|
 2010.11.12.
Egy fájdalomdíj forradalmi
felosztása
Interjú Dénes Jánossal
– Már október 28-án, csütörtökön
kerestem, mondták vidéken van. Hol járt?
–
Csolnokon voltam, ahol a bányásztörténelem egyik leghosszabb földalatti
éhségsztrájkját ünnepeltük. A csolnoki IX-es akna mellett, a
meddőhányó dombjának tetején 1956 októberében még létezett
Rákosiék “proletárdiktatúrájának” legnagyobb bánya-rabtábora.
Egy sivár, négyszögletű tér két hosszanti oldalán egymással
szembenéző hat barakkban, emeletes ágyakon laktak a „közmunkára
ítélt” rabok. A bányában találkozhattak a munkájukat irányító,
képzett bányászokkal, akik szánalomból leveleiket kicsempészték,
üzeneteket hoztak nekik, összegyűrt újságpapírt felejtettek
mellettük „véletlenül”. Így értesültek arról, hogy kitört
a forradalom. Merész
tettre szánták el magukat. Október 24-én az éjszakai műszakra
leszállt rabok elhatározták, hogy mindaddig lent maradnak a bányában,
amíg nem rendezik az ügyeiket, s nem bocsátják őket szabadon.
Eldöntötték, hogy éhségsztrájkba kezdenek, de a bányaveszélyek
elhárítása érdekében gondoskodnak a bánya biztonságáról,
fenntartásáról. Működtették a vízszivattyúkat, a levegőző-rendszert,
a bányászlámpákat lekapcsolták. Így elkerülték a vízbetöréseket,
a metángáz-robbanást. Október 27-én a rabtáborból telefonáltak
le a bányában sztrájkoló rabtársaiknak a fentiek: - Tartsatok
ki! Nem tart már soká. Veletek vagyunk! A tábor belső körletét
mi tartjuk megszállva. Mi sem veszünk magunkhoz élelmet. Éhségsztrájk
van. Senki sem eszik, amíg ti lent vagytok. Az őrség a kerítésen
kívül tartózkodik. Nem mernek bejönni közénk. A környék, a
bányászok bennünket támogatnak...
A
környék forrongó községei bányászszolidaritásból is követelték
a csolnoki rabbányászok szabadon bocsátását. Küldötteik ez
ügyben eljutottak Pestre, Győrbe. Október 28-án délután létrejött
az egyezség a tábor őrsége és a rabok között. Ezután
megkezdődött a rabbányászok felszállása. Először a betegek
és a legyengültek szálltak a kasba. Időbe tellett, mire mind a
kétszázhárman fölérkeztek.
Majd sorba állva bevonultak a táborba, ahol az udvaron
vigyázzállásban várták őket rabtársaik a nemzeti zászlóval.
A Himnuszt kezdték énekelni. Így aztán október 31-én és a következő
egy-két nap alatt kiürült a tábor. A katonák helyét csolnoki
nemzetőrök foglalták el néhány napra, a 33. harckocsiezred két
tankja társaságában. Az ünnepségen hivatkoztam Pap Elek kollégámra,
sorstársamra, akit a klerikális reakció elleni harc juttatott a
bányamunkára. A másik sorstársam, ki már szintén meghalt –
Cseszkó Ferenc, akit a Rákosi-zászlóaljból tartóztattak le,
mint összeesküvőt. A békéssámsoni magyar sámsonok összeesküvése
volt ez, aminek dicsőséges röplapja a Terror Házában
fellelhető. Mégpedig a paraszti összeesküvés kecskelábú
asztalán található „sír a magyar róna, ruszki csizma
nyomja”
Elmondtam
,Csolnokon, hogy az ’56-os igazságrobbanás leleplezte a hazai
és a szovjet bolsevizmust is. Ennek a rendkívüli eseménynek az
örökösei nem mi vagyunk, akik részt vettünk benne, nem Rácz
Sándor, Wittner Mária meg Pongrátz Gergely, vagy én, hanem őfelsége
a magyar nép. És szomorú, de ebből az örökségből a
legjobban kirekesztett a magyar ifjúság. Emlékszünk, Orbán
Viktor milyen fiatalon mondta 1989-ben a beszédét? És azóta már
felnőtt egy újabb generáció, ám nem tudta birtokba venni
’56 örökségét. A mostani, illetve a tavaszi győzelemhez az
illik, hogy végre a magyarság egésze vegye birtokba ’56 örökségét.
– 2006. október 23-án, az 50. évfordulón,
Dénes Jánost hasba lőtték. Hogy történt pontosan és miért
is beszélünk most róla?
– Mert nagy a különbség. 2006-ban pusztán azért, mert
zászló volt valakinél, azt földretaposták, 2010-ben viszont
magyar zászlót osztogattak a rendőrök. Bár zűrös időszak
előzte meg az 50. évfordulót, de az mégis felháborított,
hogy ilyen közönséges módon meggyalázták a társadalmat.
