vissza a főoldalra

 2010.11.26. 

A barbárok mindig győznek

Hosszú távon egészen biztosan, de gyakorta győzedelmeskednek rövid távon is. Ez nem rosszindulatú megjegyzés, nem rémhírkeltés, nem felszínes okoskodás, hanem évezredes tapasztalaton nyugvó történelmi alapvetés. A barbár fogalma az ókori görög kultúra terméke (barbaros), a nem művelt – azaz nem görög – embert nevezték így. A szó eredeti jelentése: „érthetetlen”. Ez nyilván arra utalt elsősorban, hogy a barbár nem beszélt görögül, másodsorban pedig arra, hogy nemcsak a nyelve, de mindaz a kultúra, hitvilág, hagyományrendszer, morál, amit sajátjaként képviselt, érthetetlen volt a görögök szemében.

Aztán a hellenizmus korát követően nyugatról elkezdett terjeszkedni egy jelentős barbár állam, a Római Birodalom, amely röpke másfélszáz év alatt gyarmatává igázta az ősi görög hont. A leigázás katonai, gazdasági és közjogi téren teljes volt, viszont kulturálisan nem ment végbe, sőt: a győztes barbárok között sikk volt görögül tudni, ismerni a görög irodalom és filozófia legnagyobbjait, és úgy általában képviselni, bírni a görög szellemet. A leggazdagabbak görög rabszolgákat vásároltak fiaik nevelésére, kimondatlanul is elismerve ezzel, hogy a görögök műveltebbek, az ő szellemük a fényesebb, igaz, rabszolga mivoltukat, alávetett helyzetüket egyetlen római sem kérdőjelezte meg. Alig néhány évszázad múltával a görög barbarosból a latinos barbarus lett, miközben a fogalom értelme is kibővült: immár azok számítottak barbárnak, azaz érthetetlennek, akik a görög-római művelődés területéről kívül valók. Vagyis az egykori hódító barbárok, a rómaiak már nem. Csakhogy semmi sem tart örökké.

Egyre több gondot, egyre égetőbb veszélyt jelentenek Rómának az észak felől megjelenő, jelentős erőt képviselő germán, hun, kelta, gót barbárok, akik addig ólálkodnak a birodalom küszöbe körül, mígnem övéké lesz a ház. 409 augusztus 24-én éjjel a vizigótok bevonulnak Rómába, feldúlják a várost, a műemlékeket és remekműveket ezer darabra törik és minden mértéken túl rabolnak. Igaz, embert nem ölnek királyuk, Alaric parancsára, aki viszont letartóztatja a minden kincsnél többet érő római hercegnőt, a bizánci császár leányát, a 18 éves Nobilissima Galla Placidiát, mint óriási politikai ütőkártyát. Őt akarja felhasználni a történelmi zsaroláshoz, melynek egyetlen célja, hogy megszerezhesse népének, a vizigótoknak a legitimitását. Galla Placidiának haja szála sem görbülhet, érinthetetlen és megközelíthetetlen, de rab. A barbárok rabja. Eddig a forgatókönyv tiszta a rómaiak és a barbárok szereposztását illetően, de váratlanul meghal Alaric, a gótok királya, utódja Athaulf lesz, ő örökli Galla Placidiát is. A 18 éves, barna, csinos  latin hercegnő és a szőke, magas, fiatalos germán király halálosan egymásba szeretnek és megházasodnak. Így lesz a magasan iskolázott bizánci hercegnőből vizigót királynő, rómaiból barbár. Kapcsolatuk tiltott, nem helyes, némileg bűnös mivolta egy kissé idézi Abélard és Heloise, Tristán és Izolda, Rómeó és Júlia szerelmének izgalmát és tragédiáját, de Athaulf és Galla Placidia kettősét ritkábban szokás emlegetni. A király látható boldogsága népére is átragadt. Néhány év múlva azonban Athaulfot főlovászával meggyilkoltatják ellenfelei, akik a királynőt nyilvánosan megalázzák és megkínozzák. Csakhogy rosszul kalkuláltak: az istenadta nép, a vizigótok többsége, mert látta, hogy Athaulf mennyire megbízott feleségében, Galla Placidia mellé áll, továbbra is őt tekinti királynőjének és mindenben követi utasításait! Ez a bizalom olyannyira valós volt, hogy évekkel később, amikor a Nobilissima, már mint legitim császárnő visszatért a csendesen haldokló Római Birodalomba és berendezkedett a még mindig romos Róma helyett fővárossá kikiáltott Ravennában, személyi testőrségét csakis vizigótokból engedte verbuválni, mert azoknak hűségében jobban bízott, mint honfitársaiéban. Íme a műveltek és barbárok harcának egy újabb, sajátos fordulata.

