vissza a főoldalra

 2010.11.26. 

Hagyományölő globalizmus

Nemzeti ünnepünk, október 23. alkalmából idősebb Sari József a kárpátaljai magyarság ügyének áldozatos szolgálatáért Budapesten átvehette a Kisebbségekért Díj Külhoni Magyarságért Tagozatát. Schmitt Pál magyar köztársasági elnök a Sándor-palotában tartott ünnepségen mondott beszédében kiemelte: „a Kisebbségekért Díj régi célja, hogy elismerje azoknak az embereknek a munkáját, akik a kisebbségi sorsban felvállalják egy-egy közösség összefogását, szervezik a magyarok életét, ápolják lelküket, munkálkodnak a közösségért – legyen az a munka egy kollégium vezetése, művelődéstörténeti kutatás a szeretett városban, egy kulturális szervezet működtetése vagy egy falu életének szervezése, templomának csinosítása.” A rangos kitüntetéssel kapcsolatban a februárban 90. életévét betöltő id. Sari Józseffel, a KMKSZ megyei szervezetének választmányi tagjával beszélgettünk.

 – Mikor értesült arról, hogy önnek ezt a magas kitüntetést szánják?

 – Csupán néhány nappal október 23. előtt. Nagyon meglepett ez a díj. Azt tudni kell, hogy az olyan beállítottságú embert, mint amilyen én vagyok, a hatalom eddig nem kedvelte. Én a magyarsághoz következetesen hű voltam és leszek, mert olyan szellemiségben nevelkedtem, ami mindezt meghatározta. Régebben a nemzethez, a magyarsághoz való hűtlenség volt az előmenetel feltétele. Most örülök, mert azt látom, hogy Magyarországon hosszú évtizedek után végre újra helyes irányban mennek a dolgok. A kitüntetést Schmitt Pál köztársasági elnök úr adta át a Sándor-palota Széchenyi termében. Ez számomra felejthetetlen élményt jelentett.

 – Sikerült néhány szót váltania a magyar államelnökkel?

 – Igen, elnök úrral a kitüntetés átadása után nagyon jól elbeszélgettünk, kedves ember, és igen jó benyomásom alakult ki róla.

 – Azt olvastam, hogy nagyon sok bántás érte magyarsága miatt.

 – Többnyire felbérelt és manipulált emberektől szenvedtem sok igaztalanságot, bántást. A hatalomnak mindig eszköze volt, hogy ilyen embereket uszítsanak az igazakra.

 – Ezek a felbérelt alakok tán nem magyarok voltak?

 – Magyarok is voltak, de erről azért nem szeretnék beszélni, mert a jelenlegi helyzetben lehet, hogy többet ártok mindezzel, mint használok. Sok mindenkit beszervezett régen az elhárítás – elégedjenek meg ennyivel.

 – Élete kálváriájának első állomása a hadifogság volt, amit a magyar főváros eleste után kellett megszenvednie. Mint hadifoglyot a donbászi szénbányába vitték. Mennyi ideig raboskodott ott?

 – Ez a láger valóban rémes volt, de nem sokáig, „csak” egy évet raboskodtam ott, mert a kárpátaljaiakat hamar szabadon engedték.

 – Amikor hazaért, milyen munkakörben sikerült elhelyezkednie?

 – Én jómódú parasztcsalád sarja vagyok, aki aztán egy évet a Veszprémi Népfőiskolán tanult. Amire hazaértem a fogságból, már véget ért Kárpátalján a kuláküldözés. Ha hamarabb hazakerültem volna, akkor engem is üldöztek volna. Visken tudták rólam, hogy népfőiskolát végeztem, és már közéleti tevékenységet végeztem a magyar uralom alatt is. Így a helyi tanács mellett működő kulturális bizottság elnöke lettem. Eléggé önjáróak voltunk, és csak magyar szerzők műveit adtuk elő. Aztán arra akartak rávenni, hogy inkább szovjet szerzőktől adjunk elő. Ezt nem akartam. A másik kérés: kultúrműsorainkban propagáljuk a kolhozt. Én viszont a kolhozalakítás terén nem voltam aktív, sőt inkább visszahúzódó, ezért menesztettek a bizottság éléről. Igaz, a kolhozba kénytelen voltam belépni, sőt ki is neveztek farmvezetőnek, de ott egy olyan társaságba kerültem, minek tagjaival nem tudtam egyetérteni. Így egy év után otthagytam a kolhozt.

 – Ezután lett asztalosmester?

 – Még nem. Érkezett Kárpátaljára egy csoport, ami higany után kutatott. Találtak is Visken, és felelőtlen bányászattal ki is rabolták az egészet. Én ennek a csoportnak kezdtem el dolgozni. Kanálisokat, árkokat, három méter mély lukakat ástunk, melyekben keresték a higany nyomait. Ez egy nagyon nehéz munka volt. Majd Bustyaházán dolgoztam hat évet egy asztalosműhelyben, és 1956-ban kerültem a református egyház szolgálatába. Egy időben az egyház mindenese voltam. Negyven éven át jegyző voltam a viski egyházközségnél, és egy időben a kárpátaljai egyházkerület főjegyzője is. Ezen idő alatt részt vettem a kárpátaljai reformátusság minden nagyobb munkájában.

