|
 2010.10.08.
Nincs más, csak az egyenlőség (2.)
Jean Sévillia: Az értelmiség
terrorizmusa
Folytatjuk Az értelmiség
terrorizmusa című rendkívül izgalmas és értékes könyv
ismertetését. Tehát nincs más, csak az egyenlőség, mondják
Párizsban a baloldaliak. Sartre (képen) prédikált ilyesmit.
Pedig jó nagy marhaság ez a mondat. Az egyikünk 4,30 kilóval
született, én például 3,10-zel. Na most egyenlőek vagyunk,
Sartre úr, már a születésünk pillanatában is? Sántít itt
valami, billenés van a gondolkodásban, mint ahogy mondta Burai
Zsigmond a bíróság előtt, mert tévesen gyilkossággal vádolták.
Billenés bizony, mégpedig javában.
Ezek a baloldaliak
azt hirdetik a gloire-ban:
„A család
nem azért van, hogy megtanítsa az élet szabályait, hanem hogy
teljesítse a gyermek akaratát: nincs több cenzúra. Az iskolának
nem az a feladata, hogy átadja a tudást, hanem hogy biztosítsa
a tanuló kibontakozását. Nincs több magolás, kényszer. Felnőtt
vagy gyerek, tanár vagy tanuló, ezek elavult fogalmak. Nincs több
hierarchia, nincs más, csak az egyenlőség. Sartre is arról prédikál,
hogy az egyetemisták válasszák ki tanáraikat, és kapjanak
helyet a vizsgabizottságokban: „ez azt feltételezi, hogy
minden oktató elfogadja, hogy azok mondanak róla ítéletet, és
vonják őt kétségbe, akiket ő tanít.” (Nouvel Observateur,
1968. június 19.)”
De tanuljunk tovább
a párizsi baloldaliaktól.
„A szexuális
szabadság és testkultusz részét képezte a májusi tízparancsolatnak.
1968 végén a Hair társulata szerepel a Théátre Saint-Martin
színpadán: hajjal, de meztelenül. 1969-ben Franciaországot
megosztja Gabrielle Russier egy marseille-i irodalomtanárnő
sorsa, akit fiatalkorú megrontásáért ítéltek el, egyik tanítványával
folytatott viszonya miatt. A fiatal nő öngyilkosságot követett
el, ezt a drámát André Cayatte
filmesíti meg. 1970-ben a topless megjelenik Saint-Tropez
strandjain. »Sea, sex and sun« (Tenger, szex és nap) – énekli
Serge Gainsbourg. 1971-ben létrehozzák a Forradalmi Mozgalom
Homoszexuálisok Frontját: »Minket az arabok elküldtek a fenébe.
Mi büszkék vagyunk erre, és újra kezdjük.« (1971. április)
1975-ben a kiskorúak akadály nélkül hozzájutnak a fogamzásgátlóhoz,
amit ezen, túl a társadalombiztosítás fizet. 1977-ben három
»15 éves fiatalokon elkövetett szemérem elleni bűntettel« vádolt
személyt három év előzetes letartóztatásban tartanak; segítségükre
siet Jean-Louis Bory, Patrice Chéreau, Guy Hocquenghem, Bernard
Kouchner, Jack Lang, Gabriel Matzneff és Philippe Sollers: »Három
év börtön elegendő büntetés simogatásokért és csókokért.«
(le Monde, 1977. január 26.) Majd megjelenik egy kiáltvány,
amelyben követelik a kiskorúakkal folytatott szexuális viszony
büntetlenségét; Louis Althusser, Roland Barthes, Simone de
Beauvoir, Jean-Louis Bory, Patrixce Chéreau, Jacques Derrida,
Francoise Dolto, Gabriel Matzneff, Jean-Paul Sartre és Philippe
Sollers aláírásával. (le Monde, 1977. május 22-23.)”
Elegáns, gyönyörű névsor.
Kohn Bendit és
Jean-Paul Sartre meg a többiek. Ez a Kohn a nadrágja sliccén húzatja
a cipzárt a kisfiúkkal, és Jean-Paul Sartre hetyegni akar a 10
éves kislányokkal. Elképesztő ez az egyenlőség, szavakat nem
találni erre a szabadságra. Az ügy annál is inkább döbbenetes,
mert a világ mással van elfoglalva. A kínai borzalommal, a Pol
Pot-rezsim milliós haláltömegével, a gulágok maradékával.
És ők meg a szabadságért harcolnak Franciaországban.
