vissza a főoldalra

 2010.11.26. 

Szoborrá lett álomképek

Kutas László szobrászművész 1936. április 17-én Budapesten született. 1946-52: a budapesti Református Gimnáziumba járt. 1952-54: Ágoston Ernő szabadiskolájában Sopronban tanult rajzolni. 1954-ben érettségizett a soproni Berzsenyi Dániel Gimnáziumban. 1954-60: a Képzőművészeti Főiskolán Gyenes Tamás, majd Pátzai Pál növendéke volt.

Realista hagyományokra épülő egyéni stílusát tükrözi a kő és bronz köztéri szobrain kívül több mint száz különféle kisplasztikája, melyekből nagyon sok jutott el az öt földrész számos köz- és magángyűjteményébe. Érmeivel kivívta a hazai és a külföldi elismerést is. Ezt bizonyítja: 1974: első díj húsz ország négyszáz résztvevője előtt a Firenzében Giorgio Vasari halálának 400. évfordulójára kiírt nemzetközi érempályázaton. 1975: különdíj az Ezüstgerely pályázaton. 1979: Ravennában a Dante-biennálén a mantuai polgármester ezüstérme. 1991- és 1995: a soproni Érembiennálén Roisz Vilmos-díj. 2003: Pro Kultúra Sopron - díj a városban eddig megvalósult tizenhét köztéri munka elismeréseként. 1983 óta tagja a ravennai Dante-biennálé nemzetközi zsűriének. 2009: a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetés. Egyéni kiállítások (válogatás) : 1971: Budapest, Madách Színház, 1975: Wiener Neustadt Galerie, 1980, 1983 és 1985: Regensburg, BfG Galéria, 1984: Budapest, Dürer-terem, 1986: Tokyo, Kodansha Galéria, 1987: Hamburg, Mensch Galéria, 1989: Hamburg, Raum und Kunst Galéria , 1990: Brüsszel, Carmen de Pelichi galériája , 1991: Varsói Magyar Intézet, 1993: Grevenbroich, kórházgaléria , 1994: „bosszúkiállítás” az OSZK folyosó galériájában, Budavári Palota, 1994: Amsterdam, Kunsthandel P. Breughel, 1995: Northeim, Kreissparkasse Galéria, 1996: Venlo, Pieter Breughel Galéria, 1997: Sopron, Festőterem

1999: Helsinki, Diana Galéria, 2000: Kiskőrös Petőfi Múzeum , 2001: Veszprém, Helyőrségi Művelődési Otthon, 2002: Eger, Kálvin-ház, 2003: Vác, Városi könyvtár és Sopron, Mühl Aladár-terem, 2006: Sopron, Erdészeti Múzeum, 2008: Meggyes (Románia), 2009: Bukarest, Pedagógiai Könyvtár, Állandó kiállítás: Sopron, Új utca 1-3., „Vasalóház". Munkái magán –és közgyűjteményekben (válogatás):  Ravenna: Centro Dantesco, Wien: Kunsthistorisches Museum, London: Windsor Palota, New York: Intern. Coin Corp., Firenze: Városi gyűjtemény, Fokváros: dr. Bernard, Stockholm: királyi Éremtár, Debrecen: Déri Múzeum, Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, London: British Musuem, stb. Munkái köztereken (válogatás): Baja, Fehérgyarmat, Törökszentmiklós, Paks, Zánka, Sopron, Debrecen, Budapest, Visnye Ruzsbah, Lindabrunn, Csurgó, Eger, Kiskőrös, Illyefalva, Sopron Holocaust emlékmű, Sopronyi Thurner Mihály szobra, stb. Emlékpénzek: 13 alpakka, ezüst és arany emlékpénz, melyeket a Magyar Nemzeti Bank adott ki Bartók: 500 Ft ezüst, Kőrösi Csoma: 100 Ft alpakka, szöuli Olimpia: 500 Ft ezüst, Mathias rex: 5000 Ft és Erkel: 10000 Ft arany, atlantai Olimpia: 1000 Ft ezüst, stb.

 –Azt olvastam önről, hogy egyéni stílusa realista hagyományokra épül. Mit gondol, ez a stílus nem ókonzervatív ebben a mai, ún. posztmodern korban, amikor főleg a nonfigurális művek előtt hajbókolnak a műítészek?

