2010.11.26.

Józef Zycinski: Az árulás gépezete

Józef Miroslaw Zycinski lengyel főpap 1948-ban született. Egyháztörténész, publicista, 2000-től lublini érsek. A Pápai Teológiai Akadémia professzora, tucatnyi tudományos kötet szerzője. Itt olvasható tanulmánya Andrzej Grajewski: A Júdás-komplexus. Kelet-Közép-Európa keresztényei az ellenállás és a kollaboráció között című, magyar nyelven kiadatlan könyvének előszava.

Az alábbi tanulmányban arra a nehéz és felelősségteljes feladatra vállalkozunk, hogy az egyház szempontjából vizsgáljuk a szellem rabul ejtésének folyamatát, megjelenítve Júdás drámájának jelenkori változatait – Júdásét, aki két kézzel nyúlt az ideológiai kenyéradói által felajánlott harminc ezüstpénz után. Az olvasók egy részében valószínűleg már annak a puszta felvetése is heves ellenkezést ébreszt, hogy foglalkozzunk azokkal a kényes ügyekkel, amelyek összefüggésben állnak a kommunista hatalom által számos országban működtetett, roppant méretű és szervezettségű tervvel. Ugyanis e terv keretében a hatalom arra törekedett, hogy kollaboránsokat találjon a lelkipásztorok között. Igen gyakran találkozunk a következő véleménnyel: „Ne tépjük fel a sebeket!” Az ember nincs abban a helyzetben – szól az indoklás –, hogy tárgyszerűen megítélje egy kiszemelt áldozat szélsőségesen nehéz helyzetben elkövetett árulásának valós indítékait. Szerencsésebb, ha ezt inkább Istenre hagyjuk, és a hallgatás leplével borítjuk történelmünk e fájdalmas fejezetét!

Ha az evangéliumok szerzőit is hasonló elvek vezérelték volna, akkor ma a Szentírás lapjain semmiféle említést sem találnánk Júdás árulásáról. Azt a tényt is néma csend burkolná, hogy Simon Péter háromszor megtagadta Jézust. Talán még azt a szakaszt is túlságosan kínosnak és méltatlannak minősítették volna, amely az apostolok szendergéséről tudósít az Olajfák Hegyén – ha másért nem, hát azért, mert az olajfák közötti sötétben nehéz lehetett ellenőrizni, ki alszik, és ki van ébren. Mindezzel szemben az evangélisták, hűen Krisztus szavaihoz, aki szerint „az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32), nem kívánták kiradírozni e fájdalmas történéseket – továbbá nem akarták építő jellegű erkölcsi példázatok gyűjteményévé alakítani a megváltás drámájának pontos leírását. A születő egyház közösségének a hit szellemében bele kellett törődnie a ténybe, hogy a tizenkét apostol egyike (az úgynevezett 8,5 apostoli százalék) nem tudta elviselni a feladat súlyát, és árulónak bizonyult. A hit látásmódja megkövetelte tőlük, hogy mindebben mély tartalmú drámát lássanak, nem pedig holmi pletyka felmentést adó szenzációját. Ugyanígy, mi is kötelesek vagyunk e szellemben feldolgozni a tényt, hogy a lelkipásztorok körülbelül 10 százaléka – nagyon különböző okokból – nem volt képes megfelelni a hatalmas kihívásnak, és elfogadta az együttműködés különféle formáit. Ez az együttműködés a hatalom szándéka szerint a lengyel egyház szétveréséhez vezetett volna.

Krisztus, a testté lett Igazság iránti hűségünk megköveteli tőlünk, hogy a szellem bátorságával beszéljünk e gyötrelmes dolgokról. Az ember az Egyház útja, ugyanakkor az emberi történelem egyaránt magába foglalja a bűn és az árulás drámáját, nemkülönben a kegyelem működésének csodáját, amely begyógyítja a bűn ejtette sebeket. A Lengyel Katolikus Püspöki Kar is ebben a szellemben nyilatkozott, A párbeszéd és a tolerancia szükségességéről a demokrácia építésének folyamatában című körlevelében, amelyet a Wigrében rendezett, 278. Püspökkari Konferencián fogadtak el. A nyilatkozat szövegében több olyan megfogalmazás található, amelyekről kétségtelenül kijelenthetjük, hogy e jelen könyv célkitűzésére is termékenyítően hatottak. Például többek között az olvasható: „Közös nemzeti átgondolásra van szükségünk, hogy szembesüljünk az igazság fájdalmas leckéjével, amelyet a történelemtől kaptunk. Némelyek bármely áron el akarják kerülni e szembesülést, arra várva, hogy a társadalom megosztottsága még tovább mélyüljön. Szembehelyezkedve az efféle magatartással, úgy véljük, hogy a hazugság és az elhallgatás alapzatára semmiképpen sem lehet tartós demokráciát építeni. A megtiport lelkiismeret és a megtépázott emberi jogok drámáját nem szabad a hallgatás kényelmesnek tűnő leplével borítani.”

