|
 2010.10.22.
Az
volt a hivatásom, hogy tartsam a lelket fogolytársaimban!
Beszélgetés
Olofsson Placid atyával (I. rész)
Placid atyát kényszermunkára ítélték,
amelyből kilenc évet le is töltött a Szovjetunióban. A Gulag
foglya volt 1946 karácsonyától 1955 novemberéig. Ott is Isten
hűséges szolgája maradt, misézett, gyóntatott, áldoztatott,
térített. Rabtársaival megfogalmazták a túlélés négy törvényét.
– Igaz, most a Gulag
kapcsán kértem öntől interjút, de önnek az egész élete érdekes.
Miként lett Isten szolgálója?
– Apai ágon svéd származású, mélyen hívő családból
származom, ahol – szüleink révén – örömteli
gyermekkorban részesültünk nővéremmel együtt. Fontos
megjegyezni, hogy koraszülött vagyok, hiszen 1916. december 23-án
jöttem a világra, képtelen voltam megvárni a kis Jézuskát…
Édesapám tanárember volt, de a régi vágású fajtából, aki
nem tűrte volna el, hogy gyermeke bármilyen értelemben is
protekciós legyen. Ezért az elemi iskola után – bár kézenfekvő
lett volna – nem mehettem abba a gimnáziumba, ahol ő tanított.
A közelben volt a Szent Benedek Bencés Gimnázium, oda íratott
be. Csupa-csupa bencéstanár oktatott és nevelt bennünket, eszményi
volt a légkör, ami nagyon megtetszett. Nekem nem volt olyan
megvilágosodásom, mint például Szent Pálnak, mert én már egészen
fiatalon éreztem, hogy pap leszek. Bár azt el kell mondani, hogy
én igazából nem is szerzetes szerettem volna lenni, hanem
ugyanolyan bencéstanár, mint akik engem is tanítottak.
– Mi a legmaradandóbb
emléke a gimnáziumi évekből?
– Lehetetlen volna felsorolni, annyi ilyen van. Egész életemre
kihatott ugyanakkor osztályfőnököm, Szunyogh Xaver Ferenc bölcselete,
amit a Miatyánkkal kapcsolatban mondott: a klasszikus sort:
„legyen meg a te akaratod”, úgy kell felfognunk, hogy
„legyen meg a te üdvözítő akaratod”! Csak egy szó az eltérés,
mégis hatalmas a tartalombeli különbség. Ezen gondolat szerint
választottam az Isten szolgálatát, és jelentkeztem Pannonhalmára.
Úgy éreztem ugyanis, hogy ezzel valósul meg Isten üdvözítő
akarata.
– Mikor szentelték
fel?
– Egyetemi tanulmányaim végén, 1939. június 18-án,
Szombathelyen. Ekkor tudtam meg az új nevemet, amelyet a rendemtől
kaptam: Placid atya. Nagyon örültem ennek a névnek, hiszen
Placid Szent Benedek kedvenc tanítványa volt. Összesen huszonhárman
lettünk akkor pappá szentelve, aminek nagyon örült a
szombathelyi megyés püspök. Azzal példálózott, hogy Jézusnak
csak tizenegy apostol adatott meg, neki pedig hu-szonhárom.
Amikor a szentelés után visszatértem a kicsiny szállásomra, tömjénfüst,
virág, misekönyv és stóla várt ott engem, amit a szombathelyi
ferences testvérektől kaptunk. Felemelő érzés volt ilyen lelkülettel
kezdeni a papi szolgálatot.
– Ekkor már küszöbön
állt a második világháború…
– Igen, hamarosan kitört a világégés. Papként is
rendkívül nehéz évek voltak ezek, hiszen tábori lelkészként
is szolgáltam, előbb Székesfehérváron, majd Komáromban.
Amikor leszereltek, Sopronban lettem tanár. Itt a bölcselet
mellett világnézeti előadásokat is tartottam, például a
nemzetiszocializmusról is. Amikor a németek megszállták az
országot, egy ideig még Sopronban maradtam, majd Pápára
helyezett a rendem. A világháborút követően Budapestre
helyeztek, mondván: úgyis pesti gyerek vagyok. A Jóisten
kegyelméből éppen a Rigó utcai bencés iskola tanára lettem,
ahol korábban tanultam. Az iskola 1933-as tablóján még mint végzős
diák szerepelek, az 1946-os tablón pedig már mint érettségiztető
tanár. Az írásbeli érettségit ugyanis még én vezettem a diákoknak.
A szóbelit is én vezettem volna, ám a Jóisten másként határozott…
– Ekkor hurcolták
el a Gulagra?
– Nem, ekkor még „csak” letartóztattak…
–
Milyen alapon?
– Kicsit korábbra nyúlik vissza ennek az oka. 1945-ben
Serédi Jusztinián kinevezett a Slachta Margit-féle Szociális
Testvérek Társasága egyházi tanácsadójának. Az ő utasítására
részt vettem az 1945 őszén tartott választásokon is, Slachta
Margit pártjának listáján. Mandátumot is nyertem, ám azt
azonnal átadtam, ugyanis nem is állt szándékomban a
Parlamentbe kerülni. A kampányban azonban részt vettem, több választási
gyűlésen is szónokoltam, a Knézich utcában például
„Placid atya beszél a demokráciáról” címmel meghirdetett,
önálló előadásom volt. Ez a tevékenységem adta a későbbi
vádak alapját.
– Nyilván koholt vádak
voltak ezek, hiszen nehezen tudom elképzelni, hogy Atya bárki
ellen is uszította volna az embereket…
– Persze, hogy nem. Ám a kommunisták nem felejtettek el,
szálka maradtam a szemükben. Előadásaim mellett ugyanis
lelkigyakorlatokat is tartottam, amelyeknek sokfelé híre ment.
Egész sajtókampány indult ellenem, amit a rendem is érzékelt.
Éppen ezért 1946 tavaszán átvezényeltek Pannonhalmára, és
ott lettem tanár. Június 5-én este éppen az Aida egyik áriáját
hallgattuk az egyik osztállyal, amikor hallottuk, hogy egy autó
jön felfelé a Szent Márton hegyre. Akkoriban ez még alig-alig
fordult elő, így feltűnő volt. Rövid idő múlva betoppant
hozzám két géppisztolyos fiatalember. Házkutatás – közölték.
Bár semmit nem találtak, mégis volt letartóztatási parancsuk
is ellenem. Olyan naivak voltunk, hiszen akkor még alig-alig tartóztattak
le egyházi személyeket. Én sem gondoltam semmi komoly dologra,
nem is éreztem bűnösnek magam.
– Hová vitték a géppisztolyos
fogdmegek?
– Egyenesen Budapestre, az Andrássy út 60-ba. Arról
persze addigra már hallottam egyet, s mást… Az előbb említett
naivitásomra jellemző, hogy itt még engedélyt kértem, hogy
kimehessek misézni a közeli Szent István-bazilikába. Bár papi
ruhámat ekkor még nem vették el, mégis hirtelen senki és
semmi lettem. Odakint fiatal korom ellenére hatvannyolc diák
megsüvegelt bencéstanára voltam, idebent pedig egy fogoly,
akivel bárki, bármit megtehet.
– Milyen volt a bánásmód
Atyával szemben?
– Belöktek egy magánzárkába, amely most egy kiállítóterem
a Terror Házában, közepén egy szalmazsákkal. A kiállítás
rendezőinek már mondtam is, hogy ez bizony nem hiteles, mert
akkor szalmazsákról szó sem volt… A puszta földön aludtam,
már amikor hagyták. Mert kihallgatás kihallgatást követett,
amelynek során többször az arcomba vágták, hogy tudhatom jól,
miért vagyok itt. Ijesztő dolgokat láttam. Egy alkalommal például
Kiss Szaléz atyát vitték vérbe fagyott állapotban kihallgatásra…
Később a kommunisták ki is végezték. Akkoriban Rajk László
volt a belügyminiszter. Még eltemethetik egy párszor, de én
magam akkor sem fogom szentté avatni! Voltak azért rendes
emberek is. Egyszer az egyik fegyőr becsúsztatott valamit a zárkámba,
majd halkan odasziszegte: a feleségem küldi. Egy kis darab
szalonna volt a csomagban. Ettől az őrtől még egyszer kaptam
ugyanilyen csomagot. Hogy mit jelentett akkor és ott ez a két
darabka szalonna, azt nehéz lenne szavakkal elmondani…
–
Gondolom, hogy nagyon félt!
– Érdekes, de félni nem féltem. Inkább azt szerettem
volna megtudni, hogy vajon mi lehet a Jóisten akarata ezzel az egésszel?
Korábban a főapát úr mindig közvetítette az isteni akaratot,
de ugye nem ő tartóztatott le, ezért bajban voltam… Arra törekedtem
még nagyon, hogy a rendemnek nehogy kárt okozzak. Három hétig
voltam az Andrássy út 60-ban, aztán a Markó utcába kerültem.
Innen vittek a Vilma királynő úton (ma Városligeti fasor) lévő
szovjet parancsnokságra. Itt vették el tőlem a zsolozsmás könyvemet,
amelyet addig végig megtarthattam, ugyanakkor a ruhám továbbra
is rajtam maradhatott. Megkezdődtek ugyanakkor a verések. A
kihallgató tiszt egy jókora gumicsővel vert, amelynek nyomait még
sokáig magamon viseltem. 1946 szeptember elején átvittek minket
a Conti utcai szovjet börtönbe, ahol a megszállók hadbírósága
is székelt. Soha senki nem látogathatott, sőt, még hivatalból
kirendelt ügyvédet sem kaptam, mondván: nincs rá szükségem,
annyira egyértelmű a bűnösségem.
– Mi volt a közvetlen
vád atya ellen?
– A szovjet büntető törvénykönyv hírhedt, 58-as
paragrafusa alapján ítéltek el. Annak három cikkelye ellen is
vétettem a szovjetek szerint. A 2-es, a 8-as és a 11-es
cikkelyben leírtakat „bizonyították rám”.
– Mit takarnak ezek
a cikkelyek?
– A kettes cikkely egyértelmű: antibolsevista
propaganda. Ezt bizony tagadni sem tudtam. Aligha volt egyetlen
olyan paptársam, aki rózsacsokorral várta volna a szovjet
tankokat… A nyolcas cikkely már izgalmasabb: terrorcselekmény.
Indoklásként elhangzott: tömegmészárlásra uszítottam az
embereket. Történt ugyanis, hogy az egyik politikai rendezvényen
valaki megkérdezte tőlem: mit szólok ahhoz, hogy egy szovjet
katonát lelőttek. Válaszként azt mondtam: ez nem módszer a
kommunizmus leküzdésére. Ezt aztán a Conti utcában úgy értelmezték,
hogy én rossz módszernek tartom, ha csak egy szovjet katonát ölnek
meg, tehát tömegmészárlásra uszítottam. A 11-es cikkelyben
pedig az összeesküvés vádja állt. Csupa olyan emberrel
akartak összehozni, akiket életemben nem is láttam. Erre azt
felelték, hogy az összeesküvés magasiskolája, amikor
ismeretlen emberekkel szövetkezik valaki. Ám később ezt a vádat
visszavonták… Bennem azóta is munkálkodik a kérdés: magyar
állampolgárként mi közöm volt nekem a szovjet büntető törvénykönyvhöz?
– Bár ügyvédje
nem lehetett, önmagát nem tudta, vagy legalábbis nem próbálta
megvédeni?
– Dehogynem. Kijelentettem az utolsó szó jogán, hogy
semmi közöm nem volt a nyilas terrorhoz, hiszen én a
hadseregben tábori lelkész voltam csupán. A hadbíróság elnöke,
Roszinszkij ezredes erre a következőt felelte: „Értse meg,
nekünk nem azokkal van bajunk, akik korábban nyilasok voltak,
most meg kommunisták. Nekünk azokkal van bajunk, akik korábban
nem voltak nyilasok, most pedig nem kommunisták!” Ez világos
beszéd volt, ez ellen már nem lehetett semmi érvem… Tíz év
kényszermunkára ítéltek, amelyet a Szovjetunióban, azon belül
a Gulag-on kellett letöltenem. Kissé furcsa módon, Sopronkőhidán
keresztül jutottam a Szovjetunióba, de mint később kiderült,
ezt a Jóisten nem véletlenül rendezte így. Sopronkőhidáról
1946 Karácsonya előtt két nappal marhavagonokba tuszkoltak bennünket,
éppen úgy, mint egykor a zsidókat a németek. Nem jelentettek
be semmit, az volt a lényeg, hogy érezzük: pókfonalnál is vékonyabb
szálon függ az életünk. A körülmények embertelenek voltak.
Tatabánya környékén vették el a reverendámat, ekkor
fosztottak meg papi ruházatomtól. Az járt a fejemben, hogy akármit
is tesznek velem, felszentelt pap vagyok, és ezt nem vehetik el tőlem.
1946. december 24-én léptük át a magyar-szovjet határt.
Hajnali öt órakor megállt a szerelvény Munkácson, ahol
behallatszott a harangszó. Hárman voltunk magyarok egymás
mellett a vagonban, és elimádkoztuk a Szentolvasónak azt a
tizedét, hogy: „akit te Szent Szűz a világra hoztál”. Különös
volt tehát ez a Karácsonyom…
– Rögtön a büntetés
letöltési helyére vitték?
– Nem, de ez nem is volt szokás. Mindenkit valamelyik
nagyméretű, úgynevezett gyűjtőtáborba hurcoltak először,
és ott döntöttek az illető későbbi sorsa felől. Bennünket
Lembergbe szállítottak, ahol szintén működött egy gyűjtőtábor.
Legalább harmincezer fogoly tartózkodott itt egy időben. Négy
csoportra osztottak bennünket, egészségi állapotunk alapján.
A legerősebbeket a magadáni aranybányába, vagy a narilszki kénbányába
vitték. A második csoportba sorolt foglyok vagy Karagandába,
vagy fel északra, a Jeges-tengerhez kerültek. A harmadik
csoportba soroltakat –- közéjük tartoztam én is –
fakitermelésre „szakosították”, míg a fizikailag leggyengébbek
valamelyik gyárban kötöttek ki.
– Az egykori
Szovjetunió a tajga országa volt, hatalmas terület állt tehát
rendelkezésre a fakitermelésre…
– Így van, én Moszkvától keletre, 900 kilométerre kerültem,
a Brianszki-erdőbe. Kujbisev tartomány, Mordovia autonóm köztársaság.
Ennek fővárosa Szaranszk, de ez tőlünk harminc kilométerre
volt, és mi sosem jártunk ott. Ezen a környéken harminchat láger
működött, több mint ötvenezer fogollyal. A táborok között
gyakran cserélgették a foglyokat, hogy sehol ne melegedhessen
meg az ember, ne ismerhesse igazán ki magát. Itt persze már nem
Olofsson Placid bencés szerzetes és tanár voltam, hanem a
„876-os nép ellensége”… Én meg is kaptam a katonától,
aki a ruhámra meszelte a számomat, hogy szerencsés ember
vagyok. Nagy zsugás volt ez a katona, szeretett huszonegyezni is,
az én számaimat pedig, ha összeadjuk, éppen huszonegyet
kapunk. Erre célzott a szerencsével. Nem szóltam vissza, de
arra gondoltam, hogy ennél azért kissé szerencsésebb állapotot
is képes lennék elviselni… Pedig, mint kiderült, a katonának
igaza volt. Tényleg szerencsés voltam, hiszen keveseknek adatott
meg, hogy különösebb betegség nélkül túléljenek ennyi időt
a Gulag-on, ráadásul komolyabb betegségek nélkül.
Kovács
Attila
(Folytatás
a következő héten)
|