 –Még mielőtt válaszolnék a kérdésre: azt ajánlom, tegeződjünk. Nem szeretek magázódni, sokkal jobb tegeződve beszélgetni… Hogy, miért csinálok ilyen munkákat? Mert így tudok a legjobban dolgozni, akár tetszik ez valakinek, akár nem. Feledy Balázs barátom, aki művészeti író egyik kiállításom megnyitóján azt mondta: „Kutas László sok mindent csinál, így köztéri szobrokat, érmeket, kisplasztikákat, de mindig realista stílusban”. Nagyon szeretek portrét mintázni, és ez az egyetlen dolog, amire azt mondom: ezt tudom leginkább. Az utóbbi időben nagyon sok portré-megbízást kaptam. Csupán a soproni botanikus kertben nyolc nagyméretű mellszobromat állították fel. Sopronban eddig negyvenegy megvalósult munkám látható, s ezek nagy része portré. Egy portrét viszont csak reálisan lehet ábrázolni. Jól esik, amikor azt mondják nekem: „ez a szobor valóban a férjemet ábrázolja”, vagy „olyan, mintha testi valóságában itt lenne velünk a tanár úr”. Igaz, volt egy kis stílusbeli kanyar a pályámon, amikor még nagy köveket faragtam. Akkor olyan formákat faragtam, mint pl. egy hagyma, vagy egy csigaház.

 –Az is forma.  

–Természetesen. Az egyik megvalósult munkám egy „ csigaház” volt ami jelenleg is Ausztriában áll. Ez egy hatalmas kőszobor: 190 cm magas, 220 cm széles és 320 cm a hossza. Az eredeti elképzelés szerint Komlóra egy kőplasztikát csináltam volna, olyat, ami minden irányból mutat valamit. Ezt nem fogadták el, így egy birkózó pár került oda. A csigaház ötlete nem tőlem származik. Hallottam, hogy az Iparművészeti Főiskolán egy olyan feladatot kaptak a diákok, hogy egy csigaházat fűrészeljenek szét, s ez alapján készítsenek egy kompozíciót. Az éti csiga házának ugyanis nagyon szép metszeti vannak. Ezek segítettek hozzá, hogy megcsináljam egyetlen egy nonfiguratív kompozíciómat. Végül is ennyi volt az én kerülőutam. Talán szégyellnem kéne, hogy olyat csinálok, aminek örülnek az emberek? Erre vagyok képes. Annyi gyönyörű dolog, forma vesz körül bennünket az életben, miért is ne örökítsem meg azokat? Olyan sok szép, gyönyörű nőt láthatunk, hogy őket is meg kell mintáznom. Ha lehet, minél többet. Így nagyon sok kisplasztikámmal „csupán” a szépséget szeretném közvetíteni. Ennek örülnek az emberek.

–Valóban sok minden gyönyörű vesz körbe minket a világban. Te elég fiatalon utazhattál Nyugatra. Volt valamilyen belügyes kapcsolatod?

 –Dehogy! Szerettem volna világot járni. Megtudtam, miként lehet hivatalos meghívóval, hivatalos útlevéllel bejártam már fiatalon a világ északi féltekét. Voltam Amerikában, Japánban és Nyugat-Európában. Vágytam rá, hogy minél több embert megismerjek. Ehhez nem árt, hogy minél több nyelven beszéljek. Nagyapám tizennyolc nyelvet használt, én viszont csak húsz éves koromban jöttem rá arra, hogy szinte ragadnak rám a nyelvek. Körülbelül hét nyelvet ismerek, de perfektül sajnos csak magyarul tudok. Írni-olvasni németül és olaszul, angolul és franciául csak beszélni, mert ahhoz, hogy írni is megtanuljak, bevallom, lusta voltam. Oroszul, lengyelül és szlovákul is kommunikálok. Tanultam japánul is, és hét évet latinul. Nem csak a kommunikáció a fontos, hanem az is, hogy kompromisszumképes legyek. Tisztelnem kell a vendéglátóimat. Valaki azt mondta nekem: azért készítek szobrokat, hogy kapcsolatokat teremtsek. Ez egy találó megfogalmazás. Nem direkt csinálok ilyeneket, hanem azért, mert csak erre vagyok képes!

 –Említetted a kapcsolatteremtés és a kommunikáció fontosságát. Több művész mondja magát ún. szabadon lebegő értelmiséginek. Olyannak, aki nem tart kapcsolatot a külvilággal. Szavaidból azt veszem ki, hogy te pont egy ellenkező magatartást tanúsítasz.