 – Ön nagyon sokat tett a magyarság érdekeiért folytatott küzdelemben. 1971-ben beadvánnyal fordult társaival a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságához, amelyben felsoroltuk a kárpátaljai magyarság sérelmeit. Mi lett ennek a sorsa?

 – Nagyon sok sérelmünk volt. Miután a kárpátaljai magyarság feleszmélt abból a dermedt állapotából, amibe a szovjet megszállás után került, elkezdtünk szervezkedni. Ez az ’50-es évek elején történt. Tudtuk, hogy viski magyar testvéreink közül nagyon sokat elhurcoltak Szibériába, és 300 emberből 100-at meggyilkoltak. A magyar iskolákkal voltak nagy problémák. Ott, ahol a magyarok szórványban éltek, egyáltalán nem volt magyar nyelvű iskola. Visken is a távlati fejlesztési tervekből hiányzott a magyar iskola. Mikor ezt megtudtuk, iskolaépítésbe kezdtünk. Tervezgettünk. Sajnos nem állt mindenki mögénk, így csak 1990-ben készült el az új iskola. Sérelmeinket leírtuk tehát, és az iratot Fodó Sándor személyesen vitte el Moszkvába. Erre az volt a reakció, hogy üldöztek minket. Fodó Sándor kazánfűtő lett, s az én életemet is hátráltatták. Erre egy példa: az iskolánál asztalosként dolgoztam, de olyan kevés bérért, hogy itthon arra rá kellett dolgozni. Kitalálták viszont, hogy naponta hét órát dolgozzak az iskolában szinte ingyen. Tehát amikor mások boldogultak, én hátrányos helyzetbe kerültem, csak azért, mert kiálltam a magyarság érdekeiért.  

– Hallottam már olyan véleményt Kárpátaljáról: oktatási és kulturális téren jobb volt a magyarság helyzete a volt Szovjetunióban, mint most Ukrajnában.  

– Ez furcsa, de így igaz. A Szovjetunióban azt akarták, hogy mindenki orosz legyen. Akkor egy internacionalizmus uralkodott, most pedig nacionalizmus, bár papíron demokrácia van. Ukrajnát régebben a szovjet rendszer háttérbe szorította és pl. mindent elkövetett, hogy az ukrán irodalmat nevetségessé tegye, s azt propagálták, hogy az ukrán nyelvnél szebb az orosz. S végül ez az ukrán nép, ami sosem volt önálló, nemhogy tanult volna abból, mit jelent egy kisebbségnek szenvedni, de most még a Szovjetunión is túltesz. A mostani helyhatósági választásokon is olyan helyzet állt elő, hogy a nacionalisták kerültek fölénybe.

 – A mostani önkormányzati választások azt mutatják, hogy vannak olyan kárpátaljai magyarok, akik ukrán pártokra szavaztak. Hogyan is lehetséges mindez?

 – Arról értesültem, hogy az ugocsai falvakban megvásárolták a szavazatokat. Más elemzésbe most nem szeretnék belemenni. Visk mindig is ellenzéki volt. A KMKSZ jelenleg nem a hatalom kegyeit keresi, hanem harcol az igazáért. Mi Visken győztünk ebben a tekintetben. KMKSZ-es lett a polgármester, és a képviselőtestület tagjainak több mint a fele is ebből a pártból került ki. A másik magyar párt, az UMDSZ viszont mindig a hatalom kegyét kereste, de ők nálunk még el sem tudtak indulni.

 – Ön nemrég ezt nyilatkozta: „sokféle izmust átéltem, fasizmust, szocializmust, most pedig a globalizmust. Talán ilyen veszedelmes egyik sem volt.” Kifejtené ezt bővebben is?

 – Igazából a szocializmus következménye a globalizmus is. Legalábbis itt Kelet-Európában. A fasizmus és a szocializmus annyira meggyengítette a magyarságot, hogy most érik be igazán a nemzetellenesek vetése. Az utóbbi 50-60 év politikája tette lehetővé azt, hogy a globalizáció ennyire tért nyerhetett nálunk.

 – Mennyit ártott a kárpátaljai magyarság erkölcsi tartásának a globalizmus? Tisztelik még a hagyományokat?

 – Sajnos ezen a téren sok hibát észlelek. Régen a lakodalmakban nagyon jól érezte magát a fiatalság. Most otthagyja a fiatal a mulatságot, és elmegy a diszkóba. Nem olvasnak az emberek, hanem a televízió és a számítógép előtt ülnek. Ebből következik, hogy a gondolkodás is nehezükre esik. Nemzettudatról pedig alig beszélhetünk.

 – Nagyon érdekes az életútja. Megírta már emlékiratait?

 – 1991-ben egy felkérésre 67 gépelt oldalban leírtam az emlékeimet, a kézirat eljutott az Országház levéltárába is. Ez nem publikus, csupán kutatható.

 – Köszönöm a beszélgetést! Isten éltesse az emberi kor legvégső határáig!

Medveczky Attila