vissza a főoldalra

 2010.10.01. 

Csurka István: Miért penészedik mangalicaszalonnám?

Figyelmeztetést kaptam édes páromtól, hogy lent, a tárolóhelyen penészedik két oldal füstölt mangalicaszalonnám. Lehatolva a helyszínre megállapítottam, hogy a hír igaz. Egyben az okát is felfedeztem. A két szép oldalszalonna között, teljesen érthetetlenül és indokolatlanul, egy 2001-ben kiadott bordó, papírkötésű könyv feküdt. Angol címe: „Anti-semitic discourse in Hungary in 2001” , ami magyarul „Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2001-ben”. Nyilvánvaló, hogy ettől penészedik a szalonnám. A penészt szakszerűen eltávolítottam – szalonnát nehezen dob ki az ember –, a penészedés okozóját pedig magamhoz vettem.

 Annak idején, még mint a MIÉP országgyűlési frakciójának vezetője, olvastam én a benne foglalt dolgozatokat, de azóta kimászott a fejemből ez a szerves életben lám penészkeltő al-közbeszéd. Pedig a múlt héten, amikor a Joav Blum-Sukoró ügyet tárgyaltam, eszembe juthatott volna. Erőt vettem magamon és újra elolvastam a rólam szóló részt. (Az egész könyvet át kellett futnom, magam és munkatársaim, Győri, Szőcs mindegyik cikkben előfordulunk – anti-semitic közbeszélőként). Most pedig kivonatosan azért adom közre, több más, a könyvben foglalt dokumentummal együtt a telek-plaza-ingatlanfejlesztés tárgykörében akkor tett megállapításaimat és a könyv szerzőinek vádjait, mert a Sukoró-ügy fényében, meg a Fradi mai botrányában is igazolódik kilenc évvel ezelőtti állításom és az akkori MIÉP minden megszólalása.

A könyv módszere az idézéssel történő megvádolás. A könyv szerzői (a Szövetség Fiai) azt hiszik, sőt azt állítják, hogy a mi szövegeink önmagukért beszélnek, ezért elég idézni őket, hogy a feljelentést a világ „haladó” közvéleményéhez és a magyar vádhatóságokhoz addig is, amíg azok magyarként működnek, és nem veszi át őket egy felsőbb izraeli fok, meg lehessen tenni. Minden szöveget, amelyben előfordul a „zsidó” szó, vagy egy mondatrészben olyan megfogalmazást gyanítanak a szerzők, amelyben „kódolt antiszemitizmus”-t lehet tetten érni, a „B’nai B’rith Első Budapesti Közösség” hatágú elfogultságával a nyugati világ közvéleménye elé tárnak, hogy az ítéletet az hozza meg. S ez az ítélet nem lehet más, mint ami a római arénában földön fekvő gladiátornak jutott: „recipe ferrum.”

Először a Fradi-ügyet veszem elő. 2001-ben a Fotex egyik főrészvényese, Békesi László üzlettársa, Várszegi Gábor bejelentette, hogy a Fotex megvásárolja a Ferencváros labdarúgó-szakosztályát. Az ügyet a volt pénzügyminiszter is pártolta. Az egyensúly mögé bújtatott népnyúzó megszorítások apostola, a Fotex elnöke, a milliárdos Várszegi Gáborral együtt akkor már az MTK-nak tulajdonosa volt. Az ügyletet éppen ez tette bizarrá. Egy kézben a két ősi rivális, társadalmi értelemben ellenség. Várszegi, aki korábban a „San Franciscó-i magyar maffia” bizonyos ügyletei miatt a tengeren túl a hatóságokkal is összeütközésbe került, senkit nem töltött el bizakodással a Fradi jövőjét illetően, de a tisztelt úr származása révén az erős sajtóvédelmet élvező személyek körébe tartozott. Ezért az ügy társadalmi, po-litikai, nemzetpolitikai hátterét tilos volt vizsgálni. Így tehát nem Békesi-Várszegi és a Fotex, nem is az MTK kapott védelmet, hanem a háttér, egy, a magyar társadalom életébe történő erőszakos beavatkozás. Puszta üzletként kellett kezelni, s aki nem így tett, antiszemita lett.