 –Ez így igaz. Sosem szakadtam el, nem is akarok, a környezetemtől! Egy festő még élhet kívül a valóságtól, de egy szobor megvalósulása függ a megrendelőtől és a politikai viszonyoktól is. Nem ismerek olyan nagy tőkés szobrászt, aki csak saját kedvtelésére dolgozhatna.

 –Azt mondod, a portré az, amihez a legjobban értesz. Jól gondolom, hogy te egész életedben tanulsz? Sosem vagy teljesen elégedett a munkáddal?

 –Minél több ismeretre vágyom, tehát nem lehetek elégedett magammal. Azt tudni kell, hogy elég nehéz fényképek és elbeszélések alapján ismeretlen, rég meghalt emberekről portrét mintázni.

–Mikor készül el a mű? Amikor le kell adni a megrendelőnek? Előfordult, pl. a Miskolci lányok szoborcsoportodat nézve, hogy azt mondtad magadban: valamivel kiegészíteném az egészet?

 –Soha nincs kész egy munka. Az idő nagy úr. Valamikor abba kell hagyni.

 –Térjünk vissza a kisplasztikákhoz. Mikor kezdtél el ezekkel foglalkozni?

 –Az 1970-es évek elejétől, mert ritkán kaptam állami megbízásokat. Nem kényeztettek el. Így megpróbáltam kisplasztikákból élni. Eleinte a Képcsarnok vette meg a munkáimat, abból a célból, hogy terrakottából, vagy műanyagból sokszorosítva értékesítse őket. Idővel bronzba öntött kisplasztikáimat magyar és külföldi galériák kezdték keresni. Bár azt veszem észre, most egy olyan kort élünk, amikor a technikai fejlődés vívmányai és a fegyverkezés kerültek az előtérbe.

–Nem ilyenkor lenne szükség a szépre? Arra, hogy a valóságtól belemeneküljünk az álomba? Abba az álomba, amiben pl. ETA Hoffmann is élt? Rólad is sokat olvasni, hogy szeretsz álmodni.

 –Valóban szükség van a szépre, a humorra, a vágyra, a játékra. Naponta 10-12 órát is dolgozom, de mindez nem igazi munka. Nappal létezem, éjjel viszont élek. Éjjel, ami az álmok birodalma. A művész fantáziája pedig az álmoktól lesz valósággá. „Nyitva marad” bennem az „élet könyve”, lehunyt szemem előtt is pereg a film. Éppen a közelmúltban beszéltem egyik kedves barátomnak, a bronzöntőmnek az ábrándjaimról. „Ne álmodozz, Lacikám, inkább csak dolgozz” - mondta. Annak örülök, hogy legtöbb szobrom a szépet, a szeretetet sugározza. A visszajelzésekből tudom, hogy odamenekülnek az emberek. Jól érzik magukat munkáim mellett. Szeretnek együtt lenni a szobraimmal.

 –Azt mondják: találkozzunk a Miskolci lányoknál?

 –Ez is előfordult. Ha arra járok, azt látom, hogy mindig ül, vagy fényképet készít valaki a szobromnál. Ez úgy született, hogy a város hajdani alpolgármestere meglátta egy budapesti bevásárlóközpontban kiállított kisplasztikáimat. Ezt követően megkerestek azzal: épül a Szinva-terasz és oda kéne egy Kutas-szobor. Ezek a Miskolci lányok a város egyik jelképévé váltak. Az ún. Miskolc-kártyán is ezek a lányok láthatók. Ez nagy örömmel tölt el, bár a szobor megvalósulását egy kellemetlen internetes támadás kísérte. Azt írták: ízlésromboló műalkotást állítanak fel közpénzen. Egy galériás műtörténész indított el egy körlevelet a világban arról, hogy milyen „mocskot” állítanak fel a városban az adófizetők pénzéből. Egyesek szerint megrontom a fiatalokat ezzel a szoborcsoporttal. Azt mondták rá, hogy mindez giccses. Ez viszont nem igaz. Érdekes viszont, hogy a házban, ahol a műtermem van, dolgozik egy nagyon jó nonfiguratív festő, Hász Pista, aki nagyon szereti és elfogadja a munkáimat.

 –Hallgatsz a kollegák véleményére?