Mondanám, hogy ezen a ponton fejezzük be a barbár hódítóból barbárok áldozatává vált Római Birodalom végtörténetének ecsetelését, de nem tehetem, mert témánk szempontjából van még egy másik barbár uralkodó – Nagy Theodorik – is, a keleti vizigótok királya, aki a Nobilissima halála után évtizedekben foglalta el Itáliát, és története mutatja, milyen nagy falat még az étvágyukról híres barbároknak is a műveltek megemésztése. Theodorik nem titkolt terve ugyanis a két nép, kultúra és hagyomány összeolvasztása volt:  a római tudást, enervált stílust és egyre dekadensebbé váló műveltséget a gót életerő, vitalitás és fegyverzet segítségével tovább akarta fejleszteni. Ami megvan az egyik népben, nincs meg a másikban és vice versa, a kettő együtt viszont tökéletes lenne, ez volt logikájának sarokköve. Lényegében mindkét népet meg akarta menteni önmagától. A nagy terv azonban kudarcot vallott, mert népeket és kultúrákat akkor sem lehetett, és azóta sem lehet a vegyszerekhez hasonló módon egyesíteni. Mindig csak az lehet a végső kimenet, hogy az erősebb legyőzi és asszimilálja a gyengébbet, és örül a győzelmének mindaddig, amíg nem jön egy nála is erősebb jelentkező. Ami sikerülhetett az egyéni sors szintjén – Galla Placidia és Athaulf, vagyis a művelt keresztény és a barbár pogány egymásra találása –, követhetetlen nemzeti léptékben.

Talán nem galoppozom magam túl messze a valóságtól, ha úgy fogalmazok, hogy a világtörténelem legalapvetőbb mozgatórugóját mindig is a fejlettebbek eredményeire irigykedő, feltörekvő, pozíciót és legitimitást kereső barbárok jelentették. Megkockáztatom, hogy a marxizmus híres-neves alapfogalma, az „osztályharc” is tulajdonképpen ide sorolható. Főleg akkor, ha a barbaros kifejezés eredeti értelmében vizsgáljuk a kérdést: érthetetlen. Nem kétséges, hogy a középkor földesurainak érthetetlen volt a jobbágy élete, öröme és bánata, miképpen a XIX.-XX. század fordulójának művelt, igényes polgára vagy dzsentrije sem igazán értette az alsóbb néposztályokban történő életet. Déry Tibor A befejezetlen mondat egyik jelenetében írja, hogy a professzort meglátogató proletárfiú, aki még soha nem látott belülről nagypolgári lakást, mindent annyira érthetetlennek és szokatlannak talált, hogy azon sem csodálkozott volna, ha az előszobán átsétál egy fóka. Azt már Déry nem írja, de mi tudjuk a történelemből, hogy 10-12 év múltával aztán haladó hősünk beköltözik majd abba a polgári lakásba, és jó, ha eredeti lakóját nem telepítteti ki a Hortobágyra.

És vajon az IMF érti-e azon elvárások és panaszok rendszerét, amely az eladósodott nemzetek felől címeztetik neki? Na és az EU menynyire érti tagállamainak belső igényeit? Fogalmazhatnánk akár úgy is, hogy aki szemében érthetetlen vagyok, annak a szemében barbár vagyok, miképpen mindenki barbár a szememben, aki számomra érthetetlen. Ez az összefüggés valószínűleg nagyon kegyetlenül hangzik, de nem áll messze a valóságtól.

 Az elbarbárosodás veszélyét az is növeli, hogy mi is magunkban hordozzuk az egykori barbárt, amik voltunk. C. G. Jung egy 1935-ös londoni előadásában így fogalmazott: „Az alsóbbrendű funkciók mindig a bennünk levő archaikus emberhez kötöttek, inferior funkcióinkban a primitívekre ütünk. Differenciált funkcióinkban civilizáltak vagyunk, szabad akarattal rendelkezünk, de az inferior funkció területén ennek nyoma sincs. Ott nyílt sebeink vannak, vagy legalábbis egy nyitott ajtónk, melyen át bármi belénk hatolhat.”

