vissza a főoldalra

 2010.10.01. 

A művészek biztonsága a legfontosabb

Dr. Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter 2010. szeptember 1-jétől hat hónap időtartamra Horváth Ádámot miniszteri biztossá nevezte ki. Feladata a Magyar Állami Operaház teljes körű pénzügyi, gazdasági átvilágítása. A terveiről, a munkamódszerről Horváth Ádám miniszteri biztos urat kérdeztem.

 – Ön operaénekes és egy rövid ideig, 2006-ban művészeti vezetője is volt az Operaháznak, így nem ismeretlen ön előtt ez az intézmény. Bizonyára nem én vagyok az első, aki önnek szegezi a kérdést: menynyire ért egy operaénekes a gazdasági ügyekhez? Arról hallottam, hogy ön produceri munkával is foglalkozott.

 – A pontosság kedvéért: valóban szeptember 1-jétől nevezett ki a miniszter úr a dokumentum szerint, de a megbízatásom a Magyar Közlönyben való megjelenéstől van érvényben. Ez csupán néhány napos eltérést jelent. Az Operaházban pedig állandó vendégművészként négy évig énekeltem. 1998-ban jöttem haza az USA-ból, s akkor arra gondoltam, hogy a kultúra területén kezdek el, nem csak mint énekes, hanem mint producer is dolgozni. 2000-ben Miskolcon, a Diósgyőri Várban kezdtem el operaelőadásokat szervezni, összhangban a város és a megye vezetésével. Az első produkció Mozart Don Giovannija volt, amit Kovalik Balázs rendezett és Kesselyák Gergely vezényelt. Ebben az előadásban Leporellót énekeltem. A diósgyőri produkciónak magyar és külföldi énekesei is voltak. Ezt az előadás a 2000-ben az „Év nyári produkciója”-ként aposztrofálta a hazai szaksajtó. A második előadás a La Mancha lovagja volt, de dzsessz-estet és régizenei koncertet is rendeztünk a Millenniumi Fesztivál keretében. 2002-ben Verdi Trubadúrját adtuk elő. A választások után viszont el kellett hagynom a várost, mert az új vezetés nem akarta, hogy Miskolcon maradjak. Igaz, miskolci születésű vagyok, de nyolc éve, mint énekes gyakorlatilag nem voltam a borsodi megyeszékhelyen. (Ebben az évben a Bartók+ Nemzetközi Operafesztiválon lépett föl R. Strauss: Daphné című operájában Kocsis Zoltán vezényletével.) Ezen kívül lemezkiadóként is tevékenykedem. 2000-ben külföldről, az USA-ból hoztam támogatást a Kékszakállú herceg vára felvételéhez, amelynek különlegessége, hogy Sinkovits Imre volt a Regös. A karmester Kovács János volt, és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara játszott. A régizenei együtteseket is támogattam, így a Musica Historica-nak is készítettem egy lemezt. Miután Miskolcról távoznom kellett, kimentem Németországba. Mint említettem: 1995 és 1998 között az USA-ban, New Yorkban éltem, ahol magánúton Jerome Hinesnál, valamint a Juilliard School professzoránál, Marshall Williamsonnál folytattam tanulmányokat. 1997-ben leszerződtem a San José-i Operához, Kaliforniában.

 – Miért hagyta ott Kaliforniát?

 – Egyszerű a válasz: az én hazám Magyarország, s vallom, oda születünk, ahol tennünk, dolgoznunk kell. De azt is vallom: ha lehetőségünk adódik rá, akkor el kell mennünk Nyugatra és akár keletre, hogy minél tágabb legyen a látókörünk. Azt szeretném, hogy a magyar jelző egy kiváló minőséget jelentsen. Ahhoz, hogy ezt elérjük, el kell utaznunk külföldre, lássuk: mennyire ment el esetleg előttünk a világ. Utána haza kell jönni, hogy ne csak behozzuk a lemaradásunkat, hanem le is előzzük a Nyugatot.

 – Ez nem jelent utánzást?

 – Nem kell epigonokként élnünk, hiszen akkor nemzeti voltunk teljesen elhalványul.

 – A 2000-es évek közepén újra itthon dolgozott.