 –Csak akkor, ha megkérdezem. Ha kérés nélkül mondanak munkáimról véleményt, azt csak meghallgatom, de nem fogadom meg. Lehet, hogy akik becsmérlik szobraimat, egyszerűen csak irigykednek.

 –Elképzelhető, hogy vannak, akik azért alkotnak nonfiguratívat, mert képtelenek jó portrét mintázni?

 –Erről szó sincs, más a világról alkotott véleményük.

 –Van egy mondás, miszerint minden művész hiú.

 –Azért nem általánosítanék. Egyszer feleségemmel és bronzöntő barátommal jártuk a világot. Feleségem így mutatott be minket egyik távoli rokonának: a férjem és az öntője. Kijavítottam: a férjed, és a barátja, aki önt neki. Ez számomra nagyon fontos, mert nem szeretem azokat, akikben él a rangkórság, a kivagyiság. Akikkel dolgozom, azokkal valódi jó barátságban állok, és nem érdekkapcsolatok ezek.

 –Haragtartó vagy?

 –Nem, soha sem voltam az. A békét szeretem.

 –Áldás, békesség…Életrajzod olvasva feltűnt, hogy 1946-tól 1952-ig a pesti református gimnázium növendéke voltál, viszont 1954-ben Sopronban érettségiztél. Akkor még nem a 4 osztályos középiskolai módszer dívott, vagy más oka volt ennek?

 –Az előbbi az igaz. Jártam első, második gimnáziumi osztályba, majd 7. és 8. általános iskolás lettem, s utána újra elsős gimnazista. Ez akkor számunkra eléggé mulatságos volt. A Lónyai utcai gimnáziumban tanultam, s pont a ’40-es évek második felében vált szét a gimnázium, de szerencsére a tanári kar megmaradt, és egy épületben tanultunk. Jártam volna tovább is ebbe az intézménybe, de államosították. Ez nem is jó kifejezés, hanem találóbb az, amit egy nemrég meghalt volt osztálytársam mondott: elkobozták az iskolát. A Lónyay akkor fiúgimnázium volt. Én internátusban voltam, mert édesapám református lelkész volt Zuglóban. Hatan voltunk testvérek, minket, a három nagyobb fiút beadtak az internátusba, mert a papám az igazgató-tanács tagja volt, és ez akkor olcsóbb volt a ’40-es években, mint otthon etetni minket.

 –Miért pont Sopronban tanultál tovább?

 –Sopronban élt nagyapám, aki evangélikus teológiai tanár volt és ő használt tízen nyolc nyelvet. Házát elvették, mert báró volt. A teljes neve: podmanini és aszódi báró Podmaniczky Pál dr. theol. Nála töltöttünk minden nyarat Sopronban. Szegény nagypapámnak, csak a neve volt báró, nagyon nehéz gyerekkora volt. Idősödő édesapja, Podmaniczky Ármin szerelembe esett egy könnyűvérű kis orfeumi táncosnővel. Ő lett a dédanyám, aki idős férje halála után különböző szerelmi kalandokba keveredett. Emiatt nagyapám iskolába sem járhatott rendszeresen, aztán asztalosságot tanult, aztán teológus lett, és aztán amikor teológus lett, utólag leérettségizett. Végül teológiai tanár lett, aztán nemzetközi külmissziós, majd teológiai professzor. Amikor bejöttek az oroszok a városba, felvette a „Luther-kabátját”, mert a ruszki katonák eleinte tartottak a papoktól. Jól tudott nagyapám szlovákul, ismerte a szláv nyelveket, így aztán tolmácsolnak használták. A szovjet városparancsnok írt egy papírt arról, hogy Podmaniczky professzort senki sem bánthatja. Ez nem sokat ért, mert mégis elvették a házát. A közelmúltban egy emléktáblámat avatták a budafoki evangélikus templomban. Kiderült, hogy a lelkész édesapjának „Podi bácsi”, az én csodálatos nagyapám volt a legkedvesebb professzora. Ez tehát a soproni szál. A háború idején, a harmadik elemit a pesti harcok miatt Sopronban végeztem el. Tizenhat éves koromban a nyarat – mint mindig – Sopronba töltöttem, ahol Ágoston Ernő rajziskolában összetalálkoztam azzal a lánnyal, aki később az unokáim nagymamája lett, és akivel már aranylakodalmat is ünnepeltünk. Miatta maradtam Sopronban, és a Berzsenyi Gimnáziumban érettségiztem le, mert az egyik osztályban volt még hely. Mit hoz a véletlen? Évtizedekkel később megtudtam ennek az okát, amikor egy Németországban lakó magyar orvosnál vendégeskedtem. Kiderült, hogy ő volt a „hiányzó”. Azért rúgták ki a majdani főorvost az ország összes iskolájából, mert az egyik tankönyvében Sztalin képét körülrajzolta, s ráírta: postarabló. Feljelentették, csak magántanuló lehetett, majd 1956-ban disszidált.

