vissza a főoldalra

 2010.10.01. 

Forradalom a festményeken

   Csizmadia Zoltán festőművész 1933-ban született Mátészalkán. Képzőművészeti tanulmányait a nyíregyházi Bessenyei György Népfőiskolán kezdte. 1958-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mesterei: Fónyi Géza, Bencze László. 1956-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskola Forradalmi Bizottságának tagja. (A forradalom és a megtorlás ihlette többek közt a Népek Krisztusa Magyarország, Az 1956-os mártírok emlékére és az 1956 c. festményeit.) Tanulmányúton többször járt Bécsben, Párizsban és Itáliában. 1963-ban a Fiatal Képzőművészek Stúdiója vezetőségébe választották. 1964-ig Budapesten élt, majd Veszprémbe költözött, ahol a város támogatásával gondtalanul dolgozhatott. Éveken át a Magyar Képzőművészek Szövetsége Észak-dunántúli Területi Szervezetének Veszprém megyei titkára volt. Még főiskolás korában megismerkedett a vásárhelyi művészettel. Rendszeresen eljár a hódmezővásárhelyi és a mártélyi művésztelepre. 1977 és 1990 között évente részt vett a Hajdúböszörményi Nemzetközi Művésztelep munkájában. Szellemi atyja, elindítója és szervezője volt a Székely Hadosztály Emlékműve 1995. évi újbóli felállításának – eredeti helyén– Mátészalka és Kocsord között, a Kraszna partján. 2001-ben jelent meg az általa és felesége által összegyűjtött és összeállított dokumentumokból „A Magyar Képzőművészeti Főiskola részvétele az 1956-os forradalom-és szabadságharcban.” c. kötete. Festményeivel, kerámia tábláival, grafikáival rendszeresen jelen van a vásárhelyi, a Veszprém megyei, országos és külföldön megrendezett kiállításokon. Fontosabb egyéni kiállításait Budapesten a Mednyánszky Teremben, a Derkovits Teremben, a TV Galériájában, Veszprémben, Nyíregyházán, Balatonfüreden, Tihanyban, Szigligeten, Dürenben, Germeringben, Koppenhágában, Hódmezővásárhelyen és Mátészalkán rendezték meg. Több nagyméretű kerámiakompozíciót készített középületekhez. Elnyerte a Derkovits- ösztöndíjat, a Csók István-díjat, az Egry József-díjat, a vásárhelyi Őszi Tárlat díját, a szegedi Nyári Tárlat díját, a Káplár Miklós- emlékérmet és díjat, a Rendületlenül diplomát és Veszprém megye pro Comitatu-díját… A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja. Munkáit őrzi a Magyar Nemzeti Galéria, a mátészalkai Szatmári Múzeum, a nyíregyházi Jósa András Múzeum, a szegedi Móra Ferenc Múzeum és a vajai Vay Ádám Múzeum. A Mátészalkai Művészetbarát Egyesület tiszteletbeli tagja. Fontosabb köztéri művei: Pillérburkolat „Kariatidák” (kerámia dombormű, 1971, Veszprém, Cserhát lakótelep, Delicatesse üzlet -lerombolták), Veszprém (kerámia murália, 1973, Veszprém, Városi Tanács épülete -lerombolták), Parasztoltár (kerámia murália, 1975, Balatonfűzfő, Házasságkötő Terem), Népitáncos pár (samott murália, 1982, Mátészalka, Városháza aulája), Négy évszak (kerámia relief, Nemesvámos, Csopak Tája Szövetkezet Székháza), Szüretelők (Csopak).

 –Miért tartja fontosnak, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharcot több festményen is megörökítse?

