2010.10.15.

Még a papot is megtagadták tőlük

Szeptember 26-án, vasárnap Szárazajtán megemlékeztek a 66 évvel azelőtt, 1944-ben a Maniu-gárdisták által lemészárolt tizenhárom helybéli magyar tragédiájára. A románok által rendezett vérfürdőről és a megbékélés lehetőségéről Bartalis Szélyes Pált, szárazajtai református lelkipásztort kérdeztem.

– Legyen kedves röviden összefoglalni az 1944-es szárazajtai vérfürdő történetét.

– Szeptember 25-én érkezett a szomszéd faluból, Középajtából egy horda, Gavril Olteanu nevezetű ember vezetésével. Ezt a bandát állítólag az itt lakó románok hívták be. 1944. szeptember 4-én egy visszavonuló német utóvéd a falu határában tűzharcba keveredett a túlerővel előrenyomuló román sereggel. Az öszszetűzésnek néhány – emlékezők szerint 13 – román katona esett áldozatául, ezt torolták meg a szárazajtai magyarokon. Amikor megérkeztek, összeszedtek huszonnégy embert a faluból és az iskola egyik termébe vitték őket. A magyarokat összekötözték, és vizes kötéllel elverték. Másnap vette kezdetét a vérengzés. Többen elmenekültek a horda megérkezésének híre hallatán, így az iskola udvarába terelték be a falu megmaradt lakosságát. Egy faasztal mögött ült a rögtönítélő bíróság Olteanu vezetésével. A Maniu-gárda tagja közben puskával a kezükben álltak. Őket rongyos gárdaként is hívtuk, mert tisztességes ruhájuk sem volt. A falu népének kellett nekik egy rend ruhát adni. Az „ítélet” után a Maniu-gárda tagjai fejszével lefejezték a 21 éves Nagy Sándort és testvérbátyját, a 25 esztendős Nagy Andrást. Ugyanaznap hajnalban az áldozatok házába betörő gárdisták otthonában lőtték agyon a 34 éves Gecse Bélát és a 35 éves Málnási Józsefet. Az iskolaudvaron hat gyermek édesanyját, az 50 éves Szép Albertné Málnási Réginát, valamint férjét, a 49 éves Szép Albertet, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Németh Gyulát, a 62 éves Szabó Béniámot és az 51 éves Németh Izsákot lőtték agyon. A 38 éves Tamás Lászlót a kivégzést végignézni kénytelen emberek közé lőtt sortűz ölte meg. A románság egy részét a bosszú is fűtötte. A bécsi döntés után a magyar fiatalok randalíroztak Szárazajtán: beverték a románok ablakait. De senkit sem öltek meg!

– A gárda tagjai Székelyföld többi településén is gyilkoltak, kínoztak magyarokat?

– Igen. Középajtán román volt az ún. falufelelős, aki nem engedélyezte a vérontást. Szárazajtáról tovább mentek Csíkszentdomonkosra, Madarasra és ott is sok magyart megöltek.

– Ön, az idei templomi megemlékezésen azt mondta: „megbocsátottunk, de emlékeznünk kell”. Kért önöktől, a lemészároltak hozzátartozóitól valaki bocsánatot?

– Nem, soha! Ezért mondtam a templomban: „egy rövid mondatot várunk, bocsássatok meg.”

– Kinek is kéne bocsánatot kérni?

– Még többen élnek azok közül, akik ezt a vérfürdőt megrendezték. Olteanu is békésen él Erdőszentgyörgyön. A román állam vezetői is kijelenthetnék: bocsánatot kérünk tőletek a múlt bűnei miatt.

– Igaz, hogy a kivégzések után megtiltották a román hatóságok, hogy harangozzanak?

– Nem engedték, hogy aznap harangozzanak. Állítólag a lefejezett Nagy-fivérek édesanyja mégis meghúzta a harangokat. Később a gyilkosság emlékére sem lehetett harangozni. A halottakat lelkészi szolgálat és harangszó nélkül egy összetákolt deszkaládában temették el. 1990-ben, az ún. forradalom után, egyházi temetést rendeztünk a vértanúk számára. Nem exhumáltuk őket, hanem az iskola udvarán, a kivégzések helyszínén egyházi szertartást végeztünk. Erdélyben, a Székelyföldön még minden halottat egyházi temetéssel búcsúztatunk.

– Tavaly Szárazajtán rend- és csendőrség, katonaság vonult fel erőt fitogtatva, és emlékezett a falu határában 1944. szeptember 4-én elesett – egyes források szerint – tizenhárom román és egy német harcosra.

– Ez így van. A megyei hatóság kiásatta a közös sírban nyugodott román katonákat és az ortodox templom udvarára temették el őket. Idén is megtartották ezt a megemlékezést. Én is ott voltam, sőt beszéltem is. Arról, hogy nacionalistának mindenkinek lennie kell, hiszen kell tudnunk azt, mely nemzet fiai vagyunk, de ha ez sovinizmussá fajul, az bűn.

– Tavaly az ortodox egyház is koszorút helyezett el a szárazajtai magyar áldozatok emlékművénél. Idén ez megtörtént?

– Igen. Tavaly meg is lepődtünk ezen. Ezért idén mi is koszorúztunk a román áldozatok sírjánál. Békében akarunk élni, s mi csak tényleg egy bocsánatkérésre várunk.

– Szárazajtán áll a vértanúk emlékműve.

– Ami 1994-ben készült, az 50. évfordulóra. A Szárazajtai vérengzés emlékművét a sepsiszentgyörgyi múzeum igazgatója, Vargha Mihály szobrászművész tervezte.

– Az erdélyi magyar fiatalok mennyire ismerik a Maniu-gárda vérengző útját?

– Erről nem írnak a hivatalos történelemkönyvekben. A magyar történelemtanárok feladata, hogy elmondják a fiataloknak, mi történt itt nálunk Erdélyben. Az egyházak, a magyar lelkészek, papok is sokat tehetnek azért, hogy az emlékezés fénye ne aludjon ki.

– Ha már a fiatalokról beszélünk: mennyire „öreg” falu Szárazajta?

– Egy kiöregedő faluról beszélhetünk. Ha ez a folyamat nem lassul le, akkor harminc-negyven év múlva már csak hétvégi házak lesznek a településen. A fiatalok elköltöznek megélhetést keresve a településről. Az ünnepélyekre, a megemlékezésekre viszont visszatérnek a faluból elszármazottak; él még bennük a szülőföld szeretete.

Medveczky Attila