 A MIÉP közleménye

Fradi-Fotex – nemzetellenes tranzakció

 A Fradi megvásárlása a Fotex által csak mellékesen sportügy. Sokkal inkább beleturkálás egy, az egész huszadik századon áthúzódó társadalomszerkezeti jelenségbe, ami a Fradi mögött örökké, minden csapás, kifosztás, félreállítás után is újratermelődött. A Fradi, különösen a futballcsapat, nemzeti jelkép volt. A Fradi nemcsak a főváros egyik kerületének csapata volt, lett az idők során, hanem a kisemberek a hazafiúi érzéseiket, szociális nyomorúságaikat egy nemzeti csakazértisben, a csapat mögött felsorakozva élték meg. Azzal, hogy a sportbelileg ezzel egyenértékű, sőt sokszor ezt megelőző, de mindenkor a tehetős pesti zsidó polgársághoz kapcsolt MTK-t most ugyanez a cég, a Békesi László által, tehát az úgynevezett reformkommunizmus és SZDSZ-liberalizmus által létrehozott és több szálon tulajdonolt Fotex Rt. birtokolja, a Fradi népe be van csapva. Meg van semmisítve az a nemzeti érzület, az a kisemberi vonzódás, ami a Fradit övezte országszerte. Az MTK privatizálta a Fradit.

A viharfelhők már a Torgyán-Szabadi-kettős odaengedése idején elkezdtek gyülekezni a nagy múltú egyesület feje fölött, de az volt remélhető, hogy lebukásuk után kitisztul az ég. Éppen az ellenkezője következett be. Az FTC-t megszerezte az a mohó, gátlástalan üzletcsoport, amelynek semmi köze sincs a Ferencvároshoz és a magyarsághoz. Az üzleti szempontokon túlmenően a magyar társadalom érdekellentéteinek, szegény-gazdag, nagytőkés-kisember ellentételeinek az összemosódása a cél: társadalomátalakítás.

Ne tudja a kisember a sokszor kétségtelenül durva és elítélhető formákban kifejezésre juttatni az ellenszenvét, elégedetlenségét, ne legyen képes drukkolásban kifejezni a hovatartozását, ne tudja ennek-annak csúfolni a másik tábort. Így aztán érdektelenné válván a dolog, meg fognak szűnni egyes valóban ízléstelen bekiabálások, csúfolódások, de a magyar társadalom szegényebb lesz nemzeti szempontból fontos érzülettel. A lelátó pedig üres lesz, a „B” közép feloszlik.

A Fradi beolvad az MTK-ba. Beolvad egy üzleti gátlástalanságba, amely üzletnek mindenre van pénze, csak senki nem tudja, honnan. Ámbátor ez sem biztos. A nyilvánosságra került szerződés szerint augusztus 1-jéig a vevő, a Fotex minden további nélkül elállhat a szerződéstől, az FTC viszont nem. Ez azt engedi feltételezni, hogy Várszegi úr bizonyos állami pénzek megérkezésére vár, mert abból kíván fizetni, vagy azt várja, hogy a Fradi-pálya körüli értékes telkeket megkapja-e. Ügyes!

A kormány, a sportvezetés felelőssége súlyos. Egy magát nemzetinek mondó kormány nem engedhette volna meg a Ferencváros megsemmisítését. Torgyán-Szabadi volt az első műhiba, most Várszegi a végzetes.

A MIÉP elítéli ezt a sötét, nemzetellenes tranzakciót, és felhívja híveit, hogy egy zöld-fehér szalag fekete átkötésével fejezze ki gyászát a magyar Fradi tönkretétele miatt és tiltakozzon.

2001. július 25.