Gyalázat ért itt mindenkit. Akár jobb, akár baloldalinak
gondolta magát. És énszerintem különös gyalázat érte a
rendőrséget. A rendőrség nem erre hivatott, hiszen az a
szlogenjük, hogy szolgálunk és védünk! 2006-ban az a 8-9
egyenruhás, aki nekünk esett, nem hiszem, hogy magyar rendőr
volt, nem feltételezem.
– A MIÉP elnöke beadvánnyal fordult a
legfőbb érintett szervekhez, hogy vizsgálják ki, mit kerestek
idegen nyelven beszélő kommandósok az oszlatók között.
– Az ötvenedik évforduló ünnepi szónoka voltam Zsámbékon.
Onnan éppen hogy elértem a MIÉP Corvin közi megemlékezését,
ahova Csurka Istvántól kaptam meghívást. Ekkor már idegesség
vibrált a levegőben, ott köröztek a helikopterek a fejünk
felett. Utána a Zeneakadémián vártak engem egy kitüntetéssel,
de nem voltam biztos benne, hogy odaérek, ezért a drága
asszonyomat kértem meg, hogy menjen el, hogyha nem érkeznék meg
időben, vegye át a kitüntetést helyettem. Azután indultam
asszonyommal a jobbomon, kitüntetéssel a bal kezemben a Magyarok
Házába, az Astoria mellé. A Király utcában már a szétkergetett
emberek futottak össze-vissza. A könnygáz beborított
mindenkit. A vérző sérültek egyike-másika úgy nézett ki,
mint egy sziu indián, ahogy a könnyel keveredett vére festette
az arcát. Én még hallottam Orbán Viktor hangját, az Astoria
felől. Ránk díszelőadás és ünnepi vacsora várt volna, de a
díszelőadás elmaradt. Nem volt már tömeg, hisz’ elmenekültek
az emberek, illetve benyomták őket a környék szűk utcáiba.
– A lövés hol érte önt?
– Haslövést kaptam. Három réteg textílián keresztül
vérző sebet ejtett a gumilövedék, Gyurcsány miniszterelnök
úrtól ezt a kitüntetést kaptam, haslövés formájában.
– Tudja, hogy ki lőtt magára?
– Honnan tudnám? Aki rám lőtt, az sem tudta, hogy kire
lő. Hozzáteszem, ha én ezt direktbe kapom és közelről, akkor
most nem beszélgetünk. Sorkatona voltam és lőkiképzést
kaptam. Tudom, hogy egy élesmagvú, 76 mm-es katonai lőszer, akár
acélmagvas is, az, ha nem sért csontot, nem roncsol, a lágyrészeken
úgy megy át, hogy éppen csak akkora helyet csinál, ahol kimegy
meg bemegy. De a gumilövedék más.
– És azt tudja, hogy ki lövetett?
– Egyértelmű, hogy a miniszterelnök Gyurcsány Ferenc
volt. Hogy az előbbi kérdésre válaszoljak, azért beszélünk,
mert ahogy ígérték, megadták alku nélkül a kártérítésnek
szánt 500 ezer forintot.
– Ennyit kért?
– Igen. Okos tanácsok ellenére. Beleértve a saját
feleségem családi tanácsát. Éppen Zétényi Zsolt
szakemberrel futottam össze, volt országgyűlési képviselőtársam,
sőt MDF-es párttársam, és ő is adott nekem szaktanácsot, ami
nagyon okos volt, de engem nem térített el az elhatározásomtól.
A kapott összeget sem önös módon kívánom fölhasználni,
mert a vörös zagy ártalmai ellen ajánlom föl Kolontár és
Devecser részére kb. 50-%-ban, és a maradék 50%-ot pedig a
család kapja. A fiam belezuhant egy adósságcsapdába, aminek a
hitelkonstrukciója a csapda, de a technológia, amire felvették,
az is elhibázott volt, magyarul ezt nyögi, miközben négy
gyereket nevel, és jó étvágyú mind a négy fiú. A család
tagjai közül a húgom van még a segítségre rászorulva, mert
elözvegyült, és visszafordíthatatlan betegség gyötri. Hát
így gondoltam, és még akkor lennék igazán elégedett, ha a brüsszeli
bizottság emberjogi bizottsága a táncos lábú Fletót, Gyurcsány
Ferenc volt miniszterelnököt, akinek a felelőssége kézenfekvő,
vitathatatlan, kicsi késedelemmel, de megidézné. Neki arra,
hogy 1956. október 23-át meggyalázza, nem volt a magyar néptől
felhatalmazása.
Győri Béla
(Dénes János a vörös zagy áradásának károsultjai
javára a kártérítéséből felajánlott összeget a Magyar Fórum
szerkesztőségén keresztül juttatja el a segélyalapba).
|
