert megtanultam mindezt Kapossy Margitnál. A másik: a későbbi Mozart-éneklés hozzásegített ahhoz, hogy a felső lágében énekeljek.

 –Könnyen elsajátította a színpadi mozgást?

 –Igen, és ebben nagyon sokat segítettek a vidéki színházak. Nagy fájdalmam, hogy ezek a vidéki bázisok megszűntek. Hiszem: ha huszonegynéhány évesen kerültem volna be az Operaházba, akkor ma már nem lennék énekes. Összeroppantam volna a teher alatt. Annak a készenléti állapotnak, amit az Operaház kíván tagjaitól, nem képes mindenki megfelelni fiatalon. Remélem senki sem sértődik meg ezen: egy vidéki színházban sokkal több az idő egy darab próbálására. Emlékszem arra, amikor Miskolcon próbáltuk a Cigánybárót. A mai napig hálás vagyok a rendezőnek, Majoros Istvánnak, hogy külön foglalkozott velem és megszabadított a felesleges színpadi mozdulatoktól. A Szikora János által rendezett miskolci Varázsfuvola próbájára is hónapok álltak rendelkezésre. Debrecenben pedig Horváth Zoltánnal dolgoztam sokat, akinek szintén sokat köszönhetek. Ők elmondták, mi az, amit nem jól csinálok a színpadon, s ezért hálás vagyok, mert kell egy külső kontroll.

 –A második állomás: a Fővárosi Operettszínház.

 –A már említett Cigánybárónak híre ment, és az egyik előadást megnézte Szinetár Miklós, aki akkor az Operettszínház igazgatója volt. Hamarosan próbaéneklésre hívott, érdekes, ott is a Víg özvegyet mutatták be. Az igazgató úr szerződést ajánlott, de kérte, hogy az operaéneklést ne hagyjam abba, és ő mindenhova elenged operai feladatokra. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Elfogadtam Szinetár Miklós ajánlatát, és természetesen az operát sem hagytam abba. Miskolcon elénekeltem a Traviata Alfrédját, majd a Varázsfuvolában Taminót. A Szegedi Nemzeti Színház meghívott a Don Pasquale Ernestójára, a Così fan tutte Ferrandójára. Szinetár Miklós időközben az Operaház igazgatója lett, és 1997-ben meghívott a Három a kislány című daljáték főszerepére. Ez volt az első bemutatkozásom az Operaházban, és egy színpadon énekelhettem Melis Györggyel, Kalmár Magdával. Schuberttől, Mozarttól pedig eljutottam Wagnerig. Mindig is igyekeztem tudásom legjavát adni, a siker pedig arra ösztönöz, hogy még többet tanuljak, még magasabb szinten teljesítsek. Nem magamért, hanem a közönségért.

Medveczky Attila