MIÉP-elnökség

 Most már okosabbak vagyunk az utcai, úgynevezett szélsőséges erőszak kérdései tekintetében is. Kiderült, hogy a 2006. október 23-i zavargások rendőri egységeibe magyar egyenruhába bujtatott külföldi – Fotex – karhatalom vegyült, (kódolás tőlem: Cs. I.) azonosító szám nélkül. Kiderült to-vábbá, hogy a 2006-os, az őszödi beszédet követő tévéostromot többek közt a focihuligánoknak nevezett erők hajtották végre, továbbá kiderült, hogy a faluszéli cigányöléseknek titkosszolgálati összekötöttsége is fennáll. Ehhez képest sűrű hallgatás övezi, hogy az egyik gyanúsított másfél éves izraeli kiképzést kapott. Állítólag egy kibucban dolgozgatott. Aztán hazaért és indíttatva érezte magát sorozatban cigányokat öldösni faluszéleken. Eme történések ak-ciósugarának a körébe foghatjuk még a Jobbikot és a megszüntetett, de meg nem szűnt Magyar Gárdát, amelybe becsületes, jó szándékú emberek mellett kétes elemek, titkosszolgák is bizonyítottan tar-toznak. S most ezek is ott ülnek a különböző vizsgálati bizottságokban és kérdeznek. (Kedves William Shakespeare, ne haragudj meg, ha azt mondom, Te, aki megalkottad a III. Richardot, valamint Jágót és más gonoszokat, gyenge kezdő vagy a képzelőtehetségeddel és reneszánsz tapasztalataiddal a huszonegyedik század magyarországi gúzsbakötőihez képest). Ma már okkal feltételezhető, hogy a Fradi-rombolások, sőt esetleg az Újpestieké is hasonlóképpen titkosszolgálati odaküldöttek felbujtása és irányítása alatt áll. Tehát az a botrány, amely két hete Újpesten történt, végeredményben nem más, mint egy utó Várszegi-akció, mint egy Fotex-ostorcsapás, (kódolás!), amely a Fradin verve el a port a Nemzeti Együttműködésre akar sújtani. (Nem kódolás!) Mert a liberál-bolsevizmusnak elemi érdeke, hogy ne legyen egy csapat, amelyet a nemzeti érzés, a kisemberek nemzeti öntudata, lelkesedése hajt, hanem éppenséggel ez legyen megalázva. A nemzeti érzelmű értelmiség úgyis megalázódik az ügyről való hallgatásban.

Itt fekszik hát előttünk, „kiterítve, mereven” a magyarság egy hoszszú ideje tartó, valóban kódolt Fotex-ármány áldozataként, támadva az IMF, a Standard and Poors, Bankszövetség és szervezett focihuligánok által. Az indulatos, öklükben bízó, de végzetesen félrevezetett szerencsétlen emberek valójában eszközemberek, akiket végső soron, legfelülről a vesztésre álló, de vereségébe belenyugodni képtelen pénzhatalom irányít. A nagypénzű személytelenség, az elegáns szállodákban össze-összegyűlő Trilaterálisok. Mosolygó gazemberek, offshorosok, milliárdosok, nem kötélen, hanem idegpályáinkon egyensúlyozók.

A Fradi most rossz bőrben van, és visszatetsző közönsége elpártolt, mert belefáradt. A romlása, azt hiszem, Várszegi úr ajánlatával kezdődött el. Némi Torgyán besegítéssel. (Kiemelés tőle). A Fotex most azt akarja, ne legyen még ennyi Fradi se. A magyarság pedig merjen kicsi lenni. Ne is kicsi: semmi.

A másik, s talán fontosabb a szalonnapenészedést okozó barnás könyvben, az ingatlanfejlesztésekről szóló fejtegetéseim anti-semitic elemzése, amely azonban a Szövetség fiai szerencsétlenségére csillagászati pontossággal vezet el a Joav Blum-Lauder-Sukoró-Gyurcsány-Bajnai-ügyhöz. Ebben az ügyben ma már két előzetes letartóztatást is foganatosítottak és felvetették Gyurcsány büntetőjogi felelősségre vonásának lehetőségét is. Az elsősorban rólam szóló vád-vázlatot Szilágyi-Gál Mihály jegyzi. Ettől kicsit zavarba jövök: valóban egy pacákról van szó? Soha sehol ezt a nevet nem láttam. És milyen alapnévről lehet Szilágyi-Gálra magyarosítani? Csak azért, hogy a rólam szóló cikket goj írja? Szilágyi-Gált ezért két figurának veszem, annál is inkább, mert két oldalszalonnámat penészesítették meg. Hogy a munkamegosztás mi volt köztük, melyikük volt az éceszgéber, és melyik a megfogalmazó, nem tudom. Valószínűleg tévedtek azonban és a másikuknak kellett volna fogalmaznia. Viszont az ötlet jó, mint minden, ami az utcán hever. A plazák, amelyekről írok is, ilyenfélék, ha éppen nem is hevernek, hanem terjeszkednek az utcáinkon és a tereinken. Hivalkodóak, idegenszerűek, némelyik egyenesen ronda és a bennük mozgó tömegember inkább ődöng bennük, mintsem hever. Szellemileg azonban hever. És ez a cél.