Célunk leleplezni a lelkiismeret sárba tiprásának intézményesített gépezetét, bemutatva, hogy miként volt lehetséges Európa közepén, a XX. század derekán kialakítani egy olyan rendszert, amely az erőszakra és a hazugságra épült – s amelyet ugyanakkor a humanista vívmányok csúcsaként állítottak az emberek elé. Figyelmünket a tényekre összpontosítva, a lehető legminimálisabbra korlátozzuk a személyes megjegyzések számát. E mértéktartó, már-már aszketikus stílusnak köszönhetően időnként az élveboncolás benyomását kelthetjük, amelynek során kizárólag a szike gyakorlott vágásai tárják fel a szervezet beteg szöveteinek állapotát. E szűkszavúságot kitűnően példázza a Zenon Platek dandártábornokról szóló tájékoztatás. Platek tábornok még a Rzeszówban végzett szolgálata idején „a KGB-vel együttműködve különféle dokumentumokat gyűjtött be, amelyekkel Ignacy Tokarczuk püspököt akarták gyanúba keverni”. E megfogalmazás minden egyes szava a további boncolgatás bőséges alapanyagát kínálja az Olvasó számára. Platek dandártábornok ugyanis a IV. Ügyosztály igazgatói tisztségét töltötte be. A hatalom hivatalos megnyilatkozásaiban – kiváltképpen a hadiállapot idején – gyakran szerepet kapott egyfajta hazafias szónokiasság, amely szerint az Egyháznak és a hatalom képviselőinek közösen kellett fellépniük a Haza sorsát fenyegető veszéllyel szemben. Ezzel egyidejűleg megmutatkozik, hogy a hazafiság intézményes védelmezői a KGB mestereinek keze alatt járták ki a lengyelség iskoláját, együttműködésük pedig olyan ügyiratok előállítása során vált egyre szilárdabbá, amelyek a lengyel püspökök lejáratását szolgálták. Más, hasonló tények elénk tárják, milyen szintű hazudozás folyt azokban az intézményekben, amelyeknek pedig a törvények védelmét kellett volna szolgálniuk, és milyen erkölcsi szintet képviselt eme intézmények vezetősége az idő tájt, amikor a közkeletű pletyka szerint a Lengyel Egyesült Munkáspártban a liberális tagozat uralkodott.

A múlt kórtanáról tudósító tömör közlésekből olyan fontos következtetéseket is levonhatunk, amelyek elevenen érintik mai közéletünket. Például megtudhatjuk, hogy a Hit Önvédelme című hetilapot bizonyos Waldemar Pelka, a IV. Ügyosztály munkatársa szerkesztette; az Ancora című katolikus lapot pedig ugyanezen ügyosztály védőszárnyai alatt szerkesztette Zbigniew Misciorak és Emil Stafiej. Emlékszem, hogy a másodikként említett lap publikációi annak idején mennyi zűrzavart okoztak, amikor a II. vatikáni zsinat dokumentumainak átfogalmazásával megpróbálták nevetségessé tenni az egyház lelkipásztorait és aláásni a tekintélyüket. A Hit Önvédelmét pedig még most is rendszeresen emlegetem, valahányszor kézhez kapom a Katolikus Önvédelem című, házilag sokszorosított kiadványt. Hangvétele nagyon erősen emlékeztet engem ama másik, annak idején a IV. Ügyosztály által szerkesztett lap stílusára. Mindössze annyit kérdezhetünk: e nyilvánvaló hasonlóság annak következménye, hogy a Belügyminisztérium néhány volt dolgozója hűséges maradt korábbi tevékenységéhez, és önkéntes alapon, változatlanul gyártják a szövegeket, ahogyan azt egykoron a hivatalos munkakörükben tették? Vagy talán egy bizonyos személyiségtípusról van szó, pontosabban fogalmazva a Biztonsági Szolgálat volt tagjáról, aki ezzel a beszédmóddal lép fel, amelyben folyton az önvédelemről esik szó, és az összeesküvés elleni harc szükségességéről? Nem kizárt, hogy mindkét felvetés egyaránt helyes.

