|
 2010.10.15.
Tájlátomás és drámai én keresés
Csavlek
András kiállítása az Újlipótvárosi Klub-galériában
A művész érdeklődési
köre nagymértékben meghatározza képeinek világát. Így van
ez Csavlek András kiállításának anyagát szemlélve is. Líra
és dráma – az ősi magyar hitvilágban való föloldódás és
a természet (Balaton) adta jégkaloda, illetve a korpusz szenvedésvilágának
a föltárása – érzékeny alkotót sejtet, aki a személyiségén
átáramoltató élményben (mítosz, valóság) ki tudja fejezni
lényének legbelső titkait is. Az ecset – nézzük a befagyott
Balatont ábrázoló festmények faktúráját – erős érzelmi
impulzust közvetít, ezért is a Csavlek megidézte kép inkább
tájlátomás – az áradó, sokszor érzelmes lélekből áradó
tartalommal –, mint természetkép.
Ennek a jobbára
absztrakt létélményt (szépségleltárt) hordozó látványvilágnak
természetesen figuratív – a tárgy és alakrajzot előtérbe
helyező – megjelenései is vannak (Mediterrán kikötő –
2006; Fény; Kikötő – mindkettő 2010), ám számomra az
anyagi (természeti) világ mögöttesében föllelhető drámaiságot
– jóllehet, a víz líraisága sem megvetendő – azok a művek
adják, amelyeken a láthatón túli is érzékelhető. Az Áradó
Tisza (2006) már-már „forradalmi” forrongása – gondoljunk
csak Petőfire: „azért a víz az úr” –, vagy az a földrészeket,
vízszakaszokat elválasztó, ám a horizonton felüli, csaknem
szakrális vonzatú terrénum, melyet a Felrepedt jég (2005),
illetve a Lék (2006) és a Téli part (2009) tömör tisztaság-szimbóluma
jelképez.
Senkit ne tévesszen
meg Csavlek András áradó lelke, a hagyomány (A csitári hegyek
alatt – 2010) és a magyar mondavilág (egyfajta mítosz) fölelevenítésével
(A mondák születése – 2010; ősök üzenete – 2010) az elődök
világát – némelykor kemény vallatását – megidéző történelmi
búvárkodása. Az expresszív ecsetmozgással megjelenített
alakok, akárcsak a bibliai jelképtárat fölelevenítő Noét
(2009) kirajzoló sejtelem-arc, képzelt figurális emlékezet
kivetítői. Ez a figuralitás, nem kevésbé a golgotai út
szenvedésözönének ideemelésével, akkor ér a csúcsra – más
szóval, szimbólumértékű tömörítésével akkor lesz a
legmegdöbbentőbb –, amikor a test egyetemes igazságok közvetítőjévé
válik (Corpus – 2007).
S evvel már az újfajta
(„grafikai-festői”) technika – a diófapáccal, vörösborral,
pasztellel papírra vitt látomás – és drámai helyzeteket
sugalló éntérkép mint önkifejezés bonyolult viszonylatában
vagyunk. Szó se róla, a jobbára farostra (ritkán vászonra)
akrillal fölvitt – ismételjük: drámai absztraktjával
igencsak élő – téli Balaton (a már említett műveken kívül,
Víznyelv – 2007; Zajlás – 2009) a tisztaságban megvalósuló
látványszépség megjelenítője. Elég gyakori, hogy a foltok
– elomló érzéstartalmak – kontrasztjában képződik meg,
feszes szerkezetté összeállva, a festmény jelképrendszere (némelykor
melankolikus elvágyódást-pihenést is sugallva: Délután –
2007).
A vegyes technikájú
– de festmény jellegű – grafika már durvább (elvontabb)
kifejezésmóddal él. A nagyméretű, 100x70-es, akár gyűrt papírként,
akár sima homoktengerként funkcionáló lapok némelyike ugyan
utal – kifejezésmódjában modernebb látványelemekkel – a művész
hagyományvilághoz való vonzódására (Évszázadok; őstörténet
I.-II. – mindhárom 2005), ám ez a fölidézés a jól
megszokott mítoszi-mondai motívumokat nemegyszer nonfiguratív pászmák-színlécek
kiküzdött egyensúlyhelyzetének megmutatására cserélte.
Ezeken a nonfiguratív grafikákon lehet csak látni igazán –
absztrakció ide vagy oda, mindőjüknek fókuszában ott a végtelenségig
stilizált korpusz –, hogy Csavlek András szenvedélyes, drámai
hangsúlyokkal telített én-keresése minő kataklizmákból
kivezető út hordozója. Jobbnál jobb képek – Merre tartunk
(2008); Évszázadok (2005); Elitta az eszét majdnem (2006) –
jelzik eme dinamikus önvizsgálat társadalomra is kivetített
tisztaságpróbájának elevenségét, időszerűségét.
Szakolczay Lajos
|