 –Egy isteni csoda volt, amit 1956-ban megéltünk. Hálát adok az Istennek, hogy részese lehettem a világtörténelem egyik legnagyszerűbb eseményének. Azokban a napokban újjászületett, igazi nemzetté, testvéri közösséggé kovácsolódott össze a magyar nép. Azóta eltelt 54 év, s mit láttunk az ún. rendszerváltás után? A forradalom hőseit kiszorították a kreált, aláírás gyűjtögető chartás „hősök”, és rohamrendőrök verték véresre azokat, akik meg akartak emlékezni az 50. évfordulón. Ugyanakkor nem látunk egyetlen egy olyan 1956-os köztéri emlékművet az országban, ami tükrözné a forradalom drámáját. Vajon mit mond a forradalomról a Hősök tere szomszédságába felállított „vasaló”? Azt, hogy ilyen semmitmondó emlékművek legyenek, tehát ezt az irányt legalább húsz évvel ezelőtt szabták meg a hazai művészeti életet uraló körök. A Művészet c. folyóirat 1990/2-es számában így nyilatkozik a zsűri a 301-es parcella emlékművének pályázatáról: „az emlékmű nem szuggerálhatja az ítélkezés gesztusát, visszatart attól is, hogy komor gyász és tehetetlen fájdalom öngyötrő motívumainak állítsunk emléket. A titoknak az ábrázolása, vagy megéreztetése volt a pályázat célja” Én tehát éppen ezért 1990 óta arra törekszem, hogy festményeimen realista stílusban, drámaian adjam vissza a forradalom és a megtorlás napjainak eseményeit.  

–Ön részt is vett a harcokban. Akkor volt először fegyver a kezében?

 –Nem, hanem még gyerek voltam, amikor a háborús időszakban megismertem a fegyvereket. Mátészalkán katonák közt nőttünk föl. Ez a város fontos stratégiai állomása volt mind a kárpátaljai, mind az észak-erdélyi bevonulásnak. A magyar honvédek több gránátot és kézifegyvert hagytak hátra, s mi gyerekek „játszottunk” velük.

 –Gondolom a katonaságnál is megtanították a fegyverhasználatra.

 –Főiskolás voltam, így csak ún. nyári kiképzésen vettem részt, ahol szellemileg alultáplált tisztek abban lelték örömöket, hogy az értelmiségi, művészi pályára készülőket csuklóztatták a nagy melegben. Szakirányú tanulmányaimat a nyíregyházi Bessenyei György Képzőművészeti Népfőiskolán kezdtem el. Ebben az intézményben kaptam az eszmei indíttatást is, és itt –mestereim révén – szellemi kapcsolatba kerületem Rudnay és Medgyessy művészetével. Tudjuk, hogy Rudnay azokhoz a hódmezővásárhelyi művészekhez csatlakozott, akik az Alföld népét, tájait festették, s egyek voltak a magyar valósággal. Ez lehet az oka annak, hogy a főiskola elvégzése után a vásárhelyi művésztelephez csatlakoztam.

 – Hány évig tanult Nyíregyházán?

 – Csak egy évig voltam a népfőiskola hallgatója. A nyíregyházi népfőiskola bentlakásos képzést biztosított a tehetséges munkás-és parasztfiatalok számára. Az intézményt 1946-ban Ősz Dénes és Berki Nándor szervezte meg. Rajtuk kívül meg kell említeni Balogh József, Boross Géza és Diószegi Balázs nevét is, akik korrigáltak. A képzés igen magas színvonalú volt, és évente kiállításokat is rendeztek. Négy szénrajzomat már 1951-ben a debreceni Déri Múzeumban egy kollektív kiállításon bemutatták. 1952-ben viszont már felvételt nyertem a Képzőművészeti Főiskola festő-szakára, ahol ekkor már 12 hallgató tanult a különböző évfolyamokon Nyíregyházáról. Ez is bizonyítja a hajdani népfőiskola erősségét.

 –A Magyar Képzőművészeti Főiskolán akkor a szocreál dívott?

 –Sajnos igen. Az ’50-es évek elején történt a magyar művészet egész alapjának átfordítása szocreálra. A szocialista eszmei tartalom vált fontossá, fő követelménnyé. A szocreált a főiskolán Bortnyik Sándor főigazgató vezette, vezetette be. Ő még a ’30-as években „Műhely” elnevezésű iskolájában a Bauhaus stílus magyarországi átültetését kísérelte meg. Megtagadta korábbi munkásságát, s mindent megtett azért, hogy a főiskolán a szovjet szemléletű oktatás minél hamarabb megvalósuljon. Ennek érdekében kényszernyugdíjazással eltávolítatta a főiskoláról pl. Ferenczy Béni szobrászművészt, Gerlóczy Gedeon építőművészt – a Csontváry-festmények megmentőjét – és Cs. Szabó László irodalomtörténészt. Mi, hallgatók pedig azért igyekeztünk megfelelni az elvárt követelményeknek, mert senki sem akart 2-3 évet a katonaságánál szolgálni. A kötelező tanulmányok mellett szívesen dolgoztunk a sokszorosító grafikai műhelyben, ahol megismerkedhettünk a mélynyomású grafikai eljárásokkal. Nekem, később, a miskolci grafikai műhelyben lehetőségem adódott különböző maratási eljárások alkalmazására. A ’60-as évek végén ott készült munkáim – köztük a Festőmasina is, amire nagyon büszke vagyok– szerepeltek az 1969-es Miskolci Grafikai Biennálén. Az Illés szekerén c. rézkarcomat – amit Ady Endre műve ihletett – Nagy László közölte az Új Írásban. Ezt a művemet a Petőfi Irodalmi Múzeum vásárolta meg 1977-ben az Ady-centenáriumra rendezett kiállításon.