A szerzőpáros azzal vádol, hogy kódoltan és néha nyíltan, célzásokkal és sejtetésekkel azt állítom, hogy a plazákat zsidók építik nekünk, míg a lakóparkokat maguknak. A jövőben beköltözőknek. Akik szintén… De beszéljen a szöveg:

 Szilágyi-Gál Mihály

Csurka-szemmel

 Az alábbi rövid tanulmányban Csurka István „Magyar szemmel” című cikksorozatára (Magyar Fórum: 2001. június 28.-2001. szeptember 19.) próbálok meg olvasóként reflektálni. Csupán arra törekszem, hogy a szöveget magával a szöveggel szembesítsem. Két okból. Egyrészt azért, mert szeretném megérteni, hogy valójában mit állít. Márpedig ehhez egy szöveghű olvasat alkalmasabb, mint valamilyen kül-ső szempont alapján végzett értelmezés. Másrészt a tények ellenőrzése azért sem feladatom, mert Csurka szövegének ezt a rétegét kevésbé tartom fontosnak, mint azt a módot, ahogyan a szerző az általa tényeknek nevezett adatokat használja. Ezért összpontosítok elsősorban az érvelés felépítésére.

A sorozat első cikkében Csurka a következőképpen jelöli meg témáját: „Az Izraelből Magyarországra irányuló tőkebefektetés útját, módját, célját kívánom végigkísérni, különös tekintettel az »ingatlanfejleszésekre«. A mondatból világosan kiderül, hogy a szerző szerint ezek nem csupán befektetések, hanem céljuk is van. Csurka meghatározza saját céljait is, amelyek elemzésének megírását vezérelték. „Célom ezzel a tanulmánnyal és ennek a közreadásával elsősorban az, hogy tudomására hozzam a társadalomnak: szerintem mi történik vele. Vegye tudomásul. Mert addig, amíg nem ért el az agyáig és a lelke legmélyéig, addig nem tud dönteni. Dönteni az ellenállásról vagy a további önfeladásról. Nem állíthatom ugyanakkor, hogy a döntés teljes mértékben a magyarság kezében van még. A folyamat már a XIX. század végén elkezdődött a galíciai beözönléssel.”

Az állítás, miszerint a szóban forgó befektetések nem csak befektetések, hanem egyben mögöttes célok megjelenítői is, a következő idézetek lennének hivatottak tisztázni: „A bevásárlóközpont- és plazakultúra nemzetidegen, de nem gondolja senki, hogy csak üzleti célokat szolgál.” „Mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy ilyen vizsgálódásokat, amelyek a rendszerváltozás esetleges hátsó céljainak vizsgálatára irányulnak, még senki nem kezdeményezett.”

 A koma ügyesen csúsztat: folyamatosan idéz, mintha egy cikkből idézne. Igaz, a lap alján megjegyzi, hogy az első mondat a későbbi, az utóbbi pedig a korábbi írásomból való, de akkorra már az olvasó megkapta a maga megzavarását, amelyből én logika híján valóként, a magyar ügy pedig vesztesként került ki.