 –Neked, vagy családod bármely tagjának nem származott később kellemetlensége ebből a bárói rokonságból, illetve a református lelkészségből?

 – Nem. Egyszer egy taxissal utaztam, aki arról beszélt, hogyha a háborúban annyi partizán lett volna, ahányan később partizánnak vallották magukat, akkor Magyarországnak annyi lakosa lenne, mint Amerikának, és legyőztük volna a német birodalmat. Persze kisebb problémák azért voltak, mert amikor a főiskolán a káderlapom 1956-ban a kezembe került, rá volt írva, hogy nem elég, hogy arisztokrata származású, meg még klerikális is vagyok, tetejében még egy kapitalista követség provokatív filmjeire szerveztem látogatókat. Ugyanis az Olasz Intézetbe jártunk hamisított jegyekkel moziba. Ezeket a stencil papírra gépelt jegyeket egy főiskolai titkárnő segítségével csináltuk, de lebuktam. Az Olasz Intézetben akkor olyan Lollobrigida -és Mastroiani-filmeket játszottak, amiket a magyar mozik nem is vetíthettek. Hát ennyire voltam én bomlasztó.

 –Nagynénéd rosszabbul járt.

 –Szegény nagynéném nemrég halt meg. Ő édesanyámnak – aki még hál’ Isten él, és elmúlt 95 éves – húga volt. Nagynéném néprajz és könyvtár bölcsész doktorátussal nyolc évig rángatta a vasgyárban a présgépet. Korábban a bánfalvi bölcsőde pelenkamosójából azért rúgatták ki, mert „népnyúzó, és megfertőzi a bányászgyerekek lelkét”, tehát onnan ment a vasgyárba dolgozni. Évekig a soproni szívszanatórium presszójában kávét főzött, majd a bányászati múzeum könyvtári segítőjeként ment nyugdíjba.

 –Egyik alkotásod a Budapesten, a Ferenczi István utcában látható Podmaniczky Frigyes-emléktábla. Ő is felmenőd volt?

 –Igen. Két emléktáblát csináltam a róla, a második Lánchíd-palota falán van. Mögötte működött a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, aminek Frigyes bácsi 38 évig másod-elnöke volt. Báró Podmaniczky Frigyes a dédnagybátyám volt, aki elszegényedett nagyapámat támogatta anyagilag. Édesanyám pedig lefordította Podmaniczky Frigyes naplótöredékeit németre, hogy az Amerikában élő, magyarul már nem tudó családtagok is elolvashassák.

 –Ilyen múlttal könnyű volt felvételt nyerned a Képzőművészeti Főiskolára?

 –Egy olyan gyereknek, akinek az anyja bárónő volt, az apja pedig lelkész, 1954-ben nem volt egyszerű bekerülni bármilyen felsőoktatási intézménybe. Szerencsémre elég jó protekcióm volt. A képzőművészetire azért tudtam könnyebben bekerülni, mert a papám kollegája jóban volt Kisfaludy Strobl Zsigmonddal, aki segített bejutnom. Azt is elmondhatom, nem csak szobrász, hanem sebész is szerettem volna lenni. Mindkét életcélomnak eléggé infantilis oka volt. Az általános iskolában fát faragtam a pad alatt. Először orvos akartam lenni, de csak azért, mert egereket és denevéreket boncoltam.

 –Kit tartasz mesterednek?

 –Ágoston Ernőt, mert az ő szabadiskolájában tanultam meg a portrét rajzolni. Igaz, akkor eszem ágában sem volt képzőművészeti pályára lépni, nem úgy, mint későbbi nejem, aki már akkor is festőművésznek készült. A portrékkal pedig igaziból a hódmezővásárhelyi cigánytelepen „vizsgáztam”. A nyári főiskolai hódmezővásárhelyi művészteleppel a cigánytelepre jártunk rajzolni, ahol ha nem sikerült a rajz, kicsúfoltak, ha sikerült, akkor ünnepeltek a cigánygyerekek, akik még finom lopott gyümölcsökkel is díjazták tevékenységemet. Ez pedig veszélyes volt rájuk nézve, mert a csőszök sóspuskával „vadásztak” rájuk.