 –Kerámiával is foglalkozott.

 –Munkásságom jelentős részét tették ki a nagyméretű kerámiakompozíciók, és nagy szeretettel foglalkoztam velük. Kiemelendő, hogy míg a festészetem mindig megmaradt realistának, addig a kerámia területén többször átléptem az absztrakt határát. 1959-ben jártam először a hódmezővásárhelyi művésztelepen, ahol a művészeknek lehetőségük volt az ottani majolikagyár műtermében dolgozni. Én is itt ismertem meg a kerámiakészítés technológiájának minden fázisát. László Gyulával, a kiváló régésszel együtt jártam a majolikagyárba még a Plohn-féle műteremből, amely akkor a vásárhelyi művésztelepet jelentette. Először a családomnak vázákat, tálakat, használati tárgyakat készítettem, de annyira beletanultam a szakmába, s megtetszett nekem ez a műfaj, hogy ilyen típusú megrendeléseket is elvállaltam. 1965-ben Derkovits-ösztöndíjat kaptam, ami azt jelentette, hogy három éven keresztül havonta 3000 ft-ot kaptam. Így anyagilag függetlenné váltam, és szabadon foglalkozhattam kerámiával és utazhattam. Londonban Picasso gyűjteményes szoborkiállítása volt rám a legnagyobb hatással. Ott csodáltam meg azt, hogy használati tárgyakból Picasso tökéletes szobrokat tudott komponálni. Nagyméretű munkáimnál műszaki kerámia elemeket elsőként a veszprémi delikátesz üzlet két oszlopának burkolásánál alkalmaztam a Kariatidák c. 20 négyzetméteres kompozícióban. Ezt Domanovszky György, az Állami Lektorátus zsűrijének elnöke a legnagyobb elismeréssel vette át. Ez a munkám 2005-ben a privatizáció áldozata lett, mert a Kinizsi Bank a helyiség átalakítása során lerombolta, kilapátolta. Pedig egy olyan műről van szó, aminek nem csak Magyarországon, hanem a világon sincs párja. 1970-ben a budapesti Derkovits Teremben kiállított kerámia tábláimat a TV Galériája egyórás műsorban mutatta be. Ezek a kisméretű kerámia táblák nagyobbrészt absztrakt jellegűek voltak. Ennek a kiállításnak nagy közönségsikere volt. 1969-ben a Művészet c. folyóiratban értékelő elemzést közöltek ezekről a modern munkáimról.

 –Festményeinek kezdetben mi volt a témájuk?

 –Mindig is a népi, nemzeti világhoz kötődtem. A tanyavilághoz, a Tiszához, a halászokhoz, a földművesekhez. Ez teljesedett ki hódmezővásárhelyi tartózkodósaim alkalmával. Szinte a szemem előtt zajlott le a tanyarombolás. A téeszesítés után romlásnak indultak az elhagyott tanyák, amelyeket később eldózeroltak. Ezt a pusztulást ábrázoltam több festményemen. Bomló tetejű pajták, a szertehagyott szerszámok, a búsan álló füzek a fő motívumok. A tanyák elpusztultak, a lakóikat panelházakba zsúfolták be, s ők azokban ott gyökereiket vesztve lumpenproletárokká süllyedtek. Ez egy óriási tragédiája volt a magyar nemzetnek. A tanyák rombolását Rákosiék kezdték el, s folytatták a Kádár –korszakban. Nagy Imre volt az, aki 1953-ban felfüggesztette az idegen érdeket képviselők, az ávósok által szorgalmazott téeszesítést.