 „A plazaépítések, bevásárlóközpont-telepítések és a lakóparképítés, a banküvegpaloták köré új városközpontok szervezése és a lakásvásárlások új városszerkezet, tehát új, más kultúra megteremtését célozzák.” „A bevásárlóközpont- és plazaépítés mint korábban azt már írtam, egy új kultúra elterjesztését szolgálja. Erre nézve a legárulkodóbb az, amit a kijevi – igen, a kijevi! – plazaépítés céljáról és jellegéről az egyik építő, Székely Péter, a Transelektro Rt. elnök vezérigazgatója közölt a kijevi magyar nagykövetségen, a Libigy Plaza alapkőletételekor. »A bevásárló- és szórakoztatóközpontnak mint kereskedővárosnak a lakói bérlők, a mall sétányai mentén sorakoznak az üzleteik, amelyeket sem ajtó, sem ablak nem köt össze a külvilággal. Kereskedelmi és üzletpolitikai megfontolásokból az épület kifelé vak kell hogy legyen, tekintettel arra, hogy üzletei a mall belső sétányaira szervezettek.« Néhány sorral lejjebb az idézet így folytatódik: „A mall célja a kereskedelmi funkciókon túl a szórakoztatás, és adott esetben egy család valamennyi tagjának egész napon át történő »fogva tartása«. Ez Csurka szerint „már világos beszéd”. Ugyanis – folytatja: „fogva tartás természetesen nem csak a kijevi ember számára van elképzelve, hanem a magyar számára is. Ez stratégiai cél.”

 Ez nem igaz. Maga Székely Péter mondta, hogy a „Libigy Plaza” el van falazva a város, Kijev felé, hogy a vendéget fogva lehessen tartani. Na már most, miért volna más célja a magyarországi plazaépítésnek, és ugyan mit változtat a lényegen, ha csak az ukrán emberre vonatkozik? Az ukránt szabad elfalazni? A magyarországi plazák ronda, zavaros épületekből állnak. Monstrumok a városban. Emésztőszervek. Az „Aréna Plaza” a Kerepesi úton, az Ügetőpálya helyén olyan, mint egy elnyújtott krematórium a Kerepesi Temető mellett. Ugyan minek épültek, ha nem egy történelmi életforma erőszakos megváltoztatása céljából?

 „Kik ezek? Az egyik Bokros Lajos, aki »Ricardo« álnéven írt a Beszélőbe gazdasági értekezéseket a rendszerváltás előtt, de ezt soha nem rótták fel neki szocialista elvtársai, sem előtte, sem utána, és akik magát a Beszélőt állítólag üldözték, a másik pedig Suchman Tamás, a marcali zsidó hitközség tisztségviselője, egy marcali zsidó fuvaroscsalád sarja … a Nemzeti Bank éléről eltávolítják a református magyar család történelmi nevű Bod Péter Ákosát, és helyére visszateszik a zsidó származású kedvencet, Surányi Györgyöt.” Majd a következő sorokból megtudjuk, hogy egyesek nem csak egyszerűen rosszul járnak, hanem csupán azért járnak rosszul, mert magyarok: „A kiszorítottak, megalázottak, a semmihez hozzá nem jutók körében ezért most már fel-felemlítik ezt a különös nyomulást, amit nem lehet nem észrevenni, különösen annak, aki azért marad le valamiről, mert csak magyar.”

Az olvasó egy időn túl hozzászokik, hogy a két információ, vagyis maga a történet és a résztvevő személyek identitása (származása) a Csurka által leírt történetekben folyamatosan együtt jár.

 Zavaros stílus, zavaros gondolkodás. A mondat értelmetlen. „Maga a történet” – kotyogja a szerzőcske és „a Csurka által leírt történetben” a részvevők származása együtt jár. Hát hogyan és hol járhatna még? Itt természetesen freudi elszólásról van szó. Vitatónk és feljelentőnk abba zavarodik bele, hogy ezekben a kilenc évvel ez-

előtti írásaimban azt állítottam, hogy a plazák építtetői, esetleg kivitelezői zsidók és zsidó célok érdekében építenek. Ezt azonban nem meri leírni, mert nem tudja megcáfolni. Attól fél, ha megismétli a gondolatmenetemet érthetően, hiába teszi hozzá, hogy piszkos gazember vagyok, és fogadjam be szívembe a vasat – „recipe ferrum! – a kimondott szó megköt az agyakban.

Mielőtt végső, négy ász-érveimet kiteríteném, azaz a Lauder–Joav Blum–Gyurcsány–Bajnai pikk-kőr-káró-treff-ászokkal beseperném az antiszemita közbeszéd tétjeit, még idézek:

 „Ezek után már nem annyira feltűnő a szöveg következő szintje, ahol már elkezdődik a zsidó érdekeltségű befektetések magyarságra káros társadalmi hatásának taglalása. Ha a szövegnek ezt a két szintjét az olvasó tudatosítja magában, akkor kiderül, hogy az információ nem az, hogy bizonyos gazdasági vállalkozások és egyéb tevékenységek kulturális és egyéb értelemben károsak a nemzetre nézve, hanem az információ nem több, mint a befektetők származása.

Kiderül, hogy valójában mit tart a szerző károsnak. A két kompetens egyszerre: a tevékenység hatása és azoknak a származása, akik tevékenykednek. Eszerint a plazákkal nem csupán az a baj, hogy megváltoztatják a magyar városképet, és valamilyen értelemben új kultúrát teremtenek, ami a nemzeti kulturális közegtől idegen, tárgyi világát tekintve anorganikus. Hanem az a baj, hogy ezek a plazák bizonyos származású és állampolgárságú befektetők üzleti kezdeményezései. Feltehető a kérdés: valójában mi az, ami a plazában kultúraromboló: a plaza vagy építőjének nemzetisége? Ha a plazák terjedésének puszta ténye az, ami kulturális szempontból idegen, nem esztétikus és gazdaságilag monopolisztikus környezetet hoz létre, akkor miért kell az egész eszmefuttatásnak a befektetők vélhető vagy tényleges származására való folyamatos emlékeztetéssel kezdődnie?”

 Hát, igen! Miért is nem fogadtam el már 2001-ben, hogy a plazák csak úgy maguktól felbuggyannak a talajból, mint valami láva. Miért törődtem azzal a teljesen elfogadhatatlan szemponttal, hogy a plazákat valakik építik és építtetik, s van valami céljuk velük. Hogyan mertem egyáltalán szóba hozni a célt, a nemzeti öntudat lerombolását és a befalazott csarnokokban az ődöngéssel megvalósított népbutítást, a nagyüzemi tömegember- termelést, amikor láttam az építtetők származását. A származásból fakadó célt, amely cél Magyarországon Károlyi–Kun Béla- Rákosi– Kádár–Aczél-sorban valósult meg, s az úgynevezett rendszerváltás után sem szűnt meg, hanem felerősödött. Micsoda gazemberség ez? Tettem volna úgy, mint sokan, akik látták ezt és hallgattam volna?

Hitettem volna el magammal, hogy ez csak üzlet és csak globalizmus? Most pedig én kérjek bocsánatot azért, mert minden kilenc évvel ezelőtt felállított tételem, minden meglátásom igazolódott? Annak a beruházásnak a kezdeményezője, tőkése, amely minden plazaépítésre, minden elnemzetietlenítő akcióra fel kívánta tenni a koronát, a sukorói kaszinóépítés fővállalkozója nem más, mint Lauder úr, a Zsidó Világszövetség elnöke és kijárója, az alkalmazottja pedig Joav Blum kettős állampolgár. Amit tehát az „Antiszemita közbeszéd” szerzői és kiadói akkor vitatni próbáltak, beigazolódott: a magyarsággal a zsidóság egy jelentős, nagyon gazdag nem-zetközi csoportjának és belső szövetségeseiknek célja van. A kiadvánnyal azokat akarták a céljuk megvalósításának útjából elsöpörni, akik ellenálltak, akik felhívták erre a titkolt célra, a magyar élettér megszállásának szándékára a figyelmet. Ha nem ennyire mohók és nem sietnek, s ha részben a mi felvilágosításaink hatására nem alakul ki az elsöprő kétharmados nemzeti többség, a lassan ébredő magyarok többsége, némi megjátszott késedelemmel már alapozzák a kaszinóvárost. Az új vízparti zsidó erődöt.

A sukorói lelepleződéssel agyagba döngölte magát az antiszemita közbeszéd egykor nagy találmánynak látszó vádja. Már csak a szalonna megpenészítésére alkalmas. Mivel csak a bőrt tudja penészessé tenni, azt le kell vágni róla. Képünk ezt a pillanatot ábrázolja. A bőrt ezennel visszavetem nekik.

A kötet szerkesztői: Gerő András, Varga László, Vince Mátyás. A könyv megjelenését a Soros Alapítvány támogatta.