Rengeteget tanulhatunk abból a stílusból, amellyel a hatalom megpróbálta szétverni az egyház egységét. Többek között felhozhatjuk egy kilépett pap, a kollaboráns Leonard Swiderski példáját. Emlékiratában, amelynek a Saját szememmel láttam címet adta, az egyetlen igaz embernek mutatja magát, miközben a lelkipásztorkodó papságot alapállásból holmi bárgyú ripacsok primitív csoportjaként kezeli. Attól tartok, hogy Swiderski stílusával ma is számtalan, a lengyel egyházzal foglalkozó cikkben és kiadványban találkozhatunk. Az egyetlen igaz ember alakja mindig aszerint változik bennük, ahogy azt a szerző ideológiai vagy politikai érdekeltsége kívánja.

A különféle hozzáférhető dokumentumok nem kizárólag az árulás drámáját tárják elénk, de a hűség tanúbizonyságát is, amelyből nagyon sokat tanulhatunk. Példának okáért itt most elegendő csak azokra a megjegyzésekre hivatkoznunk, amelyeket Stefan Wyszynski prímás a hazafias papok mozgalmával kapcsolatban tett, komanieci száműzetése idején. Krisztusnak a pusztában átélt megkísértéséről elmélkedve, fájdalommal ír azokról, akik napjainkban képtelenek legyőzni a kísértéseket, kenyeret akarnak sütni az egyházra vetett kövekből, a gonosz lélek tenyerén hurcoltatják magukat, szüntelen hajlongással bókolva neki és a lehulló kalácsot lesve. Az efféle katolicizmus „fejlődését” összegezve, a prímás keserűen szögezi le, hogy kizárólag a rossz működésének fejlődése észlelhető benne. E „fejlődés” a mindennel szembeni engedékenységben nyilvánul meg, beleértve a leghalványabb kísértés eltűrését is. A mai Júdások sorsáról szóló elmélkedését a prímás egy szónoki kérdéssel zárja: „Megbotránkozzam rajtuk?” Ám a botránkozást túlságosan is könnyű reakciónak érezvén, úgy válaszol: „Nem, inkább bölcs maradok…”

A „második évezred prímásának” nevezett Wyszynski felfogása szerint még az egyház szervezetében működő gonoszság megtapasztalása is keserű bölcsességre tanít, igaz, a gyötrelem árán. Az e magatartáshoz való hűség megköveteli tőlünk, hogy ne feledkezzünk meg a tisztségviselők nemzedékéről, akik mind a mai napig az erkölcsi tekintély szerepében akarnak fellépni, annak dacára, hogy egykori ténykedésükkel módszeresen szaggatták az egyház egységét – amelyre pedig a prímás annyiszor buzdított –, és viselkedésükről soha nem adtak számot a nyilvánosság előtt. Az Egyetemes Szó című folyóirat régi évfolyamait böngészve könnyűszerrel kimutatható, hogy azok a szövegek, amelyeknek szerzői kifejtették az egyházzal kapcsolatos álláspontjukat, lényegileg különböznek a Wyszynski prímás által felmutatott egyházképtől. Amikor manapság ugyanazon szerzők új cikkeivel találkozom, amelyekben az egyház és a haza egyedül igaz védelmezőiként szólalnak fel, olyankor természetesen előtör belőlem annak vágya, hogy a jövőben még részletesebben bemutathassuk a Júdás-komplexus lengyel tüneteit. Szükséges is lenne áttekinteni annak a rétegnek a pályafutását, amelynek tagjai hajdan támadták a prímást, ma pedig az ő lelki tanítványainak szerepében iparkodnak fellépni. Az Igazsághoz való hűség kötelez bennünket, és ebben az esetben azt kívánja, hogy kritikával közelítsünk a politikai viszonyok által ihletett egyházi nyilatkozatokhoz. Ez azért is rendkívül fontos, mert a többi érintett országban is hasonló mechanizmusok működnek. Jelenlétük például abban is megnyilvánul, hogy Csehországban és Szlovákiában a Pacem In Terris (Békesség a Földön) mozgalom egykori tisztségviselői manapság gyakran próbálnak az egyház legfőbb védelmezőinek szerepében tetszelegni – becstelennek nyilvánítva olyan személyeket, akik a múltban zaklatások és üldöztetés áldozatai lettek, kizárólag a hűségükért.