 –Tehát 1956, mint téma, csak 1990 után jelent meg önnél?

 – Volt ugyan három rajzom, amelyeket az ÁVH elől menekülve az Illatos úti fegyveresek közé keveredve készítettem el, de azt követően csak 1990 után vettem elő újra a témát.

– Mikor is történ ez a menekülés?

 –1956. október 23-án részt vettem a Rádió épületénél folyó harcokban. Itt forrt össze a diákok, katonák és munkások harca. A Rádió elfoglalása után teherautóval akartuk elvinni a fegyvereket a diákszállóba, de ott azokat nem tudtuk lepakolni, így a főiskola felé mentünk tovább. Odaálltunk a főiskola elé a teherautóval, bevittük a fegyvereket. Majdnem szemben állt az Andrássy út 60., az ávó épülete. Átjöttek onnan a karhatalmisták, s én mentem volna be utolsónak az épületbe, de a portás az orrom előtt bevágta a kaput. Erre odaért egy ávós, pisztollyal a kezében és megkérdezte tőlem, kik vannak bent? Azt feleltem: nem tudom. Rám célzott, lőtt, de a golyó mellettem hagyott lyukat a kapuban. Odasereglett a nép és felelősségre vonták az ávósokat: „nem szégyellik magukat? Nem lőttek már le eddig is elég fiatalt?” Az ávós erre egy pillanatra félrefordította a fejét, én kihasználtam az alkalmat, s elvegyültem a tömegben. Közben az ávósok a diákszállón kerestek telefonon. Akkor levágattam a szakállamat, hogy nehezebben ismerjenek fel. Az volt a célom, hogy kimegyek Soroksárra az egyik festő-növendék barátomhoz. Nem járt a HÉV, így az Illatos úti felkelők közé keveredtem. A társaságukban tartózkodtam egy-két napig. A mappám is nálam volt– a dicsőséges napokban tán utoljára, mert ezt követően fegyver volt nálam - , és lerajzoltam három forradalmárt.

 – November 4. után letették a fegyvert?

 – Tanárunk, Koffán Károly azt mondta, hogy puskával nem lehet tankok ellen harcolni, s hazaküldött minket. Letettük a fegyvert, de többen bennmaradtak a Főiskolán plakátokat készíteni. Őket lepték meg november 7-én, hajnalban a szovjet katonák. A hallgatók az Izabella utcai pince falán vágott résen keresztül menekültek a Hunyadi tér felé. Két festőnövendék viszont visszafordult, hogy a fegyvereket elrejtse a szovjetek elől. Mindketten a főiskola épületében haltak hősi halált. Öt fiatalt pedig a főiskolával szomszédos Izabella utcai lakóház pincéjében gyilkoltak meg. A pincébe leköltözött lakók közé elvegyült négy kiskatonát és a bőrkabátot viselő szobrászhallgatót, Kovács Józsefet a szovjet katonák kiválasztották és kivégezték. 1990 után feleségemmel együtt több éven keresztül kutattunk a katonák nevei, hozzátartozói után. Temetői irodákat, hadkiegészítő parancsnokságokat, anyakönyvi hivatalokat jártunk be, s végül munkánk, -többször isteni sugallatok vezettek minket – eredményes lett.

 – A főiskolán nem érte retorzió forradalmi szerepe miatt?

 –1957 májusában egyedül engem állítottak a hallgatók közül fegyelmi bizottság elé. Koffán Károly tanár urat is kihallgatták, mondván, hogy a forradalmi bizottságban aktív tevékenységet fejtett ki. A tanárokat az „A”, a diákokat a „B” bizottság hallgatta ki. Az utóbbiban Mikus Sándor és Ék Sándor is benne volt, no meg a marxisták. Az „A” bizottság pedig kivizsgálása után a minisztérium eltávolította a főiskoláról Koffán mestert. Két tanárunk, Domanovszky György és Krocsák Emil teljesen mellém állt, én pedig minden vádat tagadtam. Amikor feleségemmel együtt „A Magyar Képzőművészeti Főiskola részvétele az 1956-os forradalom-és szabadságharcban.” c. könyvet összeállítottuk, a fegyelmi jegyzőkönyveket olvasva megbizonyosodtunk arról, hogy Domanovszky Endre rektor, Pátzay Pál és Krocsák Emil tanár úr állását kockázatva állt ki mellettem és mentett meg az elzárástól és a főiskoláról való eltávolítástól.