Hogy a barbárok mindig győznek, erre hazánk történelme lehetne az iskolapélda, nevesen az, ami Trianonban történt velünk. A magyar történelem tündérkertjét, a művelt, kulturált, boldog Erdélyt részeg, primitív, bosszúéhes, gyilkos, kegyetlen, fél analfabéta román hordák kapták meg: ami Erdélyben 1920-tól történt, az a barbárság csimborasszója volt az ezeréves kultúra felett. A krumpli- tárolásra használt zongora, a szemétdombra kiszórt magyar történelmi irattári anyagok sorsa magáért beszél. Délen a szerbek, északon a tótok, észak-keleten az oroszok képviselték ugyanezt a barbár szerepet mindennel szemben, ami magyar.

Arról talán most nem is beszélnék, hogy 1945-ben, a felszabadító vörös hadsereg Gulágról toborzott, ázsiai katonái miként viselkedtek Budapesten, a városban, amely tökéletesen érthetetlen volt számukra, miképpen ők nekünk. Aztán a szocializmus építésének eufórikus diadalában csakis a kontraszelekció győzött mindenütt: minél hülyébb, minél szürkébb, önálló véleményre, összefüggő beszédre minél képtelenebb volt valaki, annál több esélye lett, hogy igazgató, tábornok, netán miniszter elvtárssá váljék. (Hogy gondot okozott neki az olvasás, az lényegtelen volt.)

Nagy általánosságban is elmondható, hogy a baloldaliság, a munkásmozgalom, az osztályharc, a Marx, Engels, Lenin, Trockij, Sztalin, Mao, Castro és Pol Pot neve alatt történt események mindig és mindenütt a barbárság győzelmét, a rend, a kultúra és a keresztény hit gyilkolását jelentették. Már 1789-ben Párizsban is, bármennyire nem értenek ezzel egyet a Marseillaises-t lelkesen éneklő franciák.

Nem értetlenül, de némileg meglepve olvastam Angela Merkel kirohanását – (nocsak, nocsak, gondoltam, hát végre kinyílik a világháború óta oly nyámnyila németek szeme és szája is!) – a Szövetségi Köztársaságban kialakult, nyomuló barbársággal szemben: „Az a gondolat, hogy multikulturális társadalmat építhetünk és így boldogan élhetünk egymás mellett, megbukott, csúfosan megbukott”. Nyilvánvaló, hogy miért mondta ezt, hiszen immár a kétmillióssá duzzadt önérzetes, állampolgárságot szerzett iszlám török egyre hangsúlyosabban kér részt a német társadalom formálásából. Mértékadó szociográfusok szerint már 2050-ben lesznek jelentős német városok, ahol a lakosság 80 százalékát a kultúrájukhoz, nyelvükhöz, vallásukhoz, hagyományaikhoz ragaszkodó törökök fogják kitenni. Ha egy német nő szül – ha szül egyáltalán! – egy gyermeket tervez. A szomszéd lakásban lakó török nő a sajátos nemzeti elvárásoknak megfelelően ötöt, hatot. Hová vezethet ez néhány évtizeden belül? Hasonló okokból fáj a hollandok, a franciák és az angolok feje is: a színes bőrű, nem keresztény bevándorlók egyre nagyobb társadalmi, politikai, gazdasági és jogi követelésekkel lépnek fel. Önérzetük határtalan és nagyon elszántak, ha jogaikról, szociális juttatásaikról van szó. Barbárnak minősítik a keresztény Európát, mert az nem érti meg őket, pedig ők jöttek ide, nem mi hozzájuk. Az pedig, hogy netán nekik kellene megérteniük vendéglátóikat, fel sem merül, mert ők a „kisebbség”, akiknek kijár a pozitív diszkrimináció. E folyamat illusztrálására külön kellene szólni az USA-ról, de maradjunk csak Európánál.

A barbárok mindig győznek. Minket történelmi értelemben már legyűrtek, 1920-ban megkaparintották Szent István birodalmának kétharmad részét, színmagyar vármegyék tucatjait, és magyarok milliói kerültek az ilyen meg olyan barbárság szupremáciája alá. De ha valaki azt hiszi, hogy a maradék anyaország biztonságban van tőlük, az téved. A cigánykérdés ugyanis időzített bombaként ketyeg. És szuper felkészültségű társadalmi-tűzszerész lesz a talpán, aki hatástalanítani tudja.

Az Olaszliszkán agyonvert tanár esete ma még csak szimbólum, mint egy emlékoszlop, de jó esélyünk van rá, hogy veszélyes és feltartóztathatatlan amplifikáció indul el: és Olaszliszka határai kitolódnak az országhatárokig.

A jó újságíró optimista felütéssel zárja cikkeit. A hiteles viszont soha nem hazudik. Ami engem illet, barbárság-ügyben nem tudok optimista lenni, mert látom – csak azt látom –, hogy mindig ők győznek.

Szőcs Zoltán