vissza a főoldalra

 2010.10.01. 

Anton Pavlovics Csehov: Három nővér

(Nemzeti Színház)

   Az 1860-ban, Taganrogban született és 1904-ben a bajorországi Badenweilerben elhunyt Csehovot a világirodalomban úgy tartják számon, mint a novella műfajának megújítóját és az úgynevezett drámaiatlan, azaz cselekmény nélküli, lírai hangulatú dráma megteremtőjét. Színműveiből hiányzik az érdekes történet, a hagyományos értelemben vett konfliktus. Darabjaiban „fölösleges” emberek jelennek meg, akik nem tudnak sem önmagukon, sem másokon segíteni. Drámáiban a naturalista, impresszionista, szimbolista irányzatok egységben érvényesülnek. Bár Csehov hősei inkább csak töprengenek és sóhajtoznak, mintsem cselekednek, ezért elmerülnek az önsajnálatban. A Három nővér Csehov rövidre szabott élete vége felé keletkezett, utolsó előtti színműve. A korabeli színházi formákat megújító moszkvai Művész Színház rendezője, Nyemirovics-Dancsenko – a Ványa bácsi előző évi kedvező fogadtatásán felbuzdulva – 1900-ban rábeszélte az írót, hogy új darabot készítsen nekik. Augusztusban hozzá is látott, és decemberben már készen is lett a Három nővérrel. Rá két hónapra, 1901. január 31-én pedig be is mutatták. Februártól pedig Russzkaja Miszl című folyóirat közölte először nyomtatásban. Magyarországi ősbemutatóját 1922. október 15-én tartották a budapesti Vígszínházban. A Nemzeti Színházban Andrei Serban rendezésében most szeptember 24-én láthatta először a közönség.

Andrei Serban 1943-ban, Romániában született, majd onnan 1969-ben az Egyesült Államokba költözött, és ott számos nagy port felverő Csehov és Shakespeare-darabot állított színpadra. Ő a rendezőknek abba a népes táborába tartozik, akik azt vallják, nem magát az irodalmi alkotást, vagyis nem „a” szerző művét kell színpadra állítani, hanem azokat a benyomásokat, amiket belőlük kiváltanak. Olyan új rétegeket kell kibányászni a drámákból, amik rejtetten vannak bennük. Sajtótájékoztatóján Serban kifejtette, Csehov-színjátékokat azért szeret rendezni, mert mindegyik nyitott, nem lezárt, nincs bennük drámai folyamatosság, így többféleképpen is színre tudná vinni őket. Úgy véli, minden – jelen esetben a Három nővér mondanivalójával gyökeresen ellentétes – változtatásra, vagyis az „új kódolásra” maga Csehov hatalmazta fel azzal, hogy amikor az írót a korabeli rendezők egy-egy jelenet értelméről, mondanivalójáról faggatták, akkor az egy kukkot sem szólt, csak rejtelmesen mosolygott. Serban ezzel az okfejtésével tulajdonképpen a sok-sok értetlenkedő, Csehovot számon kérő, szörnyülködő kritika élét óhajtja elvenni, ezeknek akar elébe menni. Saját szavaival élve: ez a „kicsit másképp” rendezése valójában eredeti mivoltából tökéletesen kiforgatja a művet, a szöveg emlékeztet ugyan Csehovéra, még a cselekmény, sőt a szereplők nevei is, de a megvalósult egész azonban fényévnyi távolságra van a Három nővértől. Az összes szereplő komplett idióta, csak piszkálják egymást. A három nő: Olga Mása és Irina nem más, mint alaposan felpörgetett hisztigép, Andrej fivérük szenvedélybeteg szerencselovag, Natasa sógornőjük szexmániás idegroncs. Számtalan nyámnyila alak veszi őket körül: Versinyin alezredes férfierő nélküli játék katona, Kuligin sógoruk papucsférj. A cári hadsereg csupa hibás, „belövéses” példányból áll: Tuzenbach főhadnagy egyfolytában kakaskodik, Szoljonij százados mindentől retteg, a katonaorvos csak vedel, a hadnagyok meg a bokájukat csattogtatják. Az orosz élet elmaradhatatlan dadusa félbolond nőszemély, és az ugyanennyire nélkülözhetetlen öreg szolga süket is meg vaksi is. A három lánytestvér Moszkvába vágyódása nevetséges refrénként funkcionál csupán. A Csehov-dráma hőseinek meddő vágyakozása, mélyebb, kifinomult lélekelemzése még véletlenül sem kap teret, ezeknek a helyét a legdurvább szókimondás és közönséges mutogatás veszi át.

   A színészek nem tehetnek arról, mit kell színre vinniük, feszengenek, és játékukon nem látszik az öröm. Udvaros Dorottya, Schell Judit és Péterfy Bori küszködik ennek a három megvadult nőnek megformálásával, különösen az első kettő erőlködik. Mészáros Piroska Natasaként csak kelleti magát. Znamenák István puhány családfő, Alföldi Róbert kissé feminin ütegparancsnok, Kulka János tutyimutyi tanerő. Az összes hadfi: Mátyássy Bence, Szabó Kimmel Tamás, Sinkó László, Szatory Dávid és Fehér Tibor mind egy szálig furcsán viselkedik. Nagy Mari dadusa ostoba vénasszony, Hollósi Frigyes koros szolgája alkalmatlan „hivatalára”.

   Ez a Serban-féle változat nem más, mint Csehov megcsúfolása, és a Három nővér paródiája. Ezt a torzképet látva a jámbor nézőben sok-sok kérdés vetődik fel. Meddig mehet el, és meddig tart a rendező szabadsága? Bármit megtehet? Mi szab határt neki? Az önmaguk művészi nagyságától elájult rendezők nem gondolnak arra, hogy a közönség java része magára az adott drámára kíváncsi nem pedig az ötleteléseikre meg önmegvalósításukra? (Felső képen: Péterfy Bori, Sinkó László; alsó képen: Hollósi Frigyes.)

 Dr. Petővári Ágnes