 –A szabadságharc leverését követően az ÁVH nem is zaklatta?

 –1957 februárjának elején el akartam hagyni az országot, de Mexikópusztán – a mai Fertőújlakon – elfogtak. Bevittek az ÁVH csornai egységéhez. Amikor elfogtak, egy ún. Petőfi-kabátot viseltem, a szatyromban pedig egy József Attila-kötet és egy zsíros kenyér volt. Ilyen disszidenssel az ávósok még nem találkoztak. Megnézték a könyvet és az egyik ávós odaszólt a másiknak: „erről a József Attila-versről beszéltem neked.” Ez a karhatalmista viszonylag jól bánt velem. Betettek egy cellába, ahol csak ülve lehetett aludni; oly sok disszidens ült már benne. A másik cellában embercsempészek ültek, akiket egy határőr meggyilkolásával gyanúsítottak. Lejöttek Pestről és szokásos ávós módszerrel kivizsgálták a halálesetet. A vádlottak tagadtak, s utóbb ki is derült, hogy a határőr géppisztolyának elsütő billentyűje beakadt egy bokor ágába, s ez okozta a tragédiát. Ezután az embercsempészeket velem együtt egy ponyvás teherutóra ültették, hogy vigyenek Pestre „mancsolni”. Tehát azért, hogy verjenek. A már említett szimpatikusabb ávós viszont azt mondta: ne vigyenek Pestre, hanem tegyenek ki Győrbe, a gyűjtőbe. Először a győri rendőrségen tettek ki, ahol külön fogdában voltam. A rendőrségen civil nyomozók azt kérdezték tőlem: mi történt Pesten. Elmondtam, hogy a szovjetek mennyi ártatlan embert gyilkoltak meg. Erre akkora pofont kaptam, hogy eleredt az orrom vére, s véres lett az zsebkendőm. Ezután átvittek a gyűjtőbe, ahol a kihallgató azt kérdezte, miért akartam disszidálni. Ekkor egy isteni sugallatra elővettem a véres zsebkendőmet, s azt feleltem, hogy a tüdőbajomat szeretném gyógyítatni. A kihallgató megdöbbent, megrémült, másnap egy másik tiszt azt mondta: szabadon engedem, ha lerajzolja a gépírónőt. Mit tehettem volna? Ez volt a szabadulás ára. Ezután felültettek egy vonatra, és én visszakerültem a főiskolára, ami a mentsváram lett. Szerettem a főiskola közösségét, mert ott tiszteltek és megmentettek. 1956-ban értem férfivá, mert addig egy félrehúzódó ember voltam. ’56 október 25-én ismerkedtem meg majdani feleségemmel, aki akkor vegyészmérnök-hallgató volt a Műszaki Egyetemen. Hálás vagyok neki, mert idegen-nyelv tudása a munkámban is segített. Sokat jártunk külföldre is. 1963-ban volt az első kiállításom a Mednyánszky-Teremben. Szerencsére, olyan sok képemet vásárolták meg, hogy ki tudtunk menni Nyugatra.

 –Mint volt forradalmárt ilyen könnyen kiengedték?

 –Ezen én is csodálkozom, de 1963-ban történt az ENSZ és a magyar kommunisták megegyezése. Levették a magyar-kérdést, de ezért Kádáréknak engedményeket kellett adnia. Tehát enyhült a nyomás és három évenként Nyugatra lehetett menni. A gyermekünket viszont „túszként” itt kellett hagyni.

 –Művészeti szempontból: a nyugati kortárs festészetből merített valamit?