„1971. április
5-én. A Nouvel Observateur-ben 343 aláírás váltja ki a botrányt:
„Kijelentem, hogy megszakítom terhességemet. Követeljük a
fogamzásgátló eszközök engedélyezését. Mint ahogy az
abortuszét is. A 343 nő (Charlie-Hebdo, a »343 szajhának«
nevezi őket). No ki ez a 343 szajha? Köztük az első helyen
Simone de Beauvoir, Catherine Deneuve, Giselle Halini, Jeanne
Moreau, Francoise Sagan, Marina Vlady.”
Ők az élet élharcosai.
De dolgozott valami a háttérben és a mélyben, a történelem.
Szánom-bánom, de hadd kapjanak gutaütést a francia
baloldaliak, a párizsi elit. A történelem ura, az Isten
dolgozott.
„1978. végső
soron az az év, amikor egy olyan világesemény következik be,
ami nem politikai természetű, de ami döntő hatással lesz a
kommunista birodalomra: október 16-án Krakkó érseke, Vojtyla
eminenciás úr lett a pápa II. János Pál pápa néven.”
Erre nem számítottak. Jött a kelet pápája nyugatra. És hosszú
uralkodása után halálakor milliók és milliók gyűltek össze,
zömében fiatalok, hogy elbúcsúzzanak II. János Pál őszentségétől.
Kétmillió ember szavától volt hangos a Szent Péter tér.
Ilyen még nem volt. „Santo subito” – azonnal szentté – követelte
magától a Vatikántól a nép.
És egy másik
igen fontos személyiségről is szót ejt Jean Sévillia,
Alekszander Szolzsenyicinről.
„Amikor
Szolzsenyicin a gulágon szenvedett, 12 millió deportált sorsában
osztozott. Az író „büntetőintézeti ipar”-nak minősíti
ezt a rendszert. Kimutatja, hogy ezek megjelenése nem Sztalintól,
hanem Lenintől eredeztethető. Már 1918-ban hoztak létre táborokat
polgárok, ellenzékiek, ellenforradalmárok számára. 1928-ban a
tisztogatások áldozatait vagy az államosítást ellenző
parasztokat zárták ide. A szovjet koncentrációs táborok világa,
a tömegjelenség a bolsevik forradalommal született meg: a
kommunista természetből fakad.”
A párizsi
baloldal, a terrorista értelmiség ki nem állhatja és ki nem állhatta
Szolzsenyicint. Bűne, hogy „Szolzsenyicin nemcsak
antikommunista, hanem keresztény és hazafi.” Azt írja a szerző
Szolzsenyicinről:
„Az elvi
tiltakozás Szolzsenyicin kiutasítása ellen magától értetődik.
De ettől még lenyeljük ezeket a legreakciósabb, legvallásosabb
középkorba viszszatérő nyilatkozatokat?”
’1975 januárjában
az író Párizson is átutazik. Egy szocialista újságíró számára
remek alkalom, hogy olyan arcképet fessen róla, amely szerint a
leereszkedő stílusa legalább olyan gőgös, mint sértő: „a
kiválóság kinézete nyugtalanító. Noha jól mosdott és
borotvált. Akkor is a mesékben olvasott muzsik gyanús fajtájának
látszik, az arcán lévő vésett barázdák olyan majomszerű
kinézetet kölcsönöznek neki, mint amilyen azoknak a szomorú
csimpánzoknak van, akik a vasárnapi látogatók járását
figyelik.”
Így a derék francia a muzsik Szolzsenyicinről. Az a derék
francia, aki esetleg Bretagne-ben született, és a szókincse elég
nagy, hiszen 300 szót ismer. Ha már minősítünk párizsi módon.
„1975 tavaszán
Kambodzsában és Vietnamban a csapatok lépésről-lépésre hátrálnak
a kommunista támadás elől. Az adás napjától számítva Phnom
Penh 6 nap múlva, Saigon 20 nap múlva esik el. A kamerák előtt
Szolzsenyicin kijelenti: Indokína gulággá vált. És a nyugat
hallgat.”
Párizs persze gúnyolódik
és Szolzsenyicin szemére veti, hogy az ellenforradalmárok prófétájává
vált. Nem tudom, manapság hogyan vélekedik a párizsi baloldali
intellektuel Kambodzsa és Vietnam hulla-hegyeiről.
Ez a baloldaliság
ragadós volt Franciaországban.
„A baloldalon a
kommunisták szentté avatják a Szovjetuniót. A szocialisták »a
munkásosztály pártjá«-val való közös fellépésre alapozzák
új stratégiájukat. 1972-ben Francois Mitterrand és Georges
Marchais közös kormányzási programot írtak alá.”
Így történt
Franciaország nagyobb dicsőségére. Miközben Kambodzsában
teljessé vált az öldöklés, és Vietnam sem járt különbül.
„Katonák és
hivatalnokok kényszerülnek »átnevelési« gyakorlatokra, egy
évre, három évre, hat évre, tíz évre… Húszmillió fős népességből
500 ezer és egymillió közötti dél-vietnami járja meg ezeket
a táborokat. 300 ezren vesztik ott életüket. Saigonnak 4 millió
lakosa volt: ennek felét »új gazdasági körzetekbe« deportálják,
és kényszermunkára ítélik. 1975-ben elítéltek egy csoportja
»végrendeletet« fogalmaz meg és tanul meg fejből, amely aztán
elterjed a fegyenctelepeken: mi Vietnam rabjai kérjük a nemzetközi
Vöröskeresztet, a világ humanitárius szervezeteit és a világ
jóakaratú embereit, hogy sürgősen küldjenek mindannyiunknak
egy-egy ciánkapszulát, hogy véget vethessünk szenvedéseinknek
és megalázásunknak.”
Mi, akik jól emlékezhetünk
Saigon elestére, felidézhetjük az akkor hallott híreket. A
magyar rádióban Róbert László közvetített a világraszóló
eseményekről. Róbert László és a nemzetközi újságíró-társadalom
40-50 tagja Hanoiból autóbusszal Saigonba utazott. A buszon örömükben
a „Quantana mera”-t énekelték, hallottuk a rádióban, és
hallottuk azt is, hogy a rádióban micsoda kitörő örömmel
fogadták a világraszóló baloldali vietnami győzelmet.
Franciaországban
köztársasági elnök-választásra készülnek, a baloldal komédiát
csinál belőle.
„1981. január.
A Théátre du Ginnase-ban minden este teltház van. A színpadon
a kezeslábasát zakóra cserélt Colluche áll átvetett nemzeti
színű szalagot visel. Egyébként (Colluche a 70-es évek legnépszerűbb
színésze és komikusa, nyíltan vállalta a közbohóc szerepét.)
1980. október 26-án jelentette be, hogy indul az elnökválasztáson.
Egy felmérés szerint a olvasók 27%-a rá szavazott, komolyan
vették. És komolyan vették jeles értelmiségiek, pld. a híres
szociológus, Pierre Bourdieu és sokan mások.”
„1978-ban
jelenik meg Régis Debrai egy tanulmánya, melyben az értelmiségi
hatalom történetét három szakaszra osztja. 1880-1930-ig
tartott az egyetemi korszak: a tudásban kiemelkedő személyiségek
elfoglaltak egy-egy katedrát a Sorbonne-on. 1920-60 között volt
a kiadói korszak: az írott sajtó hangadói irányították a közvéleményt.
1968 óta a médiakorszakot írjuk, az értelmiségieknek az írás
civilizációja helyett a kép civilizációjában kell megfelelniük.”
Megjósolták a
Gutenberg-galaxis végét.
„Az értelmiség
terrorizmusának történetében a médiaesemények felbukkanása
a legfőbb fordulópont. Ettől kezdve az uralkodó beszéd hatása
megtízszereződik. De Gaulle idején »a francia televízión
keresztül az állam volt az, aki bejutott az étkezőkbe.« –
állítja Alain Peyrefitte. Azelőtt Sartre gondolatvilága egyedül
azokat érintette meg, akik őt olvasták. Manapság a francia
televízión keresztül Sartre jut be az étkezőkbe.”
És halmozódnak
Franciaországban a társadalmi bajok.
„A bevándorlók
integrációja a 70-es évek elején kezd problémát okozni. Elsősorban
az érkezők mennyisége és az előző népmozgásokkal szembeni
közintézkedések hiánya miatt. Másodsorban azért, mert az
egyre sokasodó afrikaiak kultúrája távol áll az őket befogadó
társadalmáétól. Nemrégen még spanyolok, olaszok vagy
lengyelek egész nemzedéke telepedett le. Most a muzulmánok
rendezkednek be. Harmadsorban a jelenség abban a pillanatban
keletkezik, amikor a bevándorlók integrációját biztosító
intézmények identitás válságon mennek keresztül. Ez a
marxizmus a harmadik világ-pártiság, a ’68 májusi szellem
diadalának időszaka.”
Azt mondják ezek a baloldaliak Párizsban:
„Miért tegyük
őket franciákká, hiszen Franciaország tartozik nekik azért,
mert kirabolta országaikat. Miért kellene a francia kultúrát
tanítani, hiszen minden kultúra értékes.”
Ez a lendület éppen
manapság tört meg, amikor a romániai cigányok Franciaországban
nem voltak hajlandók magukba szívni a francia kultúrát, pedig
hát rokon népek, és Sárközi elnök, aki ugyan maga zsidó, de
rasszista törvényeket hoz a cigányokkal szemben.
Közben más
tanulmányok is megszületnek francia honban. Gyarapodnak az olyan
tanulmányok, amelyek a történelmi mítoszokkal foglalkoznak. A
gyönyörűséges és diadalmas nagy francia forradalommal. Egy
René Sedillot a forradalom költségeit vizsgálja. Azt mondja:
„Népességi költség:
kétmillió halott, 1789 és 1815 között. Pénzügyi költség:
a XVIII. századi aranykitermelés 40%-ával egyenértékű
veszteség. Gazdasági költség: az ipari termelés csak 1809-re
éri el az 1789-es előtti szintet. Társadalmi költség: a munkásokat
védő jogszabályok csökkenése; az oktatás visszaszorulása
(1789 előtt az egyház a gyermekek harmadának iskoláztatását
vállalta magára). Kulturális költség: a francia örökség
egy egész szárnyát (pontosabb vallásit) számolta fel a
forradalmi vandalizmus. Még 1987-ben Florin Aftalion egyik tanulmánya
világít rá a terror és az infláció közti összefüggésre.
Amikor a hatalom az utcára kerül, a pénznyomtató dúcot az
azonnali igények kielégítésére használják fel: gazdasági téren
is 1789 eredményezte 1793-at, vonja le a következtetést a közgazdász.”
„1789 mítoszának
lerombolása, amit a történészek véghezvisznek, nem más, mint
azon feltételezett gondolat szívenütése, amely szerint a társadalom
számára a haladás vagy szakadással, leginkább drasztikus
szakadással lehetséges. Azon filozófia lerombolása, amely
szerint a politikai szándék új embert tudna létrehozni. Minden
alkalommal, amikor egy ilyen Prometheusz-i kísérletet valósítanak
meg, vas és vér uralkodik el.”
Történt pedig,
hogy Vendée-ben történelmi megemlékezést tartottak. Vendée
nem lelkesedett a francia forradalom szörnyűségeiért.
Ott volt az ünnepségen – e reakciós ünnepségen –
Szolzsenyicin is. Emlékeztette hallgatóit gyermekkorára, amikor
csodálattal olvasta a Vendie-i felkelésről szóló történeteket.
„Hát igen, ezek
a parasztok a forradalom ellen harcoltak. Ezentúl most már
jobban meg fogjuk érteni, hogy a hőn áhított társadalmi változást
rendes fejlődés kibontakoztatásával is el lehet érni,
ezerszer kevesebb veszteséggel anélkül, hogy a kegyetlenség általánossá
válna. Hiábavaló azt remélni, hogy a forradalom meg tudja újítani
az emberi természetet. Ezt remélte annyira az önök és még
inkább a mi orosz forradalmunk.”
Párizsban a
baloldal azt suttogta, hogy a lucsi megemlékezés reakciós volt.
Szolzsenyicin szemére vetették, amiért elment az emlékezésre.
Szolzsenyicin meg kijelentette: „elítélek mindenféle
forradalmat, mint olyat.”
Mintha különös
egybecsengések lennének a magyar valóság és a francia valóság
között. Magyar Bálint nevű kultuszminiszter az oktatást
akarta száműzni az oktatásból, meg természetesen a nevelést.
Nem emlékszünk rá? Nem tegnap volt, hanem tegnap este. A nemi
szabatosság és ótvarosság magatartását több televíziós
csatorna éjjel-nappal szolgálja. És emlékszünk arra a
mondatra, ami így szólt: „Nálunk, Magyarországon a baloldal
hatalomhoz jutott első dolga volt, hogy rárontott a nemzetre.”
Orbán Viktort ezért a mondatáért a baloldal keresztre akarta
feszíteni. Egyszóval Jean Sévillia könyve, Az értelmiség
terrorizmusa igen fontos olvasókönyv. Fegyelmezettsége és
oknyomozása nemcsak nevelő erejű, de fontos figyelmeztetés is.
Az meg végképp nem zavarja az olvasót, vagy ne is zavarja, hogy
néhány névbeli és dátumbeli pontatlanság is belekeveredett a
könyvbe. Milyenek? Egy helyen a szerző azt írta, hogy Bulgária
pártjának (kommunista) főtitkára Zsukov volt. Zsukov marsall
volt, Zsivkov ezzel szemben párttitkár. Nem mindegy?
(Jean Sévillia:
Az értelmiség terrorizmusa, Kairosz Kiadó, Budapest, 2005.)
Győri Béla
|