Érthető, hogy e tanulmányban nincs mód teljes egészében kifejteni a lengyel egyház helyzetének összetettségét, amely fél évszázadon keresztül szövődött. Ezért is rendkívül fontos, hogy a szöveg befogadásakor az Olvasó ne vonjon le magának könnyű általánosításokat, amelyek nélkülözik a kellő tárgyilagos alapot. Így például a Katolikus Értelmiségiek és Funkcionáriusok Bizottságának hírhedt testületében többek között olyan, lengyel társadalmi körökben ismert nevek olvashatók egymás mellett, mint Czuj, Dabrowski, Keller, Klósak és Klawek. Érdemes lenne megvitatni, vajon melyikük került fel önhibáján kívül erre a listára, kizárólag azért, mert valamilyen akadémiai-közigazgatási állást töltött be az intézetben. Személyes tapasztalataim alapján hajlamos vagyok úgy ítélni, hogy ez Klósak és Klawek esetében volt igaz. Mindketten a professzoraim voltak, és mélyen meg vagyok győződve az erkölcsi-szellemi tisztaságukról. Egyetlen megnyilvánulásukból sem tudok olyan ideológiai elemet kiragadni, amely miatt szégyenkezniük kellene. Mindazonáltal tény, hogy az ötvenes években, az akadémiai körökre gyakorolt nyomás hatására, szolgai módon hajlandók voltak olyan testületekben közszerepelni, amelyekhez a maguk akaratából sohasem csatlakoztak volna.

Nem árt tudatosítanunk magunkban, hogy az elmúlt tízegynéhány esztendő folyamán mennyire eltávolodtunk a Lengyel Népköztársaság kórtanától. Mostanáig minden bizonnyal csak kevés olvasó tudta, hogy a lengyel Belügyminisztériumban még a nyolcvanas években is működött az úgynevezett Vatikáni Ügyosztály, amely „a római kúria munkatársaival, illetve a II. János Pál pápa környezetébe tartozó személyekkel történő operatív együttműködéssel” foglalkozott. Az ehhez hasonló ügyosztályok tevékenységéről szóló értesülések lényeges különbséget mutatnak a lengyel Júdás-szindróma, valamint Júdásnak az evangéliumokban fellelhető drámája között. Az utóbbi Júdás megjárta a tanítvány szabad döntésének terét, a Mesterért felajánlott ezüstpénzek vonzásában. Nincs módunk feltárni az ő döntésének legmélyebb mozgatórugóit, de még a leglényegesebb körülményeit sem. A népköztársaság szervezetében viszont a Júdások előállításának fortélyos gépezetét alakították ki, zsarolás és provokáció, hazugságok és félretájékoztatás alkalmazásával. Ez egyszersmind keserű adalék a társadalmi rendszerek fejlődésének vizsgálatához; ama rendszerekéhez, amelyekben egykor – ahogy a marxizmusban is – szerepet kapott a prométheuszi cselekmény. Bebizonyosodik, hogy a nagyra törő prométheuszi álmok a vallási meggyőződéséből felszabadított emberről oda vezettek, hogy a „felszabadítottak” intézményrendszere Júdás személyét tette meg az új emberiség ősmintájává. Ha hűségesek kívánunk maradni az evangéliumok humanista küldetéséhez, akkor semmiképpen sem szabad elkerülnünk a szembesülést azzal a rendszerrel, amely eltörli a különbséget Prométheusz és Júdás között. Csak így nyílik lehetőségünk arra, hogy megértsük a kommunista rendszer bűnös lényegét.

(Zsille Gábor fordítása)