 –1974. egy jelentős dátum az életedben. Első díjat kaptál egy firenzei nemzetközi érempályázaton.

 –Akkor húsz ország négyszáz szobrásza előtt első díjat nyertem, aminek a kitűnő magyar érmész kollegák nem igazán örültek, mert csak kőfaragóként ismerek. Tehát ezzel az első díjjal kivívtam a magyar éremművészek rosszallását. A ravennai Dante-pályázaton ezüstérmet kaptam. Ennek az ismeretségnek köszönhetően lehettem 18 éven keresztül a ravennai Dante-kiállítás nemzetközi zsűrijének magyar résztvevője. Ezenkívül a Nemzeti Bank körülbelül 25 érme pályázatából 13-at megnyertem. Így valósultak meg arany, ezüst, alpakka emlékpénzeim. A ’70-es évek végétől rendszeresen részt vettem a FIDEM, (Federation Internationale De La Medaille ) nemzetközi érmész-kongresszusain. Így jutottam el a Grand Canyonba és Svédországban a sarkkörön túlra. Az a tapasztalatom, hogy a magyar és a lengyel érmészek a világban a legjobbak, ennek az a titka, hogy ebben a két országban szobrászok, s nem designerek készítik az érmeket.

 –Az új forint pályázatra is adtál be terveket?

 –Még a ’80-as évek végén Helsinkiben a FIDEM-en beszélgettünk a kollegákkal arról: közeleg a rendszerváltás, szép magyar forintokat kéne készíteni, hiszen kitűnőek a magyar érmészek. Hazajőve a Nemzeti Bankkal megbeszéltük, hogy egy pályázatra meghívják azokat a kollegákat, akik értenek a pénz tervezéséhez. Akik tudják a pénztervezés szabályait. Erre először meghívtak kb. 20 kollegát, akikkel egyenként megbeszélték a készülő pályázat feltételeit. Úgy tervezték, hogy a végső döntésre egy nemzetközi zsűrit hívnak össze. De akkor a szakma irigyei ezt meghallva egy országos pályázat kiírását szervezték meg. Innen aztán mindent elrontottak. Így született meg az eléggé semmitmondó, kommersz érmesorozat.

 –Beszélgetésünk elején már említettük kisplasztikáidat és a nőket, a női szépséget. Először aktfigurákat készítettél, majd „felöltöztetted” a lányokat.  

–Bejött egy házaspár az amszterdami galériába – oda, amivel több, mint 30 éve egyfolytában élő kapcsolatom van. A férj szeretett volna megvenni egy aktfigurát, de a felesége nagyon lehordta: „nálunk nem lehet meztelen női szobor!” Ezt halva felöltöztettem a figuráimat. Mire legközelebb a feleség vetette meg a férjjel a zöldruhás kisplasztikát.

 –És hogyan „születettek a hangszeres gyerekeid”?

 –A holland galériás ötlete volt, aki választékát karácsonyi ajándék-szobrokkal akarta bővíteni. Felkért, próbáljak karácsonyi ajándékként ajánlható kisgyerek-figurát mintázni. Csináltam egy fuvolást, aztán egy hegedülőt, aztán fokozatosan egy egész zenekart, mert nagyon tetszett a zenélő mozdulat.

 –Kijevbe hogyan került a Petőfi-szobrod?

 –A kijevi Petőfi-szobor felállításáról 2007. december 3-án állapodott meg Demszky Gábor és Leonyid Csernoveckij, az ukrán főváros polgármestere. Két évvel ezelőtt januárban felhívtak a Budapest Galériától, hogy a főpolgármester március 15-én Petőfi-szobrot akar avatni Kijevben. Kérdezték: van-e Petőfi-szobrom? A Budapest Galériánál tudták, hogy képes vagyok „varázsolni”. Megígértem nekik, hogy február 28-án bronzba öntve megkapják a kész szobrot. Megcsináltam, de akkor nem vitték el mégsem Kijevbe. Hosszú hónapokig csönd volt a szobor körül. Egyszer találkoztam Piliscsabán a beregszászi református gyülekezet lelkészével, aki elmondta, hogy havonta egyszer Kijevben prédikál az ottani magyar kálvinistáknak, és a közeljövőben egy Petőfi-szobrot avat fel az ukrán fővárosban. Ezt én csináltam- mondtam neki. Erről, mármint az avatásról engem hivatalosan soha sem értesítettek, csak az EGIS Gyógyszergyár hírleveléből tudtam meg, hogy ők támogatták a szobor fölállítását.