 –Közvetlenül nem találkoztam francia, vagy angol művészekkel, szinte csak disszidens magyarokkal. A nyugati törekvésekből Picasso és a posztimpresszionisták voltak hatással művészetemre. Az ún. absztrakt művészet viszont elég idegen tőlem. Amikor másodszor voltunk Otterlóban, a Vincent van Gogh Múzeum előtt láttunk különböző „műveket” egy parkban. Mik is voltak ezek a „szobrok”? Festett fémhordók, szerelvényvasak, telefonfülkék, és még sorolhatnám. Ebből következik, hogy kialakult az a nézet, hogy minden, ami sokkoló, ami újszerű az már mondanivalót is hordoz. A képzőművészetnek viszont az az ereje, hogy az anyagot – pl. a festéket – képessé teszi a legnagyobb szellemi tartalmak hordozására is. Ma szellemileg odáig süllyedtünk, hogy még egy hordónak is szellemi jelentéstartalma van? 

–Azt már említette, hogy a Derkovits-ösztöndíj mekkora anyagi segítséget jelentett önnek. A megélhetéshez honnan érkeztek megrendelések?  

– Veszprémben éltem 1964-től 1980-ig. Szerencsém volt, mert a város ellátott megrendelésekkel. Műteremlakást is kaptam. Budapesten sajnos erre nem volt esélyem. Ezt konkrétan meg is mondták nekem a Művelődésügyi Minisztériumban. Ezután a Budai Várban jelentkeztünk egy ún. társasházi építkezésbe, de akkor a főiskola egykori pártitkára felesége azt közölte: egy piszkos ellenforradalmárral nem hajlandó egy házban lakni. Így lementünk Veszprémbe, ahol sikerült egy-két év alatt a megye képzőművészeti központjává szervezni a várost. Veszprém városa lakást biztosított több művésznek, akik a megye területéről be is költözhettek.

 –Képeit külföldre is vitték kiállításokra?  

–Hogyne: Koppenhágába, Krakkóban és kétszer Németországban is. Ezek egyéni kiállítások voltak. Viszont csoportos külföldi kiállításokra is vitték ki képeimet még az USA-ba is. Bevallom: nem lelkesedtem ezekért, mert féltettem a képek kereteit, melyek többször tönkrementek. A másik: olyan sok bürokratikus, kellemetlen állomásokat kellett végigjárni egy ilyen nyugati egyéni kiállítás során, hogy ez minden lelkesedésünket elfojtotta.

 –Már beszéltünk arról, hogy miért választotta egyik témájául a forradalmat. Ezeken a képeken megjelenik az ún. Pieta-ábrázolás is. Ennek mi az oka?  

–Amikor egy könyvem megírásához utána kellett néznem a főiskolán kivégzett fiatalok dokumentumainak, megdöbbentő volt, hogy többüknek az édesanyja néhány hónapon belül szintén meghalt. Ekkor kezdtem el foglalkozni az anya és a halott gyermek, Krisztus és Mária, vagyis a Pieta- ábrázolásával. Nem tudtam szabadulni a sebtől és a vértől, s ahhoz, hogy a legjobban ki tudjam fejezni '56 fájdalmát és keserűségét, vissza kellett mennem egészen a krisztusi stációkhoz. Így született meg a Kőkrisztus, a Magyar Madonna, a Népek Krisztusa Magyarország két alkotása, a Mansfeld Péter emlékét, valamint a Bauer Sándor tűzhalálát megörökítő alkotás. Mansfeld -festménynél is a Pietát ábrázoltam. Sajnos Mansfeld Péternek a Budapesten felállított emlékműve minden, csak nem drámai.

 –Még mindig aktív festő?

 –Igen, még él bennem a belső vivőerő. Csopaki műtermemben három 1956-os tematikájú festmény készült az utóbbi két-három évben. Az egyik azt ábrázolja, hogy a forradalom áldozataiból feltámad egy fegyveres harcos. A címe: Feltámadunk! Ezt a képet a forradalom 50. évfordulóján lezajlott véres események, a rendőrterror ihlették. Ezen az évfordulón kilőtték az emberek szemét, megtiporták a magyar zászlót, megverték az embereket a Rádiónál és az utcán. A képre odafestettem a Corvin-köz hőseit is. Mivel az 50. évfordulót meggyalázták, ezért többedmagammal elhatároztuk, hogy jövőre, az 55. évforduló alkalmából egy kiállítást rendezünk. Erre most minden esélyünk megvan. Nagyon örülök annak, hogy 1956 óta most jött el az a pillanat, amikor a nemzet újra egységesen lépett fel az idegen elnyomók és helytartóik ellen. Tehát valóban forradalom zajlott a szavazófülkékben.

Medveczky Attila