 – 2005-ben Mádl Ferenc államelnök úr tiszteletére egy díszelőadást, Mozart Varázsfuvoláját szerveztem meg. Ezen az előadáson ott volt mindkét köztársasági elnök úr: Mádl Ferenc és Sólyom László. 2006-ban Solti György emlékére a Don Giovannit mutattunk be neves magyar és külföldi énekesekkel. Ez 40 milliós projekt volt. Elő kellett teremteni ezt az összeget ahhoz, hogy belőle gazdálkodjak. Ezt nem lehetett túllépni, mert akkor azt a producer „zsebe bánja”. Mindig úgy gazdálkodtam, hogy a hitelességem és a becsületem megmaradjon. Két magiszteri oklevelem van, és most végzem a doktorátust, ezek mind művészeti diplomák, tehát valóban nincs gazdasági végzettségem, de rövidesen megalakul egy bizottság, amely segíti munkámat. A bizottság tagjai között lesz pl. minisztériumi közgazdász, minisztériumi jogász, színházi szakember – ők fogják az Operaházat átvizsgálni és ezt én mint miniszteri biztos felügyelem. A bizottság erre a feladatra alkalmas lesz. Nekem az a dolgom, hogy az átvilágítás mellett békét hozzak az Operaházba, s hogy a művészek ne a mindennapoktól tartsanak, hanem „csupán” a művészettel foglalkozzanak.

 – Ön békéről beszél, bár a sajtó egy része szerint a félelem az úr ebben a színházban. Mintha a Don Carlos főinkvizítora, vagy Gogol Revizora érkezett volna meg.

 – A revizor megérkezett és hamarosan egy testület is segíti munkáját. Ebben az intézményben rendnek kell lenni. Több interjúban megkérdezték tőlem: „vannak-e itt csontvázak”? Azt feleltem: „nem tudom, de ha vannak, megtaláljuk őket.” Senkit sem keverek gyanúba, nem prejudikálok, de mindent kivizsgálunk. Arra viszont egyetlenegy művésznek nincs oka, hogy féljen ettől a vizsgálattól és attól sem, hogy esetleg fölösleges és nem megalapozott átalakítás lesz a színházban.

 – Tehát egy művészt sem fognak az átalakítás miatt az utcára tenni?

 – Azért biztosan nem.

 – Azt olvastam, hogy ön részt vesz a feladatkörével összefüggő jogszabályok előkészítésében. Mit is értsünk ezalatt?

 – Az Operaháznak létezik egy szervezeti és működési szabályzata, ami még érvényben van. Az alapító okiratot is meg kell vizsgálni. Ennek és az szmsz-nek az esetleges megváltoztatását nem én, hanem a jogászok fogják elvégezni. Az én feladatom az, hogy szakmai úton ezekben a kérdésekben javaslatokat tegyek.

 – A már említett bizottságba név szerint kik fognak bekerülni?  Az egyik napilap azt írta, hogy visszatér Győriványi az Operaházba, és ő is tagja lesz ennek a bizottságnak ifj. Harangozó Gyulával együtt.

 – Neveket még nem szeretnék mondani, így erre a sajtóinformációra sem reagálok.

 – Ha már szóba került Harangozó úr neve: ő azt nyilatkozta, hogy még augusztusban tízmillió forintos visszaélésre bukkant. Megosztotta önnel ezt az információt?

 – Tudok erről a dologról és ezt ki is fogjuk vizsgálni. Elégedjen meg még most ennyivel: itt a házban érdekes dolgok zajlanak, de időre van szükségünk azok pontos kivizsgálásához.

 – Tehát több szerződés van a kezében, de van, akinek egy sincs, és úgy megy el próbálni.

 – Ennek az az oka, hogy a fenntartó minisztérium visszatartotta egyrészt a főigazgató aláírási jogát – az utóbbi feloldását már kérvényeztük –, másrészt a kifizetéseket is zárolták. A szerződések már elő vannak készítve.

 – Arról is hallottam, hogy több művésznek nem fizették ki a múlt évadban lezajlott fellépését.

 – Ez így van, én sem kaptam meg a május-júniusi fellépéseimért járó fizetést.

 – Önnek az átvilágítás után javaslatot kell tennie arra a közjogi szervezeti formára, amely biztosítja az intézmény leghatékonyabb működését. Milyen szervezeti formák jöhetnek szóba?

 – Fennmaradhat a jelenlegi költségvetési, de szóba jöhet egy gazdasági társasági forma is. Mindez attól függ, hogy melyik az, amely a leggazdaságosabb, és egyben legmegfelelőbb a színháznak. Ezen kívül el kell dönteni: az Erkel Színház az Operaházhoz tartozzon-e? A legfontosabb, hogy az intézményt kiszolgáló művészek kellő biztonságban végezhessék a munkájukat.

 – Tehát, hogy szükség van-e az Erkel Színházra?

 – Ez nem is lehet kérdés: művészként és magánemberként azt mondom, hogy erre a színházra szükség van. Arra kell választ találni, hogy az Erkel az Opera része legyen, vagy különálló intézmény. Az Erkel Színházra szükség van, mert nagyon kevés honfitársunk engedheti meg magának, hogy 10-16 ezer forintért jegyet vegyen az Operaházba. Ahhoz, hogy tartsuk a nemzetközi irányt, ezek a jegyárak szükségesek. Éppen ezért létkérdés az Erkel Színház működése, ahol jó minőségben operát és operettet játszanának főleg a fiatalok és a magyar közönség részére.  

– Vizsgálat után javaslatot tesz arra, hogy mekkora támogatást kapjon az Operaház? Az évadnyitó ülésen főigazgató úr arról panaszkodott, hogy az eredeti terv szerint 2008-tól 3 évre befagyasztották 5,3 milliárdos szinten a dalszínház támogatását. Viszont idén csak 4,7 milliárd lett az Operaház költségvetése.

 – Aki tudja, hogy milyen gazdasági helyzetben van az ország a nyolcévnyi szocialista kormányzás után, nem követelhet sem a kulturális vezetéstől, sem a miniszterelnök úrtól extratámogatást, de kérni szabad, és a reményt természetesen nem adjuk föl. Amikor a társulati ülésen a főigazgató úr finoman megtámadta a kulturális vezetést azzal, hogy adjanak az Operaháznak több pénzt, a saját státuszából kiindulva nem tartom problémásnak, csak az a kérdés, hogy az elmúlt három évben miért nem harcolt ezért a támogatásért ilyen hevesen.

 – Azt nyilatkozta: ugyanezzel az állománnyal 50 százalékos minőség javulást lehetne elérni. Hogyan és a minőségi javulást mely téren érti?

 – Ha a káoszt felváltaná a rend; ha pl. ugyanazok játszanának a próbákon, mint az előadásokon, ha a művészek nem attól rettegnének, hogy jövőre lesz-e állásuk, hanem boldogan, kiegyensúlyozott lelkiállapotban dolgoznának, már az is előrelépés. Sajnos, mi magyarok – itt az Operaházban is – sokszor pesszimisták vagyunk, pedig csak maximummal lehetünk elégedettek. Nemrég találkoztam a zenekar tagjaival, s örülök annak, hogy ezután talán megnyugodtak, jobb kedvűek, s ha ez az optimizmus uralkodik az előadások alatt is, akkor 50%-kal jobb produkciót tudnak végrehajtani.

 – Amikor önt kinevezték, olvashattunk arról, hogy Kovalik Balázs, rendező egy német napilapnak azt nyilatkozta: „ha nem kapok több lehetőséget, akkor el kell hagynom az országot…” Mit gondol erről?

 – Furcsa ez a párhuzamba állítás, vagy összemosás, mert Kovalik Balázs ezt jóval korábban nyilatkozta, mint engem kineveztek volna. Kovalik az egyik legtehetségesebb rendező Magyarországon. Rendezései viszont megosztják a publikumot. Úgy vélem, kissé túl sok előadást fémjelez a neve az Operaházban, de ez nem az ő „hibája”. Felkérték, s ő igent mondott. Úgy vélem, hogy az elmúlt kulturális vezetésnek biztosítani kellett volna Kovalik Balázs számára egy olyan színházat, ahol azt az irányzatot, amit képvisel, s amire szükség is van, művelhesse. Egy nemzeti nagy intézményben viszont nem szerencsés egy efféle irányvonalat követni. Szükség van a modern rendezésekre is, de nem csak azokra. Azt is fel kell vetni, hogy az Operaházban olyan magasak a produkciós költségek, hogy kiváló nyugati rendezőket tudnánk meghívni a rendelkezésre álló forrásokból.

 – Ön azt mondta: „nem tisztogatni jött az Operaházba, de annak menni kell, aki hibázott.” Mikor derül ki, hogy ki hibázott?

 – A bizottság vizsgálata után. Ki kell deríteni, hogy mire és mennyit költöttek az intézményben. Azt mondtam, hogy ha mi, énekesek, nem kaptuk meg a gázsit, akkor a pénzügyi osztály miért kap? Hiszen ennek az osztálynak az a dolga, hogy az előadókat kifizesse. Ha nem teszi, akkor nem végzi a dolgát. Ha ők nem tudnak utalni pénzt, mert nincs, akkor az a kérdés merül föl, hogy a főigazgató felvegye-e a fizetését egy olyan intézményben, ahol azok, akik a fő célt szolgálják, nem kapják meg a gázsijukat. Ez a színház a zene és a balett „temploma”, éppen ezért a művészek a legfontosabbak. Az ő munkájukat a közönség minden este meghallgatja, s ítéletet mond róluk. A zenészeket, énekeseket, balettművészeket jobban meg kéne becsülni, mert ha ők nincsenek, akkor bezárhatjuk a házat. Éppen ezért még a vezetés kérdésénél is fontosabb az, hogy itt milyen színvonalú előadások születnek. Be kell indulnia végre a művészcentrikus szellemiségű munkának.

Medveczky Attila