 –Igaz, hogy nem csak az emberekkel, de a szobraiddal is szeretsz beszélgetni?

 –Így van. S erre akkor döbbentem rá, mikor egy újságírónő jött hozzám interjút készíteni. Akkor éppen József Attilát mintáztam és készültem betakarni. Azt mondtam a szobornak: „Attila, ne haragudj, ez a rongy egy kicsit hideg.” Ez nekem természetese volt, de az újságírónőnek annyira megtetszett, hogy cikkébe is beírta. A Petőfi-szobor mintázása közben pedig a Szeptember végén c. költeményt szavaltam magamban.

 –Már beszéltünk róla, hogy Sopronban több mint negyven köztéri munkád látható. Ebben a városban egy állandó galériád is van.

 –Így van, ez a Poppins Galéria. Noha sok galériával állok kapcsolatban, olyan, ahol csak az én munkáim vannak, csak Sopronban található. Ennek megvalósításáért egy fogorvos –házaspárnak Nyeső Lászlónak és kedves feleségének Czukor Ágnesnek tartozom köszönettel, akik Új utcai üzlethelyiségüket ajánlották fel számomra. Műtermet – Walter Dezső korábbi polgármester indítványára – már kaptam a soproni képviselő-testülettől a Széchenyi-palotában. Szentendrén is van egy galéria, amit Gádor Emil Zsolt barátom működtet nagyon lelkesen, de sajnos egyre kevesebben vásárolnak a pénztelenség miatt a kiállított tárgyakból.

 –A Sopronban megvalósult munkáidból egy albumot is kaptál.

 –Idén én érdemeltem ki a soproni Berzsenyi Gimnázium Líceumi Öregdiák Szövetsége elismerését. Az évente kiadott díjjal azokat jutalmazzák, akik tevékenységükkel szerte a hazában és külföldön is öregbítik Sopron és a Líceum hírnevét. Igen ám, de az évente kitüntetettek az oklevél mellé az én érmemet kapják. Kutas-érmet viszont hogyan is lehetne Kutas Lászlónak adományozni? Ezért úgy határoztak, a Sopronban látható köztéri munkáimról készítenek egy olyan míves fotóalbumot, amit a szövetség elnöke, az Ybl-díjas építész, Winkler Barnabás barátom állított össze. Ez számomra nagy meglepetés volt.

 –Kevés az a művész, aki elmondhatja magáról, hogy egy városban ő alkotta a zsidó deportáltak, és a németek kitelepítésének emlékművét is.

 – Mindkét emlékműnek nagyon jó a visszhangja. Egy Amerikában élő idős hölgy, aki túlélte a koncentrációs tábort, felhívott, hogyha még el tud jönni Magyarországra, akkor szeretne kezet fogni velem. Van, aki az én vidám, ledér női figuráimat gyakran kritizálja. Akik ezeket az emlékműveket is ismerik, mindig megvédenek engem. A német kitelepítés idején én már nem voltam Sopronban. De ami ritkán fordult elő velem, megálmodtam egy szobrot: amin egy emberpár menekült batyukkal, karon ülő csecsemővel, miközben egy hetyke bőrkabátos férfi figyeli őket. Ezt kiegészítettem egy gyerekkel, aki visszahúzza, nem engedné elmenni a mamáját. Ez mégse tetszett a megrendelőknek. Helyette egy másik tervet fogadtak el. Ez egy szétszakított kőtömb, amire egy domborművet mintáztam. Egy soproni városképet, ahol a kőtömb leszakított részén a bedeszkázott ablakú kiürített gazdaházak vannak. A leszakított részen látszik még az evangélikus templom tornya, mert híveinek 60 százalékát elüldözték. A kőtömb megmaradó oldalán a gazdátlanná vált szőlők – hiszen ez a kompozíció egy valódi utcaképet ábrázol, ami a koronázó dombról látható – , és az utca, ahol három asszony beszélget, mert a város még így is tovább él. Én pedig még nagyon sok álmomat, ábrándomat, tervemet szeretném megvalósítani az